Szegedi szolgálata után a közelmúltban az Országúti Ferences Plébánia közösségébe érkezett Levente testvér. Szeretettel ajánljuk alábbi írását, amely eredetileg a plébánia lapjának őszi számában jelent meg. Gondolataival, Szent Ferenc példáján és a jubileumi év üzenetén keresztül, egy mélyebb belső utazásra invitál bennünket, szelíden megmutatva, hogyan találhatunk rá Istenre és valódi önmagunkra a mindennapok „kis meghalásaiban”.
Ünneplésünk már néhány éve elkezdődött. Főleg számunkra, ferencesek számára meghatározó ez a jubileum, de azoknak a testvéreinknek is fontos lehet, akik szimpatizálnak velünk, akiket – még ha nem is kötelezték el magukat fogadalommal – Ferenc személyisége és példája megragadott.
2009-ben már ízelítőt kaptunk, hogy milyen nagy dolog is az, hogy éppen akkor élünk ferencesként a Földön, amikor centenáriumot ünnepelhetünk. Ugyanis 2009 volt az az esztendő, amikor pontosan 800 éve annak, hogy Szent Ferenc megkapta III. Ince pápától rendi szabályzatunk szóbeli jóváhagyását, és ezzel megalapította a Kisebb Testvérek Rendjét. Különös kegyelem, hogy XIV. Leó pápa is szívén viseli sorsunkat. A „Remény éve” szentév idén január 6-án, Vízkeresztkor lezárult, és nem sokkal a Szent Péter Bazilika szent kapujának 25 évre történő bezárása után egy újabb rendkívüli szentévet hirdetett meg a Szentatya Assisi Szent Ferenc tiszteletére. A 2027. január 10-ig tartó kegyelmi időszak során teljes búcsúban részesülhetnek mindazon hívek, akik az Egyház által meghatározott feltételeket teljesítik, és elzarándokolnak Assisibe, illetve bármely ferences templomba vagy kegyhelyre a világon. A szentév megnyitóján konfliktusokkal sújtott világunkban Leó pápa a béke és a kiengesztelődés fontosságát hangsúlyozta.
Az Úr jelenlétében imára összegyűlve a lelkünkben visszhangzik a zsoltáros mély vallomása: „Amit fogadtam az Úrnak, megadom egész népének színe előtt” (Zsolt 116,14). Ebben a mondatban benne van az egész életünk: az ígéreteink, a hitünk és a felvállalt hűségünk. De a zsoltár nem áll meg itt. Egy váratlan, mégis gyönyörű fordulattal összeköti a földi életet az örökkévalósággal, megadva spirituális reflexiónk és belső utazásunk alaphangját: „Becses dolog az Úr szemében szentjeinek halála” (Zsolt 116,15). Ízlelgessük ezt a mondatot. Milyen halált kívánhat az Úr? A pusztulást, a megsemmisülést, ami eleve rossz? Semmi esetre sem. Isten ezt a fajta pusztulást soha nem akarta, hiszen Teremtőnk nem a halálban leli örömét. Isten az Élet abszolút Ura, a minket újjáteremtő és megtisztító Lélek, az irgalom kifogyhatatlan Atyja, a feltámadás örök Istene. Isten szentségéhez semmi rossz, gonosz, vagy bűn nem férkőzhet. Akkor hát mit jelent szentjeinek ez a „becses halála”? Ennek megértéséhez Szent Ferenc életútját kell szemlélnünk, amely a „kis meghalások” folyamatos láncolata volt.
