Krisztus Király vasárnapja (C év)
Card. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése
(Lk 23,35–43)
Jézus Krisztusnak, a mindenség Királyának ünnepén Lukács evangéliumának szenvedéstörténetéből olvasunk egy szakaszt (Lk 23,35–43). A szakasz két részre osztható.
Az első részben (Lk 23,35–38) azt láthatjuk, hogy Jézussal szemben milyen viselkedést tanúsítanak a kereszt alatt álló, különböző személyek: a nép, a főemberek, a katonák. A második részben (Lk 23,39–43) felemelkedik a tekintet, hogy lássuk, mi történik Jézus és a vele együtt keresztre feszített két gonosztevő között. Mindkét részben van egy visszatérő refrén: a nép elöljárói, a katonák és az egyik gonosztevő azt kérik Jézustól, hogy szabadítsa meg magát, szálljon le a keresztről, mutassa meg erejét.
Lukács evangéliuma az üdvösség örömhírévet vette kezdetét. Az üdvösség hirdetése mindenekelőtt Mária Istent, az ő megváltó Istenét magasztaló énekében visszhangzik (Lk 1,47). Azután Zakariás ajkáról halljuk, aki újra képes beszélni, miután látta életében az Isten által véghezvitt csodákat, miután hitte, hogy Isten valóban megszabadíthat és üdvözíthet (Lk 2,71.77). Az üdvösség híre visszhangzik Betlehemben is, ahol a pásztorok hallják, hogy az angyalok egy Üdvözítő születését hirdetik (Lk 2,11). Olyan örömhír ez, amely végigfut az egész evangéliumon, belép a szegények házaiba és sokak életében tesz csodát.
Jogos tehát a kérdés: Mi történt és mi fog történni ezzel a megváltással?
Hogyan tudná ez a keresztre feszített ember betartani az ígéretét, hogy minden embernek, aki befogadja őt, Megváltója lesz? Ha nem tudja megmenteni önmagát, hogyan menthet meg másokat? („A főemberek pedig gúnyolódtak rajta, mondván: Másokat megmentett. Mentse meg önmagát, ha ő a Krisztus, Isten választottja!” – Lk 23,35).
Mindez arra engedne következtetni, hogy az az üdvösség, amit ez az ember kínálhat az emberiségnek, ott, a kereszten véget ért.
Az, hogy ez nem így van, a másik gonosztevő különös viselkedéséből derül ki.
Ő is azt látja, amit mindenki más: egy keresztre feszített embert, aki képtelen megmenteni magát. Nem tud róla semmit, de amit lát, azt a szelídséget, amellyel Jézus haldoklik, számára elég, hogy megértse, Jézus ártatlan áldozata egy igazságtalan hatalomnak.
Nos, ez az ember, aki nem menti meg magát, Jézust kéri, hogy szabadítsa meg őt: „Jézus, emlékezz meg rólam, amikor eljössz országodba!” (Lk 23,42).
A „jobb” lator nem egy elöljárótól, nem egy hatalmastól kéri, hogy szabadítsa meg, hanem egy szegény tehetetlentől, akit hozzá hasonlóan és vele együtt keresztre feszítettek. Egy csöndes és fegyvertelen embertől.
Nos, pontosan ez hitünk lényege.
Isten nem azáltal szabadít meg bennünket, hogy hatalmát latba veti, hanem úgy, hogy korlátozza azt azért, hogy egészen elfogadhassa gyöngeségünket, hogy teljesen együttérezhessen fájdalmunkkal. A gyöngeség találkozási ponttá válik, azzá a hellyé, ahol mindenki elérhető lesz és megmenekülhet, ahol mindenki újrakezdhet és egészen megújult tekintettel újjászülethet.
Két dolgot azonban érdemes észrevenni.
Az első, hogy a jobb lator saját bűneit elismerve fordul Jézushoz: nem igazolja önmagát, nem rejtőzködik, nem kisebbíti hibáit. Sőt. Elismeri, hogy jogosan van ott, elfogadja, amit tetteiért érdemel: „Mi jogosan [szenvedünk büntetést], mert mi azt kapjuk, amit tetteinkért megérdemlünk, ő viszont semmi rosszat nem tett.” (Lk 23,41).
Nos, csak ebből az önismeretből születhet a megváltás őszinte kérése. Ez az a kapu, amely az imádságra nyílik.
A második az, hogy a jobb lator nem azt kéri, hogy leszálljon a keresztről: nem használja Jézust arra, hogy büntetésében enyhítést kapjon, bármennyire is jó lenne az.
Sokkal többet kér: tudja, hogy ennek az embernek az igazi ereje abban rejlik, hogy képes befogadni és megbocsátani, és ő közvetlenül erre, a lényegre koncentrál.
Jézus pedig megszabadítja őt, vagyis örökkévalóvá teszi a bizalomnak és szeretetnek azt a közösségét, amely a közösen megélt, szélsőséges gyöngeségben született, ahol Jézus azért maradt, hogy ott is egészen közel legyen hozzánk.
+ Pierbattista
(ford.: Szatmári Györgyi)
