Júniusban megjelent a Hét magyar ferences életáldozata című könyv, amely bemutatja a hazai kommunista diktatúra ferences mártírjai – Isten szolgái P. Körösztös Krizosztom, P. Kovács Kristóf, P. Hajnal Zénó, P. Kiss Szaléz, P. Lukács Pelbárt, P. Kriszten Rafael és P. Károlyi Bernát – élettörténetét. A szerző, Kálmán Peregrin OFM a Budapest-Belvárosi Ferences Templom templomigazgatója, 2000 óta foglalkozik a magyar egyház, illetve a rend 20. századi történetével, számos tanulmánya és több könyve is megjelent e témakörben, doktori disszertációját a magyar egyházat ért 1956 utáni megtorlásokról írta.

A hét ferences vértanú boldoggá avatási eljárásában, 2013 óta viceposztulátori szerepet töltesz be. Mit jelent ez, és milyen feladatokkal jár?
A kanonizációs pernek van egy meghatározott eljárásrendje, abban meghatározott szereplők, feladatkörök vannak. Rómában mindig kell lennie egy posztulátornak, aki felé a dikasztérium tud lépni, ha kérdése van valamilyen ügyben vagy információra van szüksége.  A posztulátor azonban a helyi szintű részleteket nem ismeri. A mi posztulátorunk, Giovangiuseppe Califano OFM világszerte az egész rendre kiterjedően végzi ezt a feladatot a ferences szentté avatási eljárásokban. Neki vannak helyettesei, akik egy-egy konkrét ügyben helyi szintről tudják adni számára a szükséges információkat, kérdésekre a választ, mozgatni tudják az ügyet, építeni a tisztelet kibontakoztatását. Nagyjából ez az én feladatom is.

Holt tart jelenleg a boldoggá avatás folyamata?
Sokáig állt a boldoggá avatási eljárás, mivel a rendben számos szentté avatási ügy zajlott egyszerre: ki kellett várni a sorunkat. Most azonban új szakaszba léptünk: a hét ferences vértanú ügye jelenleg a Szenttéavatási Ügyek Dikasztériuma történész bizottsága előtt van. A bizottság feladata, hogy a történeti információk alapján megállapítsa: itt ténylegesen vértanúság, és nem nemzeti vagy politikai mártíromság történt. Azért dolgoznak, hogy a történeti adatok alapján úgy tekinthessünk erre a hét emberre, mint a hit tanúira, akik ténylegesen vértanúhalált haltak – tehát kivégezték őket vagy pedig a kínzás következtében haltak meg, akik tudatosan vállalták a vértanúságot, és akiknek a kivégzői vagy a kínzói tudatosan egyházellenes gyűlöletből vitték végbe ezeket a cselekedeteket, és erről a helyi egyház is meg van győződve.

Sok előadást tartottál már ebben a témában. Hogyan kezdtél el ezzel foglalkozni?
Károlyi Bernát unokahúga, valamikor a 2000-es éveknek a legelején, már idős asszonyként toppant be teljesen váratlanul Pasarétre, és beszélt arról, hogy tudjuk-e, hogy az egykori pasaréti házfőnök, az ő nagybátyja, milyen hős, vértanú és szent volt. Ennek kapcsán kezdtem el a szakdolgozatomban Károlyi Bernáttal foglalkozni, és megdöbbenve azt láttam, hogy az írásos források ezekkel a szóbeli elmondásokkal mennyire megegyeznek. A későbbi években szélesedett ki a kör, és előtérbe került többi vértanú rendtársunk is, akiknek hírét addig csak a rendtársak vagy a helyi egyházközségek őrizték.

Miért fontos ma az egyháznak, hogy a kortárs, 20–21. századi szentéletű embereket felkutassa, foglalkozzon velük?
Nem csak a kortárs vértanúkat vagy szenteket kell nekünk felkutatni, hanem inkább arra rácsodálkozni, hogy az Úristen a történelem különböző időszakaiban hogyan lapozza újra az Evangélium eseményét egy-egy társadalmi, politikai vagy történeti közegben. Meg kell látnunk, hogy a természetes emberi korlátokat, kereteket a természetfeletti kegyelem hogyan múlja felül. Éppen ez mutatkozik meg a vértanúk hősiességében. Az ókori egyház történetét vizsgálva azt mondhatjuk, hogy négy jellegzetes vonás határozta meg a katolikus közösség életét. Ez a hitért való vértanúság, a szűzi életmód, a házastársi hűség és a karitász. Ezek voltak azok, amelyeken keresztül az Egyház leginkább evangelizálta a társadalmat. Gyakran szoktam ezt a példát idézni: amikor 1950-ben, 75 évvel ezelőtt elhurcolták a ferenceseket Hatvanból – köztük a vértanúk között szereplő Krisztán Rafael atyát is –, akkor egy gyermek elmondta a tanúságtételében: ő ott volt akkor a templom előtt, számíthattak arra, hogy az ávósok betörnek a templomba – és így is lett. Ekkor jutott eszébe Tarzíciusz, az ókori egyház fiatal szentje, aki saját testével védte meg az Eucharisztiát. Ez a kisfiú úgy érezte, neki is hasonlóképpen kell tennie. A vértanúk tisztelete – akár két évezred távlatából is – egy olyan viselkedésformát éltet, tart fenn és elevenít meg az egyházban, amely az életszentség új gyümölcseit termi. De azt is mondhatnánk, hogy a hét ferences vértanú közül többen is hivatkoznak írásaikban, prédikációikban az előző századok mártírjainak életére és tetteire. Ez a hitben való bátorság számukra is követendő példa volt, és így merítettek ők maguk is erőt ahhoz, hogy helyt tudjanak állni a saját korukban, saját élethelyzetükben az evangéliumhoz való hűségben.

