„»Ennek lettem a szolgája, Isten rendeléséből…« Megnyugodtam. Ha az Úr hív, akkor megyek.” Beszélgetés Majnek Antal OFM atyával, a Munkácsi Római Katolikus Egyházmegye nyugalmazott püspökével ellenkezésről és engedelmességről, ferences egyszerűségről és püspöki felelősségről, hitről és hűségről, misszióról és az Úr mindenkor megtartó erejéről.
***
Kezdjük talán egy tisztázó kérdéssel: le kell-e mondania egy ferences szerzetesnek a ferencességről, ha püspökké nevezik ki?
Nem, hiszen a rendben örökfogadalmat tesz, tehát mindhalálig ferences marad. A pápa viszont – kizárólag neki van erre joga – kiemelheti a szerzetest a közösségéből, és megbízhatja püspöki szolgálattal. De a rendhez tartozás nem szűnik meg. Ugyanez igaz más szerzetesrendek estében is.
Korábban azt nyilatkozta, hogy nagyon nem örült a püspöki kinevezésének. Mi volt az oka? Tartott az ismeretlentől, vagy esetleg attól félt, hogy elveszít valamit, ami addig fontos volt?
Tulajdonképpen mindkettő. Egyrészt tartottam attól, hogy elveszítem mindazt, ami addig meghatározta az életemet – vagyis el kell szakadnom a ferences közösségtől, a testvérektől, és azoktól a hívektől is, akikkel hét éven át együtt éltem. Mély, kölcsönös kapcsolat alakult ki közöttünk, és ezt fájdalmas volt otthagyni. És igen: a másik ok az ismeretlentől való félelem volt. A püspöki szolgálatot addig csak kívülről láttam, belülről soha. Ráadásul ez a szerep sok szempontból idegennek tűnt a természetemtől és a ferences lelkülettől is. Olyan erős ellenkezést váltott ki belőlem a gondolat, hogy utánanéztem Szent Ferenc életrajzi forrásainak, és találtam is egy helyet, ahol kifejezetten kéri, hogy a bíborosok ne válasszanak ferencest püspöknek. Ezen később egyszer Assisiben Paskai bíboros atyával együtt mosolyogtunk: akkoriban mintegy 135 ferences püspök volt a világon, főként missziós területeken – Afrikában, Ázsiában, Dél-Amerikában és Ukrajnában is hat.
Harminc év távlatából hogyan látja ezt az ellenkezést?
Ma már egy kicsit szégyellem magam miatta. Ugyan jogos volt a fájdalmam az elszakadás miatt, de azt hiszem, túl messzire mentem az ellenállásban. Olyannyira, hogy levelet írtam a pápának, érveket sorolva fel amellett, miért ne nevezzenek ki. Azt reméltem, talán ez majd visszatartja a döntést. Nem így történt. Újra megkerestek, és ekkor a nuncius már határozottan figyelmeztetett: nem illik egy szentéletű pápával vitatkozni. Én pedig azt mondtam neki: ha ez valóban az Úr akarata, akkor Jézus tudja, hogy én erre nem érzem magam alkalmasnak. Erre ő elküldött imádkozni a kápolnába. Ott, Kijevben, könnyek között kértem Istent, hogy mondja meg egyértelműen: valóban tőle jön-e ez a hívás. Nem szoktam Bibliát nyitogatni válaszért, de akkor háromszor tettem meg, mint egykor Ferenc és társai. („Bízzatok, én vagyok, ne féljetek!” Mt 14,27 – ez volt az első. „Örüljetek az Úrban szüntelenül! Újra csak azt mondom, örüljetek. Méltányosságotokat ismerje meg mindenki! Az Úr közel van. Ne aggódjatok semmi miatt, hanem minden imádságotokban és könyörgésetekben terjesszétek kéréseteket az Úr elé, hálaadástokkal együtt. Akkor Isten békéje, amely minden értelmet meghalad, megőrzi szíveteket és értelmeteket Krisztus Jézusban.” Fil 4,4–7 – ez pedig a második.) A harmadik alkalommal aztán olyan világos választ kaptam, hogy elszégyelltem magam. „Ennek lettem a szolgája, Isten rendeléséből…” (Kol 1,25). Megnyugodtam. Ha az Úr hív, akkor megyek – ha nem is ujjongva, de készséggel.