Ferenc nem sokkal megtérése után, apja és a püspök előtt mindenétől megvált, még a ruháit is eldobta, ezzel is jelezve, hogy ezentúl csak a Mennyei Atyát ismeri el Atyjának, és nem csak vagyonáról mond le, hanem társadalmi identitásáról is. Ferenc ezzel a gesztusával – tudta, vagy sem – elindult egy olyan úton (a kis meghalások útján), amely az élete következő 20 évében a teljes önátadásig folytatódott. Ferencnek, mint minden finom úrinövendéknek, fizikai iszonya volt a betegségtől és a betegektől. A fordulat akkor következett be (egy újabb kis meghalásnak lehetünk tanúi), amikor Assisi mellett találkozott egy leprással. Korábban elfordult volna, de most belső késztetést érzett, leszállt a lóról és megcsókolta a beteg kezét, ami belső gátlásainak áttörését jelentette. Innentől nincstelenül, mezítláb járva kezdett prédikálni, templomokat újított fel, követői lettek, akiket nem ő választott. A testvérek önként csatlakoztak ehhez a szegényes, de Istennek tetsző életformához, amit Ferencben láttak megvalósulni. Ferencet megérteni a ferences misztika nélkül lehetetlen, mely Ferenc lelki tapasztalatán alapul, és jellegzetessége, hogy („A világban, de ne a világból!” – elvet vallva) soha nem szakad el a látható világtól, a teremtményektől és az emberi valóságtól. Nem lenne azonban teljes a kép, ha csak a pipacsos mezőn futkározó madarak barátját, vagy a patakparton szemlélődő Ferencet mutatnánk be. „Megvetett volt, utolsó az emberek között, a fájdalmak férfia és a betegség ismerője…” – mondja Izajás az Úr szenvedő szolgájáról (Iz 53,3). Ferencre is igazak lehetnek ezek a prófétai szavak, hisz ő volt az alter Christus, vagyis a másik vagy második Krisztus.

A következőkben tekintsünk rá, hogyan vált ő krisztusivá élete folyamán (nekünk is példát hagyva), milyen tisztulási folyamaton ment keresztül, hogyan adta fel azt a „hamis énjét” („egóját”), amely addig válaszfalat húzott Isten és őközé. Mi az a „hamis én”, az „ego” amit fel kell számolnunk? Nem az emberi mivoltunkat, nem az egyediségünket akarjuk megölni, nem az értelmünket és nem is a személyiségünket, hanem azt a görcsös részünket, amely állandóan félti önmagát. Az ego az a belső építményünk, amely védeni akar, amely címkéket aggat ránk: „sikeres vagyok”, „fontos vagyok”, „megbántottak”. Ez az ego azonban egy illúzió, egy rozsdásodó páncél, ami elválaszt Istentől. Az, aminek meg kell halnia, az a hamis én. Ferenc tudta, ha ebben a görcsben maradunk, akkor a halálunk tragédia lesz. Mert a testi halál – az első halál – mindent elvesz, amit az ego felépített. Aki csak az egójával azonosítja magát, annak a biológiai halál egyenlő lesz a megsemmisüléssel.
Oly szépen ír erről Szent Ferenc a Naphimnusz végén (Kardos Csongor OFM fordítása): „Dicsértessél, én Uram, testi Halál nővérünkért, ki elől élő ember senki el nem szökhet. Jaj azoknak, kik halálos bűnökben halnak meg. De boldogok, akiket szent akaratodban talál, azoknak nem fog fájni a második halál.”
Az „első halálnál” van egy nagyobb veszély is: a „második halál”. Ez az örök elszigeteltség állapota, amikor az ember annyira bezárkózik a saját egójába, a saját igazába és önszeretetébe, hogy képtelenné válik befogadni Isten szeretetét. Az ego „túlélése” a végsőkig – ez a pokol, a lélek végleges elszakadása Istentől. Aki nem hajlandó lemondani az önzéséről, az a halálakor is csak a „sajátját” akarja védeni, de mivel ott minden evilági dolog elvész, csak az üresség és a magány marad számára. Aki nem tanul meg szeretni és elengedni, az a halál után is „önmagába zárt” marad. Isten ott van, a Szeretet ott van, de mi képtelenek vagyunk nyitni rá, mert az egónk páncélja túl vastag. Hogyan szabadulhatunk meg ettől? Szent Ferenc válasza erre (amit az életével adott), a szemlélődés és a szegénység volt.
A szemlélődő ima – amit Ferenc oly sokat gyakorolt a hegyek barlangjaiban – valójában a „meghalás művészete”. Amikor leülünk a csendbe, és megpróbálunk csak Istenre figyelni, mi történik? Az egónk azonnal lázadni kezd. Eszünkbe juttatja a holnapi munkát, egy tegnapi vitát, vagy elkezdi hajtogatni: „ez unalmas, nincs értelme, inkább csinálj valami hasznosat”.
