Amikor Krisztus Király vasárnapján a katolikus ember templomba megy, egy nagyon elegánsra csiszolt prefációt hall a szentmisében: „Az ő országa igazság és élet, kegyelem és szentség, igazságosság, szeretet és béke”; a felajánló imádságban pedig: „Sokan még nem ismertek meg, mások parancsaidat megvetették, és eltaszították maguktól… Légy Királya, Urunk… a tékozló fiúknak is, akik elhagytak. Add, hogy mihamarabb visszatérjenek az atyai házba, és éhen-szomjan el ne pusztuljanak. Légy Királya azoknak is, akiket tévedés tart fogva, vagy szakadás választott el. Hívd vissza őket az igazság szolgálatára és a hit egységébe, hogy rövidesen egy akol legyen és egy pásztor. Adj, Urunk, Egyházadnak biztos és teljes szabadságot, minden népnek békét és rendet.”
Az imádság ma, az elpártoltak említésekor a hitüket nem gyakorlókat juttatja eszünkbe; az egy akolnál talán a keresztény egyházak egységére; a Király képe nyomán az utolsó ítélet freskóira gondolunk; a béke és rend, a teljes szabadság kifejezések pedig távoli célként állnak előttünk. Amikor azonban Krisztus Király ünnepe száz évvel ezelőtt bevezetésre került, ezek a felsorolások ennél sokkal konkrétabb tartalommal bírtak. Úgy, mintha 2025-ben külön áhítatformája lenne a koronavírustól, a migránsveszélytől vagy éppen a gender-ideológiától való megmenekülés kérésének. Ez az ünnep ugyanis demonstratív megjelenítője volt a korabeli Egyház problémáinak, miként ezt XI. Piusz enciklikájában maga is megfogalmazta: „…Történelmi adatok bizonyítják, hogy az ünnepnapokat a századok folyamán egymás után úgy hozták be… amikor a népet vagy általános veszedelem idején erősíteni, vagy eretnekségek terjedő tévelyei ellen megedzni, vagy bizonyos hittitkoknak, illetve a jó Isten egyes jótéteményeinek mélyebb megfontolására indítani kellett.” (Quas primas, 6., 1925.)
Ennek fényében érthetjük meg azt, hogy a 19. század végének és a 20. század első évtizedeinek pápái – köztük XI. Piusz pápa – a tanításnak a kultuszon és jámborsági gyakorlaton keresztüli átadását választották, miként XI. Piusz maga tanúskodik erről: „Krisztus Királynak külön ünnepnapot rendelünk. Mert a szent titkoknak évenkint visszatérő megünneplése sokkal hatályosabban segít a népet a hit igazságaira tanítani s azok boldog átélésére képesíteni, mint az egyházi tanítóhivatal legtartalmasabb megnyilatkozásai. Ezek ugyanis csak néhány műveltebb emberre hatnak, ellenben az ünnepek az összes híveket megragadják és tanítják… a tanítás leginkább az észre hat, az ünnep az értelmet és a szívet, tehát az egész embert üdvösen befolyásolja. S mivel az ember lélekből és testből áll, az ünnepnapok külső fényében kell megindulnia és föllelkesülnie, hogy az isteni tanítás a szent szertartások változatos szépségének hatása alatt jobban beleivódjék, és hússá, vérré váljék, s benne a lelki életben való előrehaladás elhatározását megérlelje…” (Uo.)
S hogy ez sikerült, és a kultusz valóban áthatotta az akkori modern katolicizmust, arról az építészeti példák beszélnek leginkább. Hiszen hazánkban is a 20. század első felében épült fel számos Krisztus Király-templom, amely titulushoz más pápai kezdeményezések által ugyanígy és ugyanezen időszakban felsorakozott még számos a Szent Család, Szent József, Szeplőtelen Fogantatás, Jézus Szíve pártfogása alatt lévő szentegyház, amely kultusztémák XIII. Leó pápától kezdődően a társadalmi átrendeződést tapasztaló katolikusok fő védőtitulusaivá váltak. Róma püspökei ugyanis így akarták megerősíteni a hívek Egyházhoz tartozását, az Egyház társadalmi tanításának ismeretét, de legfőképpen a természetfeletti dimenzió tudatosságának felelevenítésére törekedtek ezzel a mozdulatlan mozgató és a tudományosság istenítésének világában.
Krisztus Király ünnepének egyéb rétegeire is rálelhetünk, ha ezen a társadalomtörténeti nyomon megyünk tovább, hangsúlyozva, hogy az egyházi állam megszűnése után (1870) a pápák számára különösképpen is fontossá vált annak tudatosítása, hogy Krisztus királysága nem veszett el a pápa Vatikánba szorításával, hogy az ő uralma az emberi lelkekben és a családban valósul meg, bontakozik tovább.