Mikor érezte először, hogy talán mégis jó helyen van?
Amikor egyedül megérkeztem Munkácsra, és elkezdtem a munkát egy kis lakásban. Szinte semmim nem volt: egy könyv a levéltárban, amelyet még az előző pap hagyott ott, és egy idős asszony, Margit néni, az előző plébános házvezetőnője – ez fogadott. Mégsem ijedtem meg, sőt kifejezetten ferencesnek éreztem ezt a helyzetet. Megkértem Margit nénit, hogy maradjon velem, mert egyedül nagyon nehéz lett volna. Ő lett a második anyám. Megjárta a lágereket, a legnehezebb időkben is hitoktatott, gyerekeket készített fel elsőáldozásra. Óriási ajándék volt az ő jelenléte. Ez volt az első megerősítés. Aztán sorra jöttek a továbbiak. Láttam, hogy az evangélium élhető, sőt vágyott valóság. Az emberek szomjazták a szentségeket, a pap jelenlétét, az Isten igéjét. Elkezdtem papokat keresni, jártam Magyarországot és a környező országokat. Lassan, de biztosan újraéledt az egyház. Ezért ma is teli a szívem hálával.
Ön lett az első püspök Kárpátalján egy különösen nehéz történelmi helyzetben. Ez a térség mindig is a Római Katolikus Egyház egyik peremvidékének számított. Hogyan lehetett reményt vinni oda, ahol az emberek már megszokták a bizonytalanságot?
Az ott élők mélyen hívő emberek voltak. Megszenvedett hitük volt, amely azonnal befogadott minden jó szót, különösen a Szentírás vigasztalását. Ennek köszönhetően gyorsan látszottak a gyümölcsök is: például ugrásszerűen megnőtt a gyermekek, illetve a templomba járók száma, valamint megerősödött a karitatív szolgálat is. Két súlyos árvíz sújtotta akkoriban Kárpátalját, de a segélyekkel együtt hatalmas szeretetáradat is érkezett. Megható volt látni, hogy az emberek nemcsak elfogadni tudtak, hanem adni is – abból a kevésből, amijük volt. Így alakult ki az egyházmegyében a karitatív és szociális szolgálat.
Az emberek fejében van egy elképzelés a misszióról, de milyen az a valóságban? Milyen volt a megérkezés?
Amikor 1989 júliusának végén Kárpátaljára érkeztem, öt asszony jött a segítségemre, hogy házat keressünk. Több lehetőséget megnéztünk, végül egyetlen ház maradt, amelyet meg is vásároltunk. Ebben nagy segítségünkre volt a vikárius úr, aki anyagilag is támogatott bennünket. Utólag mindenki egyetértett abban, hogy ez valóban az Úristen választása volt: a ház a város közepén állt, mégis egy kis zsákutcában, teljes csend vette körül, kerttel, nyugalommal. Szegényes kis ház volt, de rendbe hozták nekünk a hálás hívek. Augusztus elején költöztünk be ketten, Dávid atyával, majd szeptemberben csatlakozott hozzánk László atya is. Rendkívül mély, megszenvedett hitű emberekkel találkoztunk. Magyarországon is erős volt a lelki felébredés a nyolcvanas évek végén, de amit Kárpátalján tapasztaltunk, az igen megható, mély hit volt.
Akkor még éltek azok a nagypapák, akik hazatértek a lágerekből, és minden családlátogatás vagy házszentelés történetekkel volt tele. Ma már kicsit sajnálom, hogy nem diktafonnal jártam akkoriban, mert ezek a tanúságtételek felbecsülhetetlenek voltak: emberek, akik imádságból, hitből és Istenbe kapaszkodva élték túl a legsötétebb időket. Amikor megérkeztünk, mintha minden gát átszakadt volna. Először a nagymamák hozták a gyerekeket, aztán lassan megjelentek a szülők, később pedig a tanárok és az értelmiségiek is. A templomok mindenütt megteltek; olykor az oltár körül sem fértek el a gyerekek. Ma már úgy érzem, nem is misszió volt ez, inkább ajándék: mi erősödtünk meg a hitünkben az ő buzgóságukat látva. Csodálatos évek voltak: hét „kövér esztendő”, ahogy József történetében.
Említette a lágereket megjárt időseket – milyen más lelki sebekkel találkozott Kárpátalján?
Sokfélével. A múlt sebei nagyon mélyek voltak. A lágereket megjárt emberek, családok történetei megrázóak voltak. Különösen a görögkatolikus közösségek szenvedtek: a papjaikat elhurcolták, ami miatt nagycsaládok maradtak magukra. Az idős papokkal szoros kapcsolat alakult ki, kölcsönösen látogattuk egymást. Aztán a szegénység újabb sebeket is szült: családi feszültségeket, együttélési nehézségeket. És persze ott volt az identitás kérdése is. A Felső-Tisza-vidéken, ahol szolgáltam, sok helyen már akkor is ukrán többség volt. A német és magyar gyerekeket csúfolták, „fasisztáknak” nevezték őket, és azt kérdezték tőlük: „mikor mentek már haza?” Ezek a gyerekek sírva felelték: „mi itthon vagyunk – hova menjünk?” Minél kevesebben maradtak egy közösségben, annál kiszolgáltatottabbá váltak. Sajnos ezt ma is látom: ahogy fogy a magyarság, egyre nehezebb megőrizni az identitást.
Mit tapasztal ma, a folyamatosan zajló háború idején?
A háború felgyorsította a negatív folyamatokat. Az elnéptelenedő falvakba lassan, de folyamatosan költöznek be mások, főként a háború sújtotta kelet-ukrán területekről. Különösen ott gyors ez a folyamat, ahol jó a közlekedés. Sok házat olcsón adnak el, mert az emberek félnek: rendelet van arról, hogy katonai szükséghelyzetben az állam igénybe veheti az ingatlanokat. Aki nem akar visszatérni, igyekszik megszabadulni tőlük. Így a tisztán magyar falvakban is egyre több az ukrán lakos. Velük érkeznek más pravoszlávok is, így a görög- és római katolikus papok is igyekeznek alkalmazkodni: ukrán nyelvű liturgiákat is tartanak. Ez nem feladás, hanem missziós alkalmazkodás. Van egy szentéletű német pap Munkács környékén, aki azt mondta: nem a gyerekeket fogja már németre tanítani, mert aki megtanulta a nyelvet, elment Németországba. Ő inkább megtanul ukránul, mert ott akar maradni. A templomok így nem ürültek ki. Ez számomra igazi missziós lelkület.
Hogyan lehet ma a békéről beszélni Kárpátalján?
Nehezen. Megdöbbentő, hogy még a kárpátaljaiakat is gyakran „leputyinistázzák”. Ha valaki a békéért imádkozik, azonnal gyanússá válik. Pedig az ukrán társadalomban – még az oroszul beszélők között is – erős a vágy, hogy Európához tartozzanak, ne Moszkvához. Tartok tőle, hogy Magyarországon sokan nem tudják, valójában milyen az élet Oroszországban: ott nincs valódi vallásszabadság, a római katolikusok és görögkatolikusok másodrendű helyzetben vannak az ortodoxok mellett. Erről keveset beszélünk, pedig fontos lenne tudnia az embereknek.
Mit tud adni az egyház ebben a helyzetben?
A jelenlétet. A befogadást. Azt, hogy bárki beléphet a templomba, akár ukrán, akár magyar, akár vegyes identitású. Az egyház akkor marad hiteles, ha nem zár ki, hanem egyesít, kiengesztel és így gyógyít.
János Pál pápa szentelte püspökké 30 évvel ezelőtt. Amikor az interjúra készültem, még nem is tudtam, hogy a kinevezése elleni tiltakozása egészen a vele való levélváltásig ment, de talán így még izgalmasabb a kép… Mit hordoz magában a vele való találkozásból és abból az egyházi korszakból, amit II. János Pál pápasága jelentett?
