A Margit körúti ferences kolostor homlokzatán emléktáblát helyeztek el P. Kriszten Rafael ferences vértanú tiszteletére. Markolt Sebestyén szobrászművész alkotását szeptember 14-én, vasárnap délelőtt avatta fel és áldotta meg Horváth Pál Achilles OFM káplán, gvardián. Az emléktábla kapcsán közöljük az Országút plébániai magazinban megjelent írást is, amelyben Markolt Sebestyén a dombormű szimbolikájáról, P. Kriszten Rafael tanúságtételéről, valamint az irgalom és az emberi sebzettség kérdéseiről fogalmaz meg személyes és művészi reflexiókat.

Kriszten Rafael OFM ferences atya élete és mártírhalála annak a hiteles tanúsága volt, hogy lehet úgy leélni egy emberi életet, hogy egész lényünkkel arra törekszünk, hogy embertársaink szenvedését csökkentsük, őket felemeljük. Létezik olyan önfeledt odafordulás a másik ember felé, amiben a személyiség annyira feloldódik, hogy szinte átlátszó lesz. Ilyenkor Isten szeretetének a fénye – mintha egy magasabb dimenzióból ragyogna át – akadálytalanul el tud jutni azokhoz, akik igazán rászorulnak.

A Rafael atyának emléket állító bronz dombormű áttört napkorongja ezt az isteni forrást jelképezi.

Ebben az odafordulásban ráismerünk, hogy lényegében egyek vagyunk, a „Nagy Egy” részei. 

A másik ember a mi tükörképünk, saját énünk sérüléseire, megkötözöttségeire, fájdalmaira, félelmeire emlékeztet, és ha igazán a mélyére nézünk ennek a találkozásnak, saját árnyékunkat – sőt, magát a megtestesült sötétségét is – megpillanthatjuk benne.

Emberi létünk sötét kísérője ott bujkál a lelkünk mélyén, de kapcsolatainkban, sőt, abban a dinamikában is, ahogy közösségként működünk. Hogy az irgalmunk, szeretetünk igaz, hiteles lehessen, fel kell ismernünk saját árnyékunkat, szembe kell néznünk vele.

A dombormű fő kompozíciós szimmetriatengelye ebben a tükörszerű szembenállásban a két alak arcéle között húzódik, így osztja fényes és sötét oldalra a képet, erről a nagy találkozásról és szembenállásról mesélve. A napkoronggal átellenben megjelenő makacs, szemellenzős szamárfej ellenpontozza a nap fényét, a nyitott szemű irgalmas szamaritánus alakja pedig az ájult vakságában öntudatlan, sebzett alakot. Ebben a sebzettségben keresztény emberként mindenkor felismerhetjük Krisztus megtöretett lényét, erre emlékeztet a pieta ábrázolásokat idéző testtartás és a kötések között felsejlő oldalseb is.

A kötések nem csak védik, de magatehetetlenné is teszik a kirabolt, megvert alakot, ahogy az életünkben helyet kapó pótszerek, függőségek, szenvedélyek is egyszerre nyújtanak időleges vigaszt, de rabságban is tartanak. A fájdalom azonban nem ellensége az önismeretnek. Ha a krisztusi példázatban szereplő zsidó ember feltekintene kábultságából, megláthatná segítőjében mindazt, amit sebzettség nélkül eszébe sem jutott meglátni. Meglátná, hogy akit megvetett, kitaszított, tisztátalannak, méltatlannak tartott, az mutat neki példát és menti meg őt, mikor ebben a helyzetben ugyanazt a kitaszítottságot kénytelen megélni. A fején lévő – sebeit borító – kötés így válik hasonlóvá a szamaritánus turbánjához. 

A bekötözött alak bénultan föld felé lógó keze egybeesik a szamár – mint harmadik, hagyományos szereplő – hátsó lábával, ezzel a jelentés szintjén kicsit össze is vonva a két alakot. Assisi Szent Ferenc a testvéreknek szóló intelmeiben szokta a „szamár testet” említeni, mint az anyagi nehézkedés, a fizikai test igényeinek felismerését és elismerését. Nem veti meg a testet, mint Isten alkotását, de felhívja a figyelmet a fizikai lét éhségének csapdáira. Ilyen értelemben a szamár itt ezt az anyagi nehézkedést, de a fiatal test erőtől duzzadó életörömét is megjeleníti.

Viszont ez az életerő vezethető, becsatornázható, vakká válik a szeme elé tett villogó képek, a tudatába oltott képzetek szuggesztív ereje előtt. Ezt a média, a szelektív igazságokat mantrázó oktatás, a tömegek tudatának programozására használt eszközök korában nagyon fontos szem előtt tartanunk. Leginkább önmagunk életigazságait, hiedelmeinket, hamisításra hajlamos emlékezetünket kell megreguláznunk, nehogy saját fogadott vakságunk csapdájába essünk. A vakságában öntudatlan lény, mivel elvesztette az érzékenységét, sokszor nem is érzi, hogyan gázol bele abba, ami tiszta és szent, megnyugtatja a tudat, hogy : „…így szoktuk, ez normális”.

A tiszta fehér ingre rágázoló éretlen szamárcsikó azt a brutalitást jeleníti meg, ahogy Rafael atyával is elbántak kommunista hóhérai. Az ing úgy lett az attribútuma, állandó ismertetőjele Kriszten Rafaelnek, ahogy az ávós katona mondata megőrződött a félmeztelenre vetkőztetett atyát gúnyolva: 

„ Te pucér Krisztus, hol hagytad az ingedet?”

A földre fektetett ing ugyanakkor egy másik nézőpontból is aláhúzza Rafael atya krisztusi sorsát: ahogy a Jeruzsálembe bevonuló, Messiásként üdvözölt Jézus elé terítik a ruhájukat, úgy az Urának megvallásához hű vértanú szerzetes is részesül Krisztus égi dicsőségében.

Az irgalmatlanság, a sötétség idején elesettségünkben egyedül Isten irgalmába tudunk kapaszkodni, ahogy a szamaritánus vállára támaszkodó, a napkorong előterében megjelenő kéz is mutatja. Isten sugárzó szeretetébe kapaszkodunk, szilárdan, mint a hegyek.

Most, hogy annyi szenvedés támad a Közel-Keleten, és a régi sebek újra felszakadnak, a régi sötétség is feltámad. Kérjük Urunkat, hogy a kölcsönös megértés és szeretet tanítsa meg a mindenkori tetteseket, hogy áldozataikban meglássák saját elesettségüket, és felismerjék, hogy amit tesznek, önmagukkal teszik, és száműzzék a szívükből az irgalmatlanság árnyékát!

Nekem nagy öröm volt, hogy ezt az emléktáblát elkészíthettem. Szellemi ébredésem, belső életem egyik legfontosabb tájékozódási pontja volt az Országúti Ferences Lelkészség, úgy érzem, ezzel a munkával egy kicsit bizonyságot tehettem erről, lélekben hazatérhettem, magammal is hozva valamit.

***

Markolt Sebestyén szobrász
Fotók: Andrei Ivanov
Ferences Média 2026