Szeptember 8-án, Kisboldogasszony ünnepén Szűz Mária megszületését, az élet ajándékát és az anyaság kegyelmét is ünnepeljük. Szeretnénk megosztani veletek az augusztusi szegedi Havas Boldogasszony-búcsú egy kedves történetét egy fáradhatatlan rigómamáról és a ferences szelídségről. Fogadjátok szeretettel Zatykó László atya írását!

Vasárnap hajnalban a sekrestyés Valér testvér szárnysuhogást hallott a főoltár, a napfényben fürdő szentek felől. Egész éjszaka talpon volt, biztos hallucinál. De nem. Fent, a szentek aranyló közösségében boldogan repdesett egy madár, és szárnyaló örömében nagyokat könnyített a frissen mosott, hófehér oltárterítőre.
E szárnyaló vendég a maga szárnyaló toll-csuhájában illett a ferences szentek közé. E vendég ugyanis nem volt más, mint egy barna tollú rigómama. Talán éppen az, aki a kolostor muskátlisládájában nagy gonddal felnevelte az ő fiókáit, s most e jól végzett munka után felszabadult, szabad, mint egy madár.

Valér testvér látván az oltárterítő sajátos mintázatát, és szerte a szentélyben a kisrigó nem éppen szívderítő, és nem éppen kézjegyeit, a potyogtatásait, először Szent Ferenc-i szelídséggel szólongatta e vendéget: lenne kedves el-, kirepülni. De a szép szó nem használt. Szigorúbbra fogta prédikációját. Kezdte Szent Antallal fenyegetni. No, nem a Páduái, hanem az Alsóvárosi Vadász Szent Antallal, mondván, hogyha nem jön le, lelöveti. A kismadár megszeppent. Letekintett a hang irányába, de megkönnyebbülten látta, hogy egy testvér, a testvére szólt hozzá: tetőtől talpig olyan, mint ő: barna. És a hang ugyan zord, de a tekintet más, csupa derű, kimutatva nemcsak a foga, de a szíve fehérjét is.

Ezért a kismadár Valér testvér lábai elé vetette magát, s remegve kérlelte: mentsd meg az életem! A testvér értett e szóból. Gyengéden a kezébe vette e pihegő, barna csodát, s már vitte is ki a szabadba. Közben nyugtató altató dalt dúdolt neki, Dávid dalát: „Az Úristen / az én fészkem: / vihar rázza a fát, / tartja ő madarát / tenyerében” (Szedő Dénes).

Kiértek az udvarra, a szépséges hársfa alá. Kinyílt a tenyér-fészek, de a kisrigó tanácstalankodott: repüljön, ne repüljön. Új dallal kellett bíztatni: „Szárnyat adott röpülni, / ékes tollat örülni, / sudár fákat, lombos ágat / holdas este elülni” (Szedő Dénes). Ez hatott.

Közben Valér testvér egy kis tálkában vizet hozott, letette a fa alá, és várt. Nem hiába. A kismadár leszállt a vizes tálra. Szürcsölt belőle, majd föltekintett a testvérre. Ezt többször megismételte. S aztán mint aki ott békére lelt, nem mozdult. Bíztatásra várt. Új dalra: „Szállj, madár, szállj, dalolj madár / Mutass égi utat dallam szárnyán / szállj…!” Erre megmozdult, s szállt…

Csoda volt e két „jómadár” története. Igazi prédikáció, melyből nem derül ki, hogy ki prédikál, kinek.

Szeged, 2026. augusztus 2.

***

Zatykó László
Ferences Média 2026