Kevesen tudják, hogy a nagyheti kereplő nem csupán zajt kelt, hanem saját ritmusa, „dallama” van. Az esztergomi ferences templom többszáz éves hagyományának újjáélesztésében kulcsszerepet játszó Schlosser Attila Iván vezető építész tervezőt, műemléki szakértőt kérdeztük a felújítás történetéről, a maradandó értékek megőrzéséről, a hagyomány továbbadásáról és személyes ferences kötődéseiről.

Mielőtt a felújításról beszélnénk, helyezzük kicsit kontextusba a kereplő szerepét. Miért és mikor szólal meg a templomtoronyból?

A húsvéti liturgia számomra gyermekkorom óta különösen fontos, hiszen a keresztény hit legnagyobb misztériumait ünnepeljük ilyenkor. Nagycsütörtökön, Jézus szenvedésének és halálának emlékezetére elnémulnak a harangok. A népi hagyomány szerint „Rómába mennek”, ezért két napig nem hallunk harangszót. Ebben az időszakban a harangokat kereplők helyettesítették. Ezek jelezték a szertartások kezdetét, és a déli harangszó helyett is kereplő hangja szólt. Ezért készültek ezek a különleges szerkezetek.

Van valamilyen külön jelentése annak, hogy a megszokott, kellemesen csengő hang helyett egy sokkal nyersebb, erőteljesebb hangot hallunk ilyenkor?

A kereplőnek a népi hagyományban bizonyos értelemben „ördögűző” szerepet is tulajdonítottak. Gondoljunk például a busójárásra, ahol a hangos zajkeltésnek szimbolikus jelentősége volt. Valószínűleg ez a szemlélet is közrejátszott a kereplők elterjedésében. Ami azonban igazán érdekes, hogy sokáig én is azt hittem, a kereplő egyszerűen csak zajt ad. A felújítás során derült ki, hogy a régi toronykereplők ennél jóval kifinomultabb szerkezetek voltak. Az általunk rekonstruált példányok valójában ritmust, ütemet adnak, szinte egy dallamot játszanak. A többszáz éves eredeti szerkezet vizsgálatakor vettük észre, hogy a tengelyen elhelyezett bütykök nem egyforma szögben állnak, hanem tudatos rendszer szerint vannak elhelyezve. Emiatt a kalapácsok nem egyszerre ütnek, hanem meghatározott ritmusban szólalnak meg.

Hogyan került elő az eredeti kereplő?

A történet még a frankás diákkoromig nyúlik vissza. 1964 és 1967 között jártam ide az esztergomi ferences gimnáziumba. Később Reisz Pál atya, régi jó barátom, amikor Sümegre került házfőnökként, gyakran hívