Tizennégy év szolgálat után búcsúzik a pasaréti Gondviselés Háza Gondozási Központ közösségétől Lengyel Donát OFM ferences, aki az intézmény lelki asszisztenseként kísérte az időseket és a munkatársakat. Donát atya áthelyezése miatt köszön el a közösségtől: augusztustól Szombathelyen folytatja szolgálatát. A Gondviselés Háza évzáró szentmiséjén elhangzott búcsúbeszédét tesszük most közzé.

Amikor búcsúzásról vagy elköszönésről beszélünk, az első dolog, ami eszünkbe juthat, hogy előtte találkoznunk kellett. Hiszen csak attól tudunk elbúcsúzni, akivel kapcsolatba léptünk; csak attól tudunk elköszönni, akivel valamilyen formában időt töltöttünk együtt. Éppen ezért, amikor most a búcsúzás pillanatai érkeznek el, érdemes elgondolkodnunk azon, mit is jelent valójában találkozni valakivel. 

A Szentírás számos olyan példát említ erre, amelyek élet- és sorsfordítónak bizonyulnak. Az Ószövetségben ilyen Mózes találkozása Istennel az égő csipkebokornál (Kiv 3,2). Amikor hozzá szól az Úr a csipkebokorból, és kinyilatkoztatja nevét: „Vagyok, aki vagyok” – vagyis az Isten, az időtlenség Ura.

Az Újszövetségben ilyen a keresztényeket üldöző Saul találkozása Jézussal (ApCsel 9,3–9). Saul egy alkalommal, amikor úton volt, váratlanul orra bukott, mert nagy fényesség vette körül, és egy hangot hallott:

– Saul, Saul, miért üldözöl engem?

Ő pedig megkérdezte:
– Ki vagy te, Uram?

A válasz így hangzott:
– Jézus vagyok, akit te üldözöl.

Ez a találkozás gyökeresen megváltoztatta Saul életét: az üldözőből Krisztus egyik legnagyobb tanítványa lett, akit ma Szent Pál apostolként ismer a világ.

Gondolhatunk a gazdag ifjú történetére is (Mt 19,16-22), akit Jézus arra hívott, hogy adja el vagyonát, ossza szét a szegények között, és kövesse őt: „Add el, amid van, árát oszd szét a szegények között, és kincsed lesz a mennyben.” Nem tudjuk, hogy a gazdag ifjú végül visszatért-e Jézushoz. Azt azonban tudjuk, hogy ez az evangéliumi jelenet egy ember szívében olyan gondolatokat fakasztott, amelyek következtében elhagyta addigi életét, hátat fordított a világnak, vagyonát és mindenét szó szerint szétosztotta a szegények között, és egész életét Istennek szentelte. Ezt az embert Assisi Szent Ferencnek hívják.

Aztán gondolhatunk Lévi, a vámos meghívására is. A vámosok koruk legutáltabb emberei közé tartoztak, hiszen a Római Birodalom kiszolgálói voltak. Sőt, nemcsak azokat az adókat hajtották be, amelyeket a Római Birodalom előírt, hanem gyakran saját zsebükre is dolgoztak. Éppen ezért nem kedvelték őket az emberek. Jézus mégis megszólította a Lévi nevű embert, és azt mondta neki: „Jöjj, és kövess engem!” Lévi pedig felállt, otthagyta mindenét, és követte Jézust.

Sorolhatnám még a végtelenségig a találkozások sorát, de talán ennyi példa is elegendő ahhoz, hogy végiggondoljam a saját életemben elsősorban a Jóistennel való találkozásomat, amely arra hívott, hogy az ő szolgálatába álljak. Másodsorban pedig érdemes sorra vennem azokat az embereket is, akikkel találkoztam vagy akikkel ma is találkozom: mit jelent számomra a velük való kapcsolódás, és milyen nyomot hagy ennek a kis közösségnek az életében.

Tulajdonképpen amikor először beléptem ebbe az intézménybe, az még a múlt században, sőt a múlt évezredben történt, 1997 őszén. Akkoriban éppen csak elindult a Gondviselés Háza, és akkor kezdődtek a kapcsolatépítések, a személyes ismerkedés. Az idő múlása azonban arra emlékeztet bennünket, hogy azok közül az idősek közül, akiket akkor ismertem meg, ma már sokan nincsenek közöttünk, de emlékük ugyanakkor ma is velünk él, és meghatározó része marad életünknek.