Számomra különösen jelentős maradt mindaz, amit a vele való találkozás, valamint az általa megtestesített egyházi korszak hordozott. Már a nyolcvanas években mélyen megérintett a pápasága. Az a bátorság, ahogyan megszólalt, ahogyan újra és újra visszatért Lengyelországba, és ahogyan népét – s rajtuk keresztül egész Európát – erősítette, egészen rendkívüli volt. Hallgatva a beszédeit – köztük az első pápai megszólalását is – lenyűgözött az a Szent Pál-i merészség, amellyel prófétai erővel szállt szembe a hazugság ideológiáival, és Jézust, az egyedüli Üdvözítőt emelte a középpontba. Ez a bátor, evangéliumi hang meghatározó élmény volt. Talán ennek hatására is történt, hogy 1985-ben Bajcsy Lajos atyával együtt részt vettünk a gyalogos zarándoklaton Varsóból Częstochowába. Tíz napon át gyalogoltunk lengyelekkel és Európa sok más országából érkező fiatalokkal; mintegy ötvenezer zarándok volt együtt. Megrázó élmény volt. Minden nemzet lelkes volt, az olaszok is, de a lengyelek hite és lendülete egészen különlegesnek bizonyult. Az énekeik pezsdítőek, tüzesek voltak, a papjaik pedig nyíltan és bátran beszéltek a leninizmus és a marxizmus ellen. Elképedve hallgattuk őket. Bár Magyarországon is enyhülés volt már a nyolcvanas években, ilyen nyíltsággal és merészséggel addig még sehol nem találkoztam.
Ott lehetett igazán megérezni azt a lelki „szelet”, amely II. János Pál pápa pápaságát jellemezte: egy új szellemet, amely egész országokat formált át. Ebben a légkörben vártuk a püspökszentelést is. Assisiben voltunk, két társammal együtt készültünk, majd tizenhárom püspökkel együtt járultam a pápa áldó keze alá. Ez az élmény szinte elvarázsolt. Egyrészt alig tudtam felfogni, mi történik velem, másrészt mély hála töltött el Isten iránt, amiért ennyire megbízott bennem. Gyakran mondtam – Fülöp atyával együtt –, hogy „Uram, ne bízz bennem”, és mégis azt tapasztalom újra és újra: az Úristen bizalma és türelme valóban végtelen. Ezt ma is örömmel és csodálattal élem meg.
Mit mondana ma egy fiatal ferencesnek vagy papnövendéknek, aki attól tart, hogy az Egyházban a struktúrák „elnyelik” a személyes hivatását?
Nagyon jó kérdés. Azt hiszem, ma már bátran mondhatom, hogy a legfontosabb a csend és az imádság. Naponta, hetente, évente hosszabb időre is elcsendesedni. Én magam is túl sokat vállaltam, túl keveset pihentem. Ez hiba volt. A szolgálat csak akkor marad tiszta, ha túlcsordulásból fakad, nem kimerültségből. Ebben Szent Ferenc és Szent Antal is példát ad: elvonultak, majd újult erővel tértek vissza.
Szentendrei évek: van-e olyan beszélgetés vagy élmény a tanári éveiből, ami elkísérte a későbbiekben?
Az egyik osztályom Szentendréről például kétszer is eljött hozzám Kárpátaljára, még a Szovjetunió idején. Óriási áldozat volt: hosszú határon várakozás, bizonytalanság. Mégis eljöttek. Ez nagyon megérintett. Tanárként azt tanultam meg, hogy az életpélda sokkal fontosabb, mint a szigor. Az iskolában sokáig kényszert éreztem arra, hogy szigorú legyek, mert Kolos atya ezt hangsúlyozta minden tanárnak. Számomra azonban ez nem volt könnyű; idegen volt a természetemtől. A második osztályomnál aztán beszélgettem erről Vass Laci tanár úrral, jó barátommal. Ő akkor azt mondta nekem: „Figyelj, Antal, súgok neked valamit: egy kanál mézzel több legyet lehet fogni, mint egy hordó ecettel.” Nagyon sokat segített!
Mikor és hogyan született meg önben a papi, illetve ferences hivatás gondolata? Volt-e egy meghatározó pillanat vagy inkább egy hosszú belső érési folyamat volt?
