Korunkban ruházatunkkal sokféle tartalmat, értéket kifejezünk: a ruha árulkodik társadalmi státuszról, ízlésről, identitásról. Assisi Szent Ferenc korában még inkább így volt ez. Ferenc és társai nagy tudatossággal öltötték magukra azt az egyszerű ruhát, amelyet ha ma, nyolcszáz évvel később meglátunk a belváros forgatagában, egy templomban vagy egy művészeti ábrázoláson, rögtön felismerjük azt. Hogyan született meg és maradt fent évszázadokon keresztül a ferences habitus? Mit jelképezett Assisi Ferenc és követői számára, és mire hívja fel a figyelmet ma? Ezekre a kérdésekre keressük a választ írásunkban.
Assisi Szent Ferencet minden bizonnyal különleges, jelentőségteljes kapcsolat fűzte a ruházathoz. A gazdag assisi kelmekereskedő, Pietro di Bernardone fiaként szívesen viselt feltűnő, családja gazdagságát tükröző ruhákat. Celanói Tamás tanúsága szerint a fiatal Ferenc, a „gondos kereskedő, de hiúságokra minden pillanatban költeni kész sáfár” arra törekedett, hogy „lágy és leomló ruhák viselésében valamennyi barátját megelőzze” (CÉ1 2). Mintha a ruházat mindent kifejezett volna, ami fontos volt számára akkortájt: gazdagságot, bőkezűséget, a társadalmi elismertség iránti vágyat. Amikor lovagi törekvéseit megtérése után a megfeszített és feltámadott Krisztus iránti vágy váltotta fel, ruházata, illetve annak tudatos megváltoztatása ugyancsak mélyértelmű jelképiséget hordozott. Amikor – kifejezve, hogy lemond minden vagyonáról – meztelenre vetkőzött Assisi püspöke előtt, és „atyja kezébe számlálta minden ruhadarabját” (CÉ1 15), a püspök saját köpenyével fedte be őt, jelezve: mostantól egyedül Krisztus gazdagsága az övé. Ferenc „most már igazán mezítelenül küzdött a mezítelen ellen” (CÉ1 15) – utal Celanói Tamás a párviadal képére, azaz arra, hogy Ferenc, miután elszakadt minden földi dologtól, immár akadálytalanabbul küzdhetett a Sátán cselvetései ellen.
Gazdag ruháit remeteruhára cserélte, „derekát bőrövvel kötötte át, kezében botot hordott, s lábára sarut húzott” (CÉ1 21). Majd amikor meghallotta, hogy „hogy Krisztus tanítványainak sem aranyat, sem ezüstöt, sem pénzt nem szabad maguknál tartaniuk; (…) sem sarut, sem két köntöst, nem szabad viselniük, hanem szüntelenül az Isten országát és bűnbánatot kell hirdetniük, tüstént felujjongott a Szentlélekben: »Ez az, amit én akarok, ez az, amit én keresek, ez az, amit teljes szívemből tenni kívánok!«. (CÉ1 22) Egyszerű ruháit ezt követően még szegényesebb darabokra cserélte: „Ezért lábáról haladéktalanul leoldotta a sarut, kezéből eldobta a botot, és beérte egyetlen köntössel, melyet bőröv helyett kötéllel szorított össze. Ettől az időtől kezdve a kereszt képével jelölte meg köntösét, hogy annak erejével a sátán minden kísértését messze űzze magától; ezenfelül a lehető legdurvább anyagból készíttette, hogy benne megfeszítse testét a vétkekkel és kívánságokkal, s végül a legszegényesebb kivitelben, olyanban, melyet a világnak eszébe sem jut megkívánni.” (CÉ1 22)
Így, az evangélium betű szerinti követéséből született meg a ferences habitus, amelyet hamarosan Ferenc követői is magukra öltöttek.
