Isten neve az Ószövetségben azt jelenti: „Én vagyok, aki vagyok.” Ennek a névnek azonban a legmélyebb értelmét Jézus Krisztusban kaptuk meg: „Én vagyok, aki veled vagyok.” Velünk az Isten – Emmánuel. Talán ez fejezi ki leginkább Isten és az övéi közötti kapcsolat lényegét. 

Ebben az évben Szent Ferenc atyánk halálára, tranzitusára emlékezünk. Életét szemlélve végigkövethetjük Jézus Krisztus jelenlétét benne: hogyan kapcsolódtak egymáshoz, hogyan jártak együtt a földi élet útján. Ez a közös út, ez az együtt járás végigkíséri Ferenc egész életét. Ahogyan Jézus az emmauszi tanítványok mellé szegődik, úgy szegődik Ferenc mellé is, és vezeti őt az átalakulás útján. A mi életünkben is sok kis halál van, amelyeken keresztül eljuthatunk a feltámadásig.  

A húsvét nem csupán egy távoli misztérium, nem csak arról szól, hogy egyszer meghalunk, és valamikor a bizonytalan jövőben feltámadunk. A húsvéti valóság az életünk része itt és most. Ferenc ezt így fogalmazza meg: ami keserű volt, édessé változott. Sok ilyen átalakulás történik a mi életünkben is: veszteségek, krízisek, sötét időszakok, amelyekből végül új élet fakad. Az életünknek van egy húsvéti dinamikája. Nem a reménytelenség emberei vagyunk. A nehézségeket és a sötét tapasztalatokat a nagypéntek titkába helyezhetjük, tudva, hogy azok nem a végső célt jelentik. Isten még ezekből is képes új életet fakasztani számunkra. 

Ez a húsvéti átalakulás Szent Ferenc életére is jellemző volt. Nem csupán élete végén, hanem egész életútján újra és újra át kellett mennie ezeken a „kis halálokon”. Meg kellett halnia korábbi önmagának: családi kötődéseinek, ifjúkori bűnös életstílusának, előítéleteinek és félelmeinek, amelyek távol tartották a szegényektől és a leprásoktól. Meg kellett halnia azoknak az elképzeléseknek is, amelyeket a rendről és a testvérekről hordozott magában, és amelyekben időnként csalódott. Ezek az átalakulások készítették elő azt a végső átmenetet, amely halálában teljesedett be. Krisztus is átmenetként beszél saját haláláról: „Átmegyek ebből a világból az Atyához.” Mi is tekinthetünk így az életünkre: mint egy nagy átmenetre az Atya háza felé. És ugyanígy tekinthetünk kisebb-nagyobb sötétségeinkre, nehézségeinkre is. Nem végállomások ezek, hanem átjárók egy új élet, egy új valóság felé. 

Felvázolok néhány gondolatot, amelyek segíthetnek ennek átgondolásában. Az első idézet Szent Ferenctől származik, nem sokkal halála előtt. Betegen feküdt, mégis örvendezett, énekelt és ujjongott az Úrban. Illés testvér, a rend akkori vezetője próbálta figyelmeztetni, hogy egy haldoklónak talán nem illene így viselkednie, mert ez megbotránkoztathatja az embereket. Ferenc válasza azonban ez volt: „Hagyj engem, testvér, hadd örvendezzek az Úrban betegségem idején is!” Ekkorra már kiengesztelődött az egész teremtett világgal, sőt a halállal is, amelyet „halál nővérnek” nevezett. Örömmel várta az Úrral való találkozást. 

Ez azonban nem jelenti azt, hogy életének végén ne lettek volna jelen azok az érzések, amelyek bennünket is kísérnek a halállal való szembesüléskor. Ott volt a magány, ott volt a szorongás, ott volt az emberi gyengeség tapasztalata. Ezért imádkozta ő maga is a 142. zsoltárt, amelyet a tranzitus szertartásában mi is szoktunk imádkozni: 

„Kiöntöm előtte panaszomat, 
feltárom előtte nyomorúságomat. 
Amikor elcsügged bennem a lelkem…”  

Majd így folytatódik: 

„Nincs, aki törődne velem, 
nincs számomra menedék.” 