De mik voltak a veszedelmek, eretnekségek, amelyek miatt Krisztus Király ünnepével kellett megerősíteni és edzni a hívő nép vallásosságát – ahogy ezt olvassuk a Quas primas enciklika 6. pontjában?
A kérdés megválaszolásához – talán mondható: a modernkori kultusztörténetet is megnyitó – XIII. Leó pápa írásait érdemes tanulmányozni, aki Quod apostolici muneris (1878) kezdetű enciklikájában (Prohászka Ottokár jelentette meg magyarul) a szocialista, kommunista, nihilista modern eretnekségekről ír, s megjegyzi: ezek az eszmék már nem titkos összejövetelek hívószavai, hanem a társadalmat uralni akaró, vallási jelleget öltő szövetségek. Fő törekvéseik a társadalmi tekintély, a tulajdonjog, a férfi és nő házasságának megkérdőjelezése, a kollektivizálás. Állítja, hogy először a hitet és a logikus gondolkodást fordítják egymással szembe, majd a természetfölötti dimenzióitól megfosztott társadalom fundamentumát aláásva saját irracionális vélekedéseik bizonytalan szövevényére akarják áthelyezni a társadalom működésének alapját. A pápa szerint az embert és a társadalmat csupán e világi keretek közé szorítják, aminek gyümölcseként megjelenik a szegények kiszolgáltatottságának kihasználása a gazdagok elpusztítása érdekében. A megnyilatkozás éppen ezen társadalmi látlelet kapcsán szorgalmazza: az Egyház végezzen a munkások között aktív lelkipásztori ellátást, hogy a hit, és ne ezek az eszmék határozzák meg az emberek gondolkodását.
Érdemes azt is felidéznünk, hogy XIII. Leó pápaságának első éveit nagyon meghatározta e pusztító erőkkel való találkozás. 1884 áprilisában – még híres látomása előtt – Humanum genus címmel enciklikát adott ki a szabadkőművességről, amelyben társadalmi veszélynek említi őket, mert miközben fennen hirdetik, hogy egyedüli céljuk a tömeg jólétét elősegíteni s a polgári társadalom előnyeiben a lehető legtöbbet részesíteni, igazi céljuk: felforgatni a keresztény intézmények által megteremtett vallási és állami rendet, s helyébe saját kényük szerint a puszta természetelvűség tanainak alapján újat létesíteni. A pápa felrója, hogy az Egyház és állam szétválasztásának ürügyén fel akarják számolni az Egyház társadalmi hatását, a pápaság és a papság intézményét, üldözik a Rómához hű katolikusokat, egyenlőnek tartanak minden vallást, ami végül panteizmushoz vagy torz istenképekhez vezet. Vádolja őket, hogy a házasság csupán üzleti szerződés számukra; anarchikus népakaratot hangoztatnak, amit azzal is előmozdítanak, hogy kiszolgálják az emberek alantas ösztöneit, mert akkor a lezüllöttek jobban kormányozhatóvá válnak.XIII. Leó pápa kéri a püspököket, szerettessék meg a hívekkel az Egyházat, terjesszék a ferences harmadik rendet, mert nem a titkos társaságokhoz való tartozások újítják meg a világot, hanem az Egyházban megélt, elkötelezett szeretet, mint amilyen Assisi Szent Ferencé is volt saját korában.
Ne feledjük el, ilyen előzmények és körülmények között született meg az ünnep felajánló imája, amelyet ma is imádkozik az Egyház: „Légy Királya azoknak is, akiket tévedés tart fogva, vagy szakadás választott el. Hívd vissza őket az igazság szolgálatára és a hit egységébe, hogy rövidesen egy akol legyen és egy pásztor.”
XIII. Leó pápának Jézus Szent Szívéhez szóló felajánló imádságát az áhítatgyakorlat a Jézus Szíve tisztelet mellett korunkban is Krisztus Királyhoz kapcsolja, ami igen helyénvaló szokás, hisz’ az ünnepet elrendelő XI. Piusz pápa is nagyban hagyatkozott elődje, XIII. Leó pápa tanítására. Mégpedig úgy, hogy az a néhány évtized, ami péteri szolgálatukat elválasztotta, már konkrét történelmi példákkal is alátámasztotta a pápaelőd minden meglátását (pl. a Mexikó keresztényüldözés kezdete, Szovjetunió). Így
XI. Piusz pápa első, programadó körlevelének ezt a címet adta: Krisztus békéjéről, melyet Krisztus országában kell keresni (1922).