A papi hivatás nagyon korán. A szüleim szerint már 1957-ben, az esztergomi bazilika 100 éves ünnepségén azt mondtam: én is ott szeretnék állni a szentélyben és velük énekelni. Gyerekként ministráltam, egészen gimnazista koromig pap akartam lenni. Később ez megingott, majd egy egyetemi ifjúsági közösségben újra megerősödött. Ugyanakkor nem tudtam elképzelni az egyedüllétet. Közösségre vágytam. A fordulópont egy Szent Ferenc-életrajz volt, Szent Bonaventura műve. Amikor olvasni kezdtem – még most is emlékszem –, láng gyúlt bennem. Még be sem fejeztem a könyvet, de tudtam: így akarok élni. Ezután viszont eltelt még egy év, ezalatt dolgoztam, de hamarosan világossá vált, hogy döntenem kell. Nem lehet tovább halogatni – vagy a házasság útját választom, vagy belépek a ferences rendbe. Ebben a belső vívódásban egy ismerős lány azt tanácsolta, keressem fel Barsi Balázs atyát, aki az újoncokkal foglalkozik. Addig nem hallottam róla, nem ismertem személyesen. De végül felszálltam a buszra, és – szinte jelként – éppen a miséje elejére érkeztem meg. Azt gondoltam: na, legalább meglesz a vasárnapi misém. Végighallgattam a prédikációját, és akkor újra egy nagyon erős megerősítés érkezett: ez az az út, amelyre hívást kaptam.
Milyen volt fiatal ferencesnek lenni egy olyan korban, amikor az Egyház mozgástere erősen korlátozott volt?
Esztergomban volt a noviciátus, ami minden szempontból nagyon jó időszak volt. Ezután következett a klerikátus Pasaréten, ahol már a nehézségek is megjelentek. Véget ért az „aranyélet”: komoly tanulás várt ránk. A teológiát szerettem, de a filozófiai órák egyre inkább fárasztottak; leginkább a történeti tárgyak álltak közel hozzám. Komoly próbatételt jelentett a biblikum is. Olyan jegyzetekből tanultunk, amelyekben szinte mindent megkérdőjeleztek: hogy ez vagy az valóban elhangzott-e, hogy Jézus mondta-e, hogy úgy történt-e, ahogyan olvassuk. Ez az általános bizonytalanság mélyen megrendített. Olyan fájdalmas élmény volt számomra, mint gyerekkoromban, amikor harmadik osztályban az osztályfőnökünk kijelentette, hogy nem a Jézuska hozza a karácsonyi ajándékokat – mi pedig tiltakoztunk, mert ez akkor számunkra a világ rendjének felborulását jelentette. Sajnos ezután sem lett könnyebb: kemény munka következett, pedagógiai és technikatanári képzés, tanítás heti 25 órában, ami komoly és állandó felkészülést igényelt. Ebben nagyon elfáradtam, sokat betegeskedtem, lefogytam. Mondtam is Kolos atyának, hogy én inkább elmegyek Indiába, de ezt így sokáig nem bírom. A papságra pedig az egyik magiszter atya biztatott; viszont azt nem bántam meg; a lelkipásztori szolgálat az egyik legszebb hivatás a világon.
Zárásul, ha visszatekint erre a 30 éves püspöki szolgálatra, amelynek most az évfordulóját ünnepeljük, mi az, amiért a leghálásabb?
Azért, hogy soha nem voltam egyedül. Az imában, a szentmisében, a zsolozsmában mindig megtapasztaltam Isten jelenlétét. Mindig adott segítőtársakat. Voltak szomorúságok, de kétségbe soha nem estem. A hitből mindig új erőt merítettem. Rengeteg helyre eljutottam: az amerikai magyar közösségekhez, Indiába, Keralába, ahol a hitélet lenyűgöző erejét láttam. Megadatott, hogy a jubileumi évben a Szentföldre is eljussak más püspökökkel együtt. Az Úristen a szívem minden tiszta vágyát betöltötte – még azokat is, amelyeket kérni sem mertem vagy amelyekről nem is tudtam, hogy bennem élnek.
***
Ádám Rebeka Nóra
Fotók: Ferences archívum; Szemlélek; vaticannews.va; munkacs-diocese.org
Ferences Média 2026