Ha ekkor nem állunk fel, hanem szelíden elengedjük ezeket a gondolatokat, akkor egy „kis halált” élünk át. Meghal a vágyunk az irányításra, meghal a vágyunk arra, hogy fontosnak érezzük magunkat. Ebben a csendben a hétköznapi, zajos tudatunk elcsitul – „meghal” –, és valami más kezd éledezni: a lélek tiszta figyelme. Ferenc nem azt kereste a magányban, hogy ő mit gondol Istenről, vagy hogy mit mondhat Neki, hanem azt akarta, hogy Isten legyen őbenne. Ezért tudta mondani: „Ki vagy Te, és ki vagyok én?”. Ahogy a hamis én (az ego) egyre kisebb lett benne, úgy tágult ki lelkében az Isten.
Aki a szemlélődésben és a mindennapi önátadásban naponta „meghal” egy kicsit – elengedi az igazát, elengedi a haragját, elengedi a birtoklási vágyát –, azt a testi halál már nem tudja meglepni. Amikor Ferenc a halálos ágyán feküdt, a Halálnővér már nem talált benne semmit, amit elvehetett volna tőle. Ferenc már korábban odaadott mindent. Ferenc logikája egyszerű, de radikális: ami már meghalt, azt nem lehet megölni. Aki „Isten legszentebb akaratában” van, az már túllépett az egón. Isten akarata ugyanis a tiszta szeretet, a szeretetben pedig nincs „én” és „enyém”. Aki a szemlélődésben eljut az egón túli tudat állapotába, az már itt a földön megízleli az öröklétet. Számára a testi halál csak egy függöny elhúzása lesz, amikor az első halál bekövetkezik, viszont a második már nem talál rajta fogást, mert már nincs benne önzés, ami elválaszthatná őt Istentől. A testi halál (az első halál) nem egy rabló lesz, aki megfoszt az életünktől, hanem egy testvér (Halálnővér), egy barát, aki leveszi rólunk az utolsó súlyokat is. Aki fél a haláltól, az valójában az egója megszűnésétől fél. Pedig, mint tudjuk, aki fél, az még nem tökéletes a szeretetben (vö. 1Jn 4,18).

Ez a pont a keresztény misztika legfontosabb „finomhangolása”. Ha ugyanis csak az ego haláláról beszélünk, az könnyen tűnhet valamiféle megsemmisülésnek vagy buddhista ürességnek. De a keresztény út – és Szent Ferenc útja – a Húsvét logikáját igazolja: a halált (a Krisztusba való eltemetkezést [Róm 6,4]) mindig a feltámadás követi. Szent Ferenc példája mutatja meg legszebben a feltámadást. Ahogy Ferenc egyre inkább „meghalt” önmagának, nem egy unalmas, megsavanyodott figura lett. Éppen ellenkezőleg! Soha nem volt annyira önmaga, mint élete végén. A költészete, a radikális szabadsága, a természet iránti szeretete – ez mind-mind az ő feltámadt személyisége. Ferenc stigmákkal a testében vált eggyé Krisztussal. Ez a végső szemlélődés, amikor megszűnik a különbség az imádkozó és az Imádott között. „Már nem én élek, hanem Krisztus él bennem” (Gal 2,20) – mondja Pál, és Ferenc ezt tette láthatóvá.
Ferenc atyánk boldog halálára október 3-án emlékezünk, így jubileumi megemlékezéseink sorozatának utolsó állomásához érkezünk. De valójában a Ferenc800 záró akkordja, egyfajta csúcspontja és betetőzése két év múlva lesz, ugyanis 1228. július 16-án kanonizálta jóbarátja és a ferences rend hivatalos pártfogója, a korábbi Hugolino bíboros, már IX. Gergely pápaként. Szent Ferenc boldog halála arra hív bennünket, hogy ne féljünk a csendtől és az elengedéstől, a „kis meghalásoktól”. Üdvözítő életút ez, Ferenc már elénk élte, csak követnünk kell a példáját. Tranzitusa nem a múltról szól, hanem a mi jelenünkről, és arra hív, hogy merjünk „szegények” lenni – üresek önmagunktól –, hogy Isten teljesen betölthessen minket. Amikor az ego meghal, nem a „semmi” marad, hanem a „Minden”. Ferenc szemlélődő szavaival élve: „Deus meus et omnia” – Istenem és mindenem.
***
Mészáros Levente OFM
Fotók: ORSZÁGÚT 2026. ősz
Ferences Média 2026





