A Lateráni Bazilika felszentelésének ünnepére
Card. Pierbattista Pizzaballa homíliája (2025)
(Jn 2,13–22)

Múlt vasárnap azt mondtuk, hogy János evangélista mindent újraértelmez az Úr feltámadásából kiindulva, és egészen odáig megy, hogy új kifejezéseket használ, amelyekkel az élet különböző valóságairól tud beszélni.

Mindennek megváltozik a jelentése, ha feltámadott tekintettel nézzük. 

A Lateráni Bazilika felszentelésének ezen az ünnepén a liturgia arra ösztönöz minket, hogy maradjuk meg ebben a perspektívában, amely objektívet ad a kezünkbe, amelyen keresztül szemlélhetjük azt az epizódot, amikor Jézus belép a Templomba és „megtisztítja” azt (Jn 2,13–22).

János ezt a történetet evangéliumának elejére helyezi, a kánai menyegző után, ahol Jézus a vizet borrá változtatta. Jézus Kánában az első jellel kezdi kinyilatkoztatni identitását, azt, hogy ő az Atyától küldött Fiú azért, hogy mindenki bőségben éljen. Jézus ettől a pillanattól kezdve fokozatosan tárja fel Isten igazságát és az igazságot az emberről.

Közvetlenül a kánai epizód után, mivel közeledik a húsvét, Jézus felmegy Jeruzsálembe. Ott, a Templomban prófétai tettet hajt végre: ott találja az embereket, akik áldozati állatokat adnak és vesznek, látja a pénzváltókat, felborítja az asztalokat és kiűz mindenkit (Jn 2,16). Kijelenti, hogy az Atyja házát vásárcsarnokká tették (Jn 2,16).

Ez kinyilatkoztató gesztus, és nem egyszerűen egy korrupt és legbensőbb, legmélyebb jelentésétől megfosztott kultusz elítélése. Jézus csak akkor ítél el valamit, ha azért teszi, hogy valami újat tárjon fel, amit az Atya sugallt neki.

Akárcsak Kánában, Jézus itt is azt akarja kinyilatkoztatni, hogy új korszak veszi kezdetét. Ez a korszak pedig annyira új, hogy egy új teremtéshez hasonlít. Nem folt egy szakadt ruhán, hanem új kezdet, egy új életlehetőség.

Az első teremtésről, amelyet a Teremtés könyve első fejezetei beszélnek el nekünk, azt olvassuk, hogy amikor Isten teremt, akkor minden a maga helyére kerül az ő tervében. Isten, amikor teremt, néven nevez, és így minden teremtménynek hivatást ad. És minden annyiban létezik és marad meg a maga hivatásában, amennyire annak a célnak engedelmeskedik, amelyre teremtetett. Így van ez minden valósággal, minden eseménnyel.

A Templom tehát, amelyet Isten és az ember találkozásának helyéül szántak, elveszítette célját, többé már nem engedelmeskedik hivatásának. Már az Ószövetség prófétái is siratták a templomi élet romlását. Különösen Ezekiel próféta. Most pedig Jézus bizonyos értelemben azt mondja, hogy a Templomnak át kell mennie a halálon, a pusztuláson, hogy újra azzá váljon, aminek lennie kell. „Romboljátok le ezt a templomot, és én három nap alatt felépítem azt” (Jn 2,19).

Hogy ez mit is jelent, azt a tanítványok megértik, akiknek a történteket látva azonnal eszükbe jut egy zsoltársor: „A te házad iránti buzgóság emészt engem” (Zsolt 69,10).

A 69. zsoltár az egyik leggyakrabban idézett zsoltár az Újszövetségben, mert az igaz szenvedőt írja le, akit elutasítanak, de hűséges marad: egy messiási zsoltár, amely újraértelmezi Jézus történetét, szenvedését.

Leírja az igaz embert, aki Isten iránti szeretet tüzében ég, és nem tagadja meg hivatását, hanem engedelmes marad mindaddig, amíg a szeretet „felemészti” őt.

Nos, ez az új teremtés. „De ő testének templomáról beszélt” (Jn 2,21). Ez Krisztus teste, amelyet a szeretet emészt fel, amely átmegy a halálon, de nem marad a halál foglya. És ez mindenki számára lehetőséget jelent, hogy ehhez a Testhez tartozzon.

Nemcsak belépni kell abba, ahogy a templomba léptek be, hanem részévé kell válni, nekünk maguknak kell Jézusban Isten lakóhelyévé lenni.

Tehát a Templomot is feltámadott szemmel kell nézni.

Ez többé már nem egy kőtemplom, ahová azért lépünk be, hogy valamit adjunk Istennek azért, hogy visszanyerjük kegyét.

Hanem ez az Úr feltámadott Teste, a szabadság helye, amelynek mi vagyunk a tagjai, és ahol mindig Atyánknak szólíthatjuk Istent.

+ Pierbattista

(ford.: Szatmári Györgyi)