A következő ilyen belépés 14 évvel ezelőtt történt, amikor azt a feladatot kaptam, hogy lelki asszisztensként szolgáljam a Gondviselés Háza közösségét. Ez elsősorban a gondozottak, az Idősek Klubjának tagjai felé jelentett szolgálatot, ugyanakkor a dolgozói közösséggel való együttlétet is magában foglalta.

Az itt eltöltött évek során pedig újra és újra megtapasztaltam, hogy amikor valakivel találkozunk, valamiképpen mindig megváltozik az életünk, hiszen az emberek oda-vissza hatnak egymásra, valamiképpen mindannyian alakítjuk a másik életét. Azonban minden találkozásnak van egy másik oldala is: az elköszönés és a búcsúzás, mert egyszer mindennek vége lesz itt a földön. Nehéz ezt kimondani, de valahogy még a kapcsolatainkban is elérkezik egyszer az idő, amikor számot vetünk. Megint eltelt egy év, megint egy évvel idősebb lettél, és talán bölcsebb is, ahogyan Halász Judit énekli.

14 év telt el azóta, hogy beléptem ebbe az intézménybe. Ilyenkor az ember óhatatlanul arra gondol, hogy már egészen fiatal korunktól, vagy legalábbis a papnövendék éveink alatt arra tanítottak bennünket nagy elődeink: amikor valakitől elköszönünk, azt továbbra is hordozzuk imádságainkban. Így vagyok én is veletek. Ígérem, hogy továbbra is hordozlak benneteket imádságaimban, még akkor is, amikor az ország túlsó végén leszek.

Amikor találkozunk valakivel, mindig ott van a kérdés: milyen nyomot hagy bennünk ez a találkozás? Rengeteg mindent fel tudnék idézni. Bárkire nézek ebben a közösségben, gondozottakra és dolgozókra egyaránt, azt hiszem, estig tudnám sorolni azokat a szép emlékeket, amelyek elválaszthatatlanul összekapcsolnak bennünket. A beszélgetéseket, a fájdalmak és az örömök megosztását, a közös küzdelmeket, az élet nehézségeit és szépségeit.

Mindig eszembe jut a tavalyi péliföldszentkereszti kirándulásunk, vagyis tulajdonképpen zarándoklatunk. Egymást támogatva, autóval érkezve, bottal, járókerettel közlekedve álltunk ott a kapu alatt, annak tudatában, hogy a remény évét éljük, és a remény zarándokai vagyunk. Amikor a fiatalok elszaladtak mellettünk, elgondolkodtam azon, hogy  végignézve rajtunk vajon mit gondolhattak? Hogy ezek az emberek – bottal, kerekes székkel és különféle segédeszközökkel – hogyan lehetnek a remény zarándokai? A fiatalok talán még nem sok mindent értenek meg ebből. De számunkra, akik ott voltunk, és akik az egész közösséget a szívünkben vittük magunkkal erre a zarándoklatra, valóban a remény, a jövőért való imádság és a jövőért való gondoskodás volt az, ami ott bennünk élt.

Amikor erre a beszédre készültem, két dolog jutott eszembe. Johnson Gnanabaranam indiai költőnek van egy verse, amelynek az a címe: Alakíts, formálj engem, Uram!

A szobrász a márványtömböt nézi,

        és szeme már a kiformált szobrot látja a kőben,

                melyben majd sokan gyönyörködnek.

A gazda a vetőmagot nézi,

        s az érett kalászt látja már szeme,

                amiből sok embernek lesz kenyere.

Az asztalos a deszkákat szemléli,

        és szeme már látja a kész bútorokat,

                melyeket sokan használnak majd.

S míg a mérnök a sebes folyót nézi a hegyekben,

        szeme már az óriási gátat látja,

                amely vizet juttat a kiszáradt kövekre.

A Megváltó a bűnösre nézett,

        és szeme már megtérését látta,

                átadott életét, mely csak őt szolgálja.

Ó Uram, bennem, bűnös emberben olyan akarat van,

        amely a te szent akaratod ellen lázadozik.

A márvány enged a szobrász ügyes kezének.

    A vetőmag kikel, és kalászba szökken.

        A deszka sem berzenkedik az asztalos ellen.

            A folyóvíz más mederbe folyik majd,

                    hogyha felépítik az óriási gátat.

