Phoebie Romero Fababair, vagyis Phoebie atya a világ másik oldaláról érkezett: a Fülöp-szigetek távoli, hegyek közé zárt falvaiból hozta magával hitét, tapasztalatait és szegénységben edzett derűjét Magyarországra. Egykor európai misszionáriusok indultak Ázsiába – most ő érkezett onnan szolgálni. Mint fogalmaz: eljött az ideje, hogy visszaadjanak valamit abból a hitből, amit egykor ők kaptak. Életútja arról mesél, hogyan válik a személyes küzdelem hivatássá, a kultúrák találkozása pedig kölcsönös ajándékká.
***
Mesélne magáról és arról, hogyan kezdődött a hivatása? Ki vagy mi volt a legnagyobb hatással önre?
Egyszerű és szerény családból származom a Fülöp-szigetekről. Heten voltunk testvérek: öt fiú és két lány. Édesapám földműves volt, édesanyám háztartásbeli, aki gondoskodott rólunk, és türelemmel tanított bennünket imádkozni és jónak lenni. Nem voltunk különösebben vallásos család. Leginkább csak különleges alkalmakkor jártunk templomba. Édesanyám azonban gondosan ügyelt rá, hogy megtanuljuk az alapvető imádságokat: a Miatyánkot, az Üdvözlégyet és a Dicsőséget – anyanyelvünkön, tagalog nyelven.
A szegénység nem valamiféle elvont fogalom volt számunkra, hanem a mindennapi életünk része volt. Gyermekként gyakran mondtam magamnak: a tanulás lesz a kiutam. Nem akartam, hogy a jövőbeli családom ugyanazokat a nehézségeket élje át, mint amit mi. A testvéreim közül egyedül nekem adatott meg, hogy befejezzem az egyetemet, és ez a tudat mélyen formált engem.
Az egyik legnagyobb hatást az akkori plébánosunk gyakorolta rám, egy német misszionárius az Isteni Ige Társaságából (verbiták). Az egyik ministránsa voltam, ő pedig befogadott minket a rendházba és támogatta a tanulmányainkat. Leginkább a jósága érintett meg, különösen a szegények iránti szeretete. Ugyanakkor csodáltam az egyszerűségét, nagylelkűségét és elkötelezettségét is. Valahol a mélyben az a gondolat formálódott bennem: egyszer szeretnék olyan lenni, mint ő.
Közvetlenül a középiskola után lépett be a szemináriumba?
Nem. Anyagilag ez lehetetlen volt a családom számára. Érettségi után hat hónapig egy szupermarketben dolgoztam. Ez idő alatt bizonytalannak éreztem magam. Az osztálytársaim már megkezdték az egyetemi tanulmányaikat, én pedig egyre csak a jövőmön töprengtem. Végül felkerestem ugyanazt a papot, és elmondtam neki, hogy szeretnék továbbtanulni. Nagylelkűen támogatott. Beiratkoztam egy számítástechnika képzésre, amely a kilencvenes évek végén, a technológiai fellendülés idején ígéretes területnek számított.
Az egyetemen aktívan részt vettem a plébániai szolgálatban. Bár azt hittem, félretettem a papi hivatás gondolatát, a vágy lassan visszatért. Ám ekkor már négy éve párkapcsolatban voltam egy évfolyamtársammal. Mielőtt beléptem volna a szemináriumba, őszintén elmondtam neki, hogy hívást érzek a szívemben a papságra. Azt is mondtam – talán kissé naivan –, hogy ha ez nem Isten akarata, visszatérek hozzá. Támogatott, és a belépésem után is bátorított.
De végül nem tért vissza…
Ennek a kapcsolatnak az elengedése életem egyik legfájdalmasabb döntése volt. Ez volt az első komoly választásom két jó dolog között. Az ilyen döntések mélyen fájnak, ugyanakkor békét és valódi örömet is hoznak.
Hogyan lett ferences szerzetes?
Kezdetben egy másik kongregációhoz csatlakoztam, és hat évig maradtam ott. Az örökfogadalom előtti mérlegelés után nem engedték, hogy folytassam. Nagyon fájdalmas és zavaros időszak volt. A teológián voltak ferences évfolyamtársaim, ők nyitották meg előttem az utat, hogy csatlakozhassak a Kisebb Testvérek Rendjéhez. A ferences rendbe való belépés olyan volt, mintha hazatértem volna. Assisi Szent Ferenc egyszerűsége, testvérisége és lelkisége mélyen összhangban állt az életemmel és a szegénységről szerzett tapasztalataimmal. Első fogadalmamat 2012-ben tettem le, az örökfogadalmamat 2015-ben, pappá pedig 2016-ban szenteltek.
