Évközi 21. vasárnap (A)
Card. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése
(Mt 16,13–20)
Az evangéliumok úgy beszélnek Jézus és tanítványai kapcsolatáról, mint ami idővel fejlődik.
Kezdetben ott van Jézus, amint a Galileai tó partján jár, meglátja a munkálkodó embereket és hívja őket, hogy kövessék (Mt 4,18sköv.). Tekintete mélyig ható tekintet, olyan tekintet, amely ismeri és Isten tervében, a nekik szóló meghívás keretében helyezi el ezeket az embereket.
Lassanként a tanítványok is megtanulják Jézust látni, megtanulják őt megismerni. Egy önmagukhoz hasonló embert látnak, de megtanulnak messzebbre látni. Látják, hogy ez az életükben osztozó ember egy egyedülálló titok hordozója.
A mai evangéliumi szakasz (Mt 16,13–20) a kölcsönös megismerés ezen útjának fontos lépését jelzi. Fülöp Cezáreájában vagyunk, az ország északi végén. Jézus arról kérdezi tanítványait, hogy mindeddig kinek látták és ismerték meg őt. Két kérdéssel teszi ezt. Az elsővel arra kérdez rá, hogy mit gondol róla a sokaság: „Kinek tartják az emberek az Emberfiát?” (Mt 16,13). A másodikkal közvetlenül a tanítványokat kérdezi: „És ti kinek tartotok engem?” (Mt 16,15).
A két kérdés fontos, mert a két válasz nagyon eltérő.
Az első válasz – „Ők ezt felelték: »Egyesek Keresztelő Jánosnak, mások Illésnek, mások meg Jeremiásnak, vagy egynek a próféták közül.«” (Mt 16,14) – megmutatja, hogy a sokaság csak azt látja, ami szemmel látható, Jézust olyasvalamivé redukálják, amit már láttak: ő egy próféta, Isten embere, igaz. A második válasz, Péter válasza – „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia” (Mt 16,16) – más szinten mozog: Péter nála nagyobb szavakat mond, olyan szavakat, amelyek nem csak belőle, az ő képességeiből vagy sejtéseiből fakadnak, hanem abból, hogy meghallgatta azt, amit az Atya kinyilatkoztatott neki.
Ezzel kapcsolatban egy dolgot hangsúlyozni kell.
Az evangélium elején (Mt 3,13–17), amikor Jézus lemegy a Jordánhoz, hogy János által megkeresztelkedjék, az Atya hallatja a hangját és hirdeti, hogy ez az ember az ő szeretett Fia, akiben kedve telik. Máté elbeszélésének közepén (Mt 17,1–9), Jézus színeváltozásakor a hegyen az Atya ismét hallatja a hangját, és ugyanazt mondja (Mt 17,5): „Ez az én szeretett Fiam.”
A legfontosabb és legértékesebb szavak, amelyeket egy ember hallhat: egy összetartozást mondanak el, azt mondják, hogy az élet értékes, az egész létezésnek értelmet adnak. Az Atya elismeri a Fiút, és biztosítja arról, hogy egyedülálló és különleges kapcsolatban van vele.
Nos, Péter valamiképpen, kegyelemből fakadóan megsejt valamit ebből a misztériumból, az Atya és a Fiú közötti kapcsolatból. Mondhatjuk, hogy azok a szavak, amelyekkel Péter megvallja, hogy Jézus a Krisztus, az Isten Fia, ugyanazok, mint az Atya szavai, amelyeket Péter meghallott önmagában és amelyek által megismerte Jézust. Péter úgy látja Jézust, ahogyan az Atya.
Nem talál ki semmit, egyszerűen csak befogad egy kinyilatkoztatást, amellyel az Atya minden embert meg akar ajándékozni.
Mert az Atya legnagyobb vágya az, hogy megismertesse a Fiút, a Fiú legnagyobb vágya pedig az, hogy megismertesse az Atyát.
A hit pontosan ez. Eljutni Jézus lehető legjobb megismerésére, ahogyan maga az Atya ismeri őt, mint Fiút. Valamint eljutni az Atya legteljesebb megismerésére, ahogyan a Fiú ismeri őt, mint Atyát.
Ez az a cél, amelyet napról napra kell felépítenünk egyszerűen csak azáltal, hogy mélyen önmagunkban meghallgatjuk, amit az Atya sugall nekünk a bennünk szóló Szentlélek által.
Amikor ez megtörténik, akkor szilárdabbakká, sziklává válunk, mint Péter: „te Péter vagy, és én erre a sziklára építem egyházamat…” (Mt 16,18).
„Sziklának” lenni nem pszichológiai vonás, sem erkölcsi érdem, hanem egy olyan kapcsolat hatása, amelyben az élet és a kölcsönös megismerés árad. Olyan szikla, amelyre mások támaszkodhatnak és amelyre megbízható emberekként maguk is biztonságos életet alapozhatnak, mert felismerik gyermeki méltóságukat, akiket az Atya úgy szeret, ahogyan magát Jézust is.
+Pierbattista
(ford.: Szatmári Györgyi)