Ó Uram, végy kezedbe,

            és Szentlelked által teremts újjá engem!

Légy türelmes hozzám, ne mondj le rólam,

            míg olyan nem leszek, amint te akarod. Ámen.

Azt hiszem, életünk utolsó pillanatáig mindnyájunk számára nagyon fontos, hogy folyamatosan alakulunk. Alakulunk kapcsolataink, találkozásaink, búcsúzásaink révén, de valahogy mindenképpen formálódik az életünk. A Jóistennel való találkozás mindig formál bennünket, és formál bennünket az egymással való kapcsolat és találkozás is. Gondoljunk csak arra, amikor valaki elvégzi szentgyónását, és a pap vagy a lelki vezető a Jóisten felé terelgeti. Vagy gondoljunk arra, amikor bánatunkat és örömeinket megosztjuk a másikkal.

Azt szokták mondani, hogy a megosztott bánat fél bánat, a megosztott öröm pedig legalább dupla öröm. A Jóisten alakít bennünket, és én azt kívánom, hogy ez az alakulás ne akadjon meg. Hordozzanak engem imádságaikban, és hordozzák imádságaikban azt is, aki majd utánam érkezik, hogy valóban a Jóisten Szentlelke működjön benne. 

Egy Hamvas Béla-idézettel szeretném zárni ezt a búcsúzást. A rövid írás címe: „A zarándok búcsúja”.

Valahogy most én is így búcsúzom:

A boldogságot csak az bírja el, aki elosztja. A fény csak abban válik áldássá, aki másnak is ad belõle. Mert amikor bennünket elküldtek, az útrabocsájtó Hatalom így szólt: Rád bízok minden embert külön, kivétel nélkül mindenkit, segíts, adj enni, adj ruhát, mindenkire vigyázz úgy, mint magadra, és ne hagyd a sötétségben elmerülni. Amit szerzel, amit elérsz, amit tudsz, amit átélsz, osszad meg. Az egész világ a tiéd. Szabad vagy a kövektõl az éterig. Ismerd meg, hódítsd meg, senki se tiltja, de jaj neked, ha magadnak tartod meg. Elbocsátlak téged is, mint mindenkit, de ne feledd: felelõs vagy minden emberért, aki veled él, s el kell számolnod minden fillérrel, amit magadra költesz, minden örömmel, amit magadba zártál, és minden boldog pillanattal, amit magadnak tartottál meg. Most eredj és élj, mert a világ a tiéd.

Most számomra a világ Szombathely lesz, hiszen ott lesz az új szolgálati helyem. De megpróbálom továbbra is megfogadni Hamvas Béla zarándokának tanácsát, hogy a magam módján gondját viseljem azoknak, akik rám vannak bízva, vagy akik rám voltatok bízva. Nem mindig ruhával vagy étellel, hanem figyelmességgel, jósággal, kedvességgel, türelemmel és mindazzal, amit emberként adni tudunk egymásnak.

Azt mondhatom, hogy sokkal többet kaptam tőletek, mint amennyit valaha is remélhettem volna. Azt kívánom, hogy maradjon meg ez a dolgozói kollektíva, és maradjon meg – ameddig csak az idő engedi – ez a klub, ez a közösség is olyannak, amely nem tart meg semmit önmagának, hanem továbbadja mindazt, amit kapott, hiszen a szeretetet is csak az bírja el igazán, aki továbbadja, elosztja, szétosztja. Elsősorban magamnak kívánom a Jóistennek ezt a kegyelmét – talán egy kicsit önző módon –, de ugyanígy kívánom mindnyájunk számára is. Így búcsúzom a zarándok szavaival és a viszontlátás reményében. Bízom benne, hogy még találkozunk, és találunk lehetőséget arra, hogy kapcsolatban legyünk, kapcsolatban maradjunk egymással.

Ezt kérem most a Jóistentől ebben a szentmisében, amikor hálát adok értetek. Hálát adok nemcsak az elmúlt évért, hanem az együtt töltött időért is – nekem ez 14 plusz 3 évet jelent, másnak többet vagy kevesebbet. Hálát adok azért, hogy együtt nevethettünk, és néha együtt sírtunk is, és azt kérem, hogy ez az idő maradjon meg számunkra a Jóisten szeretetében. Ámen

***
Fotók: Gondviselés Háza
Ferences Média 2026