Piusz pápa ebben a társadalmi kérdéseket tárgyaló enciklikájában a problémák értelmezését tovább árnyalta, és azok okát abban jelölte meg, hogy eltűnt a természetfeletti tekintély, ezzel pedig megszűnt az a jogalap is, ami a törvényi tekintély forrása. Hiszen e nélkül ki mondja meg, hogy két vélekedés közül melyik az igaz, miért, mikor, kinek kell engedelmeskedni? – kérdezi a pápa. Azaz így minden relatív és relativizálható, Isten pedig kellemetlen szereplővé lesz a nevelés világában. A pápai megnyilatkozás a tekintély hordozójának Krisztust jelenti ki, aki azáltal ad az embernek igazi méltóságot, hogy megváltja. Péter utóda ebben látja az emberi méltóság igazi alapját, az Egyházról pedig úgy beszél, mint e természetfeletti tekintély hordozójáról, mert ezt Krisztus hagyta rá, amely ebből kifolyólag képes hatékonyan közreműködni a társadalmi béke megvalósításában. XI. Piusz pápa kijelenti, az Egyház konkrét politikai kérdésekbe nem akar beleszólni, de meglátása szerint a szekularizált államok az Egyház üdvösséghozó tevékenységét a társadalom peremére szorítják, ezért ki is fejezi a Rómában végbemenő ilyen jellegű folyamatok fölötti fájdalmát.
Ezen előzmények és társadalmi jelenségek ismeretében rendelte el három évvel később megjelenő Quas primas kezdetű körlevelével Krisztus Király ünnepét. A pápa ebben a megnyilatkozásában hangoztatja, hogy amikor a társadalom elidegenedik Istentől, az Egyháznak gyermekeket kell szülnie a szent nemzedék új országának, amit az ünnep megülésével is segíteni szeretne.
„Korunk betegségének tartjuk ugyanis az úgynevezett laicizmust, vagyis a világias szellemet, annak tévedéseit és végzetes törekvéseit… ez az istentelenség nem máról holnapra támadt, hanem régóta lappang az államok vérkeringésében… Tagadták az Egyháznak magától Krisztus Urunktól nyert jogát az emberi nem tanítására, a törvények meghozatalára és a népeknek az örök üdvösségre vezető úton való kormányzására. Majd fokozatosan tovább haladva, Krisztus vallását a hamisakkal egyenlőnek nyilvánították s szégyenszemre azonosan ítélték meg, azután a világi hatalomnak alávetették, a fejedelmek és közhatóságok kénye-kedvének kiszolgáltatták… Még tovább mentek azok, akik az isteni vallást valami természeti vallással, természetes érzéssel akarták pótolni. Akadtak államok, amelyek azt vélték, hogy Isten nélkül is meglehetnek, s vallásuk az istentelenség és az Istennel nemtörődés lett. (Quas primas, 7.)
Vagyis Krisztus Király ünnepével arra akarta meghívni az Egyházat, hogy a szervezett isten- és egyházellenesség kereteit látva a hívő nép körében kezdődjék el egy új típusú, Istennel megbékélt emberiség kibontakozása, melynek főbb jellemzőit a prefáció énekli meg az ünnep napján:
Az ő országa igazság és élet, kegyelem és szentség, igazságosság, szeretet és béke”.
1937-ben a Divini Redemptoris kezdetű körlevelében a kommunizmust és az azt előkészítő mozgalmakat – benne a liberalizmust, mint „szálláscsinálót” – már vallási jelenségként tárgyalta XI. Piusz pápa: „Íme, Tisztelendő Testvérek, az új evangélium, amelyet a bolsevista és istentelen kommunizmus, mint üdvözítő és megváltó üzenetet hirdet az emberiségnek. Tévedések és álokoskodások gyűjteménye. Ellentétes az ésszel és az isteni kinyilatkoztatással. Fölforgatója a társadalmi rendnek, amelynek legmélyebb alapjait kibontja. Félreismeri az állam eredetét, lényegét és célját. Tagadja az emberi személyiség jogait, annak méltóságát és szabad akaratát.”
A történelmi tapasztalat igazolja, hogy XIII. Leó pápa és utódainak társadalomértékelése valós volt. XI. Piusz pápa szándéka-felhívása pedig élő szívekre talált, mert a spanyol egyházellenes polgárháborúban – amelynek segítésére Tito megalapította partizáncsapatait, és ahol Rajk László is felsorakozott a magyar zászlóaljjal – mi volt a több ezer vértanú sokaságának utolsó szava? Éljen Krisztus Király! – így halt meg például Boldog Ceferino, akinek bűne az volt 1936-ban, hogy egy pap védelmére kelt.
Krisztus királyi titulusának ünnepe tehát az ő megdicsőítése a modern kor világában, tartalma pedig az Anyaszentegyház által „kihordott” új nemzedék, a vértanúk csapatának kapaszkodója a mennyek országába. Éljen Krisztus Király!
***
Forrás: Magyar Kurír
Fotó: Lambert Attila
Ferences Média 2025