Ezek egy szorongatott ember szavai. Mégis ebből a mélységből is Istenhez kiált: „Hozzád kiáltok, Uram, te vagy az én menedékem.” 

Szent Ferenc halálában tehát ott van ez a kettősség. Egyrészt a találkozás öröme az Atyával, másrészt az emberi félelem és szorongás valósága. A következő idézet Cesare Vaiani ferences szerzőtől származik, aki Ferenc életének és lelkiségének egyik legmélyebb ismerője. Arról ír, hogyan válik Ferenc halála húsvéti halállá: hogyan lesz az elveszítettségből ajándékozás, hogyan válik az, amit kivesznek a kezünkből, önkéntes odaadássá. Ez végső soron döntés kérdése is. A szándékot mi határozhatjuk meg. Ahogyan Jézus mondja: „Az életemet senki sem veszi el tőlem, én adom oda.” 

Először ott van a nagypéntek sötétsége: a veszteség, a kudarc, a gyász vagy a fájdalom tapasztalata. Ebből születik meg Isten ajándékaként a feltámadás új élete. Aztán következik egy hosszabb folyamat: meg kell tanulnunk együtt élni ezzel az új valósággal. Ez az a negyven nap, amely a feltámadás és a mennybemenetel között telik el. Az idő, amikor a tanítványok lassan megértik és befogadják az új élet valóságát. Ezért mondja Jézus Mária Magdolnának: „Ne érints engem!” Vagyis: ne akarj úgy ragaszkodni hozzám, ahogyan korábban ismertél. Most már új módon kell megismerned engem. 

Sokszor nekünk is nehéz elengedni a régi életünket. Pedig Isten már valami újat készített számunkra. Nem ragadhatunk bele a múltba. A mennybemenetel erről az elengedésről szól. Nem arról, hogy letagadjuk vagy elfelejtjük a múltat, hanem hogy engedjük áldássá válni. Ahogyan Jézus is áldást ad tanítványaira, amikor eltávozik közülük. Nem kapaszkodunk görcsösen a múltba, hanem elfogadjuk egész élettörténetünket, mindazzal együtt, ami benne volt. Mert mindez része volt annak az útnak, amelyen a keserűség édességgé válhatott. 

És végül eljutunk pünkösdhöz. Az új élet teljességéhez. Ahhoz a pillanathoz, amikor már nemcsak megkaptuk az új életet, hanem annak új lelkét is befogadtuk. Ahogyan a tanítványok befogadták a Szentlelket. Ekkor már valóban azt az életet éljük, amelyet kaptunk. Nem a régit próbáljuk visszaszerezni, hanem otthonossá válunk az újban. Elfogadjuk annak kereteit, örömeit és veszteségeit egyaránt. Ahogyan ez Jézus életében megvalósult a szent három nap eseményeiben, úgy válhat a mi életünk valóságává is. És nem feltétlenül csak egyszer. Sokszor újra és újra végigjárjuk ezt az utat: a nagypéntek sötétségétől a feltámadás világosságán át a pünkösd teljességéig. 

Érdemes elgondolkodnunk azon, hol tapasztaltuk meg már ezt a húsvéti átalakulást az életünkben. Hol vált a sötétség világossággá? Hol lett a keserűből édes? És vajon van-e most olyan seb, veszteség vagy kapcsolat az életünkben, amelyet még nem tudunk elengedni, amelyben még nem tudunk megbocsátani? Milyen jó lenne, ha az Úr mellénk szegődne ezen az úton is, és segítene átalakítani mindezt bennünk. Ebben lehet számunkra példa Szent Ferenc. Bejárta ezt az utat az Úrral együtt, és engedte, hogy végbemenjen benne a húsvéti átalakulás folyamata. Így vált halála végső önátadássá az Úr kezében, akitől minden jó származik. A szabadság legteljesebb és legingyenesebb felajánlásává. Kérjük az ő közbenjárását, hogy a mi életünkben is végbemehessen ez a húsvéti átalakulás, és egyre teljesebben tudjuk magunkat Isten kezébe helyezni. 

***

Ferences Média 2026