Ferenc tehát szóról szóra követni kívánta az Evangéliumot, mindenben hasonló válva Isten értünk szegénnyé lett Fiához, távol tartva magát a hatalom és az erő legkisebb jeleitől is. A mai ferences habitus eredeti formájában a római kor óta ismert, a földművesek által viselt egyszerű ruhadarab volt: egy tunika, amelyet a csípőnél övvel vagy durva zsinórral kötöttek át. Ferenc döntése emellett a ruházat mellett egyszerre kapcsolta őt össze a szegény és alázatos Jézussal, ugyanakkor társadalma legszegényebbjeivel is.
A tunika kiterítve a keresztre emlékeztető jelet, a taut formázza, amelyet Ferenc olyannyira szeretett. Aki tehát magára ölti a habitust, az naponta magára ölti a kereszt jelét, emlékeztetve magát és minden embertársát az értünk szenvedett, meghalt és feltámadt Úr szeretetére.
A ferencesek habitusát kezdetben festetlen gyapjúból szőtték – így az eredetileg hamuszürke volt, amely a rendelkezésre álló gyapjútól függően hol világosabb, hol sötétebb árnyalatokat öltött.
A kisebb testvérek barna habitusának eredete a 19. század végi Franciaországig nyúlik vissza, ahol a XIII. Leó pápa nevéhez fűződő ún. Leó-féle unióként ismert intézkedések számos rendi szervezeti, jogi kérdést is érintettek, valamint a ruházat színe tekintetében a gesztenyebarnát tették kötelezővé.
Hogy mennyire nem változott az elmúlt nyolcszáz év alatt a habitus formája, arról árulkodnak Ferenc ránk maradt habitusai, melyek közül többet láthatunk Közép-Olaszország neves ferences zarándokhelyein. De hogy maradhatott fent több ruha is attól a szenttől, aki azt kívánta, halála előtt mezítelenül fektessék a földre, hogy valóban tulajdon nélkül mehessen át az örök életbe?
A legendák tanúskodnak arról, hogy ha Ferenctől valaki Isten szerelméért kért valamit, soha nem mondott nemet. Több olyan történetet is őriznek a legendák, amely szerint egy szegény „propter amorem Dei”, Isten szerelméért elkérte a köpenyét, odaadta neki.
Celanói Tamás így idézi fel az egyik esetet: „Más alkalommal, mikor Sienából volt visszatérőben, megint egy szegény emberrel találkozott. Odaszólt kísérőjének: »Testvér, ennek a szegény embernek okvetlenül oda kell adnunk a köpenyünket. Hiszen jog szerint őt illeti, mert mi csak arra az időre kaptuk kölcsönbe, amíg magunknál szegényebbel nem találkozunk.« A testvér azonban ismerve a kegyes atya gyengélkedő állapotát, határozottan ellenezte, hogy önmaga elhanyagolásával másról gondoskodjék. A szent azonban ezt mondta: »Nos hát, én nem akarok tolvaj lenni; már pedig mindenki tolvajlásnak tudná be, ha mi nem adnánk oda a köpenyt annak, aki nálunknál jobban rászorul.« Erre az érvelésre a testvér felhagyott ellenkezésével, a szent pedig odaajándékozta a köpenyt.” (CÉ2 87)
Így történhetett tehát, hogy Szent Ferenc habitusaiból többet is őriznek a nagy ferences kegyhelyek, Alvernán pedig ma is látható az a ruha, amelyben Ferenc 1224 szeptemberében megkapta krisztus sebeit. Az 1,25 m hosszúságú ruha egyúttal Ferenc alacsony termetéről is tanúskodik (a legendákkal egybehangzó módon), és megfigyelhetők rajta a foltozás nyomai. A Meg nem erősített regula ugyanis így rendelkezik a testvérek habitusával kapcsolatban: „A többi testvérnek, aki engedelmességet ígért, legyen egy habitusa kapuciummal, és ha szükséges, még egy másik kapucium nélkül, továbbá kordája és alsóruhája. És a testvérek mindannyian szegényes ruhát viseljenek, és megfoltozhatják azt darócból vagy más ruhadarabból…” (RnB 2,13–14)
***
Kámán Veronika
Fotó: Wikimedia Commons, DACA
Ferences Média 2025