Hol szolgált a Fülöp-szigeteken?
Pappá szentelésem után a Fülöp-szigetek déli részén egy nagyon szegény és távoli plébániára helyeztek, amely Assisi Szent Ferenc tiszteletére volt felszentelve. Huszonhárom falut és harminc kápolnát foglalt magában, sokat a hegyekben. Minden hónapban faluról falura gyalogoltam, több napot töltve egy-egy helyen; naponta két közösségben mutattam be szentmisét, egyszerű otthonokban aludtam, együtt étkeztem az emberekkel, és osztoztam az életükben. Kilenc évig szolgáltam ott, melyek papi szolgálatom legjelentősebb évei közé tartoznak.
Melyek az Egyház legfőbb kihívásai a Fülöp-szigeteken?
Bár a filippínók 70–80 százaléka katolikus, még mindig küzdünk a szegénységgel, a korrupcióval és a környezeti pusztítással. Az illegális fakitermelés és bányászat súlyosbítja az áradásokat és a tájfunok hatásait. Az éghajlatváltozás különösen súlyosan érint bennünket. Ugyanakkor az a fájdalmas ellentmondás is jelen van, hogy mélyen vallásos nép vagyunk, mégis széles körben elterjedt a korrupció. Ez kihívást jelent a hit közéleti hitelessége számára.
Hogyan került Magyarországra?
Kilenc év után lejárt a megbizatásom. Megkérdezték, fontolóra venném-e, hogy Magyarországon szolgáljak. Soha nem gondoltam volna, hogy Európába kerülök, de lehetőséget láttam benne a növekedésre és a szolgálatra.
Mit jelent az, hogy ma már Ázsiából érkeznek misszionáriusok Európába?
Egykor Európa küldött hozzánk misszionáriusokat. Most, amikor itt csökken a hivatások száma, Ázsiából hívnak missziós papokat és szerzeteseket. Olyan ez, mint egy történelmi körforgás – egyfajta viszonzás. Eljött az ideje, hogy visszaadjunk valamit abból a hitből, amit egykor mi kaptunk.
Melyek voltak itt a legnagyobb kihívások?
A magyar nyelv és a tél. De a ferences testvéreim támogatása és barátságos fogadtatása nagyon sokat segített a beilleszkedésben.
Mit értékel leginkább Magyarországon?
A rendezettséget, a csendet, a közlekedési rendszert és az ország szépségét. A zsúfolt városokhoz képest Magyarország békésnek és strukturáltnak tűnik.
És mi hiányzik leginkább a hazájából?
Az ételek, természetesen – de nem annyira, hogy emiatt visszamenjek. Erősen hiszem, hogy most itt van küldetésem.
Mi a helyzet a magyarországi filippínó közösséggel?
Magyarországon körülbelül 11.000–14.000 filippínó él. Több városban is mutatok be tagalog nyelvű szentmisét. A filippínókat néha „a hit csempészeinek” nevezik – nem hódítani akarnak, hanem örömmel tanúságot tenni.
Mit tanulhatnak a kultúráink egymástól?
A filippínók megoszthatják lelkesedésüket és közösségi szellemüket a magyarokkal. A magyarok pedig mélységet, csendet, fegyelmet és kitartást taníthatnak nekünk. Fontos, hogy a misszió nem a kultúrák egymásra erőltetéséről szól, hanem a kölcsönös gazdagodásról az Evangéliumban.
A Missionary’s Journey – from the Mountains of the Philippines to the Heart of Europe
Phoebie Romero Fababair, known as Father Phoebie, arrived from the other side of the world: from remote, mountain-locked villages in the Philippines, he brought with him his faith, his experience, and the joy forged in poverty to Hungary. Once, European missionaries set out for Asia – now he has come from there to serve. As he puts it, the time has come to give back something of the faith they once received. His life story speaks of how personal struggle becomes vocation, and how the encounter of cultures turns into a mutual gift.
***
Could you tell us about yourself and how your vocation began? Who or what had the greatest influence on you?