Hogyan formálják ezek a múlt századi emberek a rendi közösség, illetve a ferencesek egyéni életét?
Tudok olyan rendtársamról, aki az ő személyükkel kapcsolatba kerülve lett ferences, vagy a hivatásában jelentős szerepet játszott az, hogy ismerte őket. Egy-egy ember néha megemlíti, hogyan merít példát és erőt az ő alakjukból, életszentségükből. A közösség életét olyan módon is formálják, hogy egyrészt valószínűleg ők is közbenjárnak értünk, másrészt mi is imádkozunk a boldoggá avatásukért a templomainkban. Azt is látom, hogyan állítanak a rendtársak egy-egy templomban emléket nekik, ami messze túlmutat egy memoriális megemlékezésen. Sokkal inkább azt jelenti, hogy a testvérek, a közösségek szívében ott él az ő tiszteletük és a példájuk.

Van olyan gondolat vagy gyakorlat, amit te átvettél, eltanultál tőlük?
Az életem egy-egy szakaszában mindig más ember volt számomra meghatározó. De különböző élethelyzetekben előtérbe kerül, mi az, ami az adott pillanathoz, körülményhez szól. Ami az utóbbi időben különösen meghatározó számomra: a hét vértanú mindegyike fáradhatatlanul, önmagát nem kímélve igyekezett kiszolgáltatni a szentségeket. Nem panaszkodtak, hogy mennyit kell gyóntatni, misézni, ezért mennyi áldozatot kell vállalni. Ehelyett a gyónási titok megőrzéséért az életüket is feláldozták. Ez a mai egyháznak – és nekem is az adott feladataim közepette – nagy példa: nem szabad passzívan néznünk az egyház helyzetére vagy a vallási élet alakulására, hanem magunkról elfeledkezve, magunkat nem kímélve elérhetővé tenni az emberek számára az Úr Jézust a szentségekben.

Mondasz pár szót a könyvsorozatról, amelynek része a Hét magyar ferences életáldozata?
A könyvsorozat az olasz Velar könyvkiadó sorozata, ennek részeként jelent meg a hét ferences vértanú története olasz és magyar nyelven. Ez egy nagyon érdekes sorozat: minden olyan, az életszentség hírében meghalt személynek szentel egy kiadványt, akinek az ügye a Szenttéavatási Ügyek Dikasztériumánál van. A könyveket olaszul írják meg, és Ponteranicában adják ki különböző nyelveken. Így látott napvilágot magyarul és olaszul az én könyvem is. A sorozat olasz nyelvű példányait Olaszországban népszerűsítik a kiadókon, könyvkereskedéseken keresztül. Abban reménykedünk, hogy ez a könyv kicsit magasabb szintű publicitást ad a ferences vértanúknak. A sorozatban magyar szentekről és boldogokról is jelent már meg életrajzi írás, többek között Bódi Mária Magdolnáról, Márton Áronról és Meszlényi Zoltánról is. Ez lehetővé tette, hogy életútjuk szélesebb körben is ismertté váljon. A sorozatnak az a célja, hogy nagy képanyaggal bemutassa ezeknek a testvéreinknek az életszentségét, a vértanúságuk körülményeit, összetevőit, indítékait, és hogy olyan életpéldát, olyan mércét állítson a keresztény nép elé, amely a mi korunkban is képes az életszentség új gyümölcseit ösztönözni, és bátorítani arra, hogy a mai körülmények között se kíméljük magunkat, hanem bátran adjuk oda életünket Isten és az emberek szolgálatára.

***

A Hét magyar ferences életáldozata megvásárolható a ferences templomokban, plébániákon.

***

Nyáry Borbála
Ferences Média 2025