I come from a simple and humble family in the Philippines. We were seven siblings: five boys and two girls. My father was a farmer, and my mother was a housewife who cared for us and patiently taught us how to pray and how to be good. We were not a particularly religious family. We went to church mainly on special occasions. Still, my mother made sure that we learned the basic prayers: the Our Father, Hail Mary, and Glory Be – in our native language, Tagalog.
We experienced real poverty. It was not an abstract idea; it was part of our daily life. As a child, I often told myself that education would be my way out. I did not want my future family to suffer the same hardship. Among my siblings, I was the only one who had the chance to finish college, and that awareness shaped me deeply.
One of the most important influences in my life was our parish priest, a German missionary from the Society of the Divine Word (SVD). I was one of his altar servers, and he took us into the convent and supported our education. He even sponsored my college studies. What impressed me most was his kindness, especially toward the poor. I admired his simplicity, generosity, and dedication. Quietly, I began to think: one day, I would like to become like him.
Did you enter the seminary right after high school?
No. Financially, it was impossible for my family. After graduation, I worked in a supermarket for six months. During that time, I felt uncertain. My classmates had already started university, while I was wondering about my future. Eventually, I approached the same priest and told him I wanted to continue studying. He generously supported me. I enrolled in Bachelor of Science in Computer Science, a promising field in the late 1990s when technology was booming.
At university, I became active in campus ministry. Although I thought I had set aside the idea of priesthood, the desire slowly returned. At the same time, I was in a four-year relationship with a classmate. Before entering the seminary, I told her honestly that I felt called. I even said, rather naively, that if it was not God’s will, I would return to her. She supported me and continued encouraging me after I entered.
But you didn’t return…
Letting go of that relationship was one of the most painful decisions of my life. It was my first serious choice between two good things. Such decisions hurt deeply, but they also bring peace and real joy.
How did you become a Franciscan?
At first, I joined another congregation and stayed for six years. After evaluation, I was not allowed to continue. It was a very painful and confusing moment. It was my Franciscan classmates in theology who opened the way for me to join the Order of Friars Minor. After discernment and examinations, I was accepted. Entering the Franciscan Order felt like coming home. The simplicity, fraternity, and spirituality of Saint Francis of Assisi deeply resonated with my life and experience of poverty. I made my first profession in 2012, my solemn vows in 2015, and I was ordained a priest in 2016.
Where did you serve in the Philippines?
After ordination, I was assigned to a very poor and remote parish in the southern Philippines, dedicated to Saint Francis of Assisi. It covered 23 villages and 30 chapels, many in the mountains. Each month, I walked from village to village, staying several days, celebrating Mass in two communities per day, sleeping in simple homes, eating with the people, and sharing their lives. I served there for nine years, and those were among the most meaningful years of my priesthood.
What are the main challenges facing the Church in the Philippines?
Although 70–80% of Filipinos are Catholic, we still struggle with poverty, corruption, and environmental destruction. Illegal logging and mining worsen flooding and typhoons. Climate change affects us severely. There is also a painful contradiction: we are deeply religious, yet corruption remains widespread. This challenges the credibility of faith in public life.
How did you come to Hungary?
After nine years, my assignment ended. I was asked if I would consider serving in Hungary. I never imagined coming to Europe, but I saw it as an opportunity to grow and to serve.
What does it mean that missionaries now come from Asia to Europe?
Europe once sent missionaries to us. Now, as vocations decline here, missionaries from Asia are invited. It feels like a historical circle – a way of giving back.
What were the biggest challenges here?
The Hungarian language and winter. But the warm welcome of my Franciscan brothers helped me adjust.
What do you appreciate most about Hungary?
Its order, silence, transport system, and beauty. Compared to crowded cities, Hungary feels peaceful and structured.
And what do you miss the most of your homeland?
The food, of course – but not enough to leave. I believe I have a mission here.
What about the Filipino community in Hungary?
There are around 11.000–14.000 Filipinos in Hungary. I celebrate Tagalog Mass in many cities. Filipinos are sometimes called „smugglers of faith” – not to conquer, but to witness joyfully.
What can our cultures learn from each other?
Filipinos can share enthusiasm and community spirit. Hungarians can teach depth, silence, discipline, and perseverance. Mission is not about replacing cultures, but about mutual enrichment in the Gospel.
***
Ádám Rebeka Nóra
Fotó: Csorba Tatum
Ferences Média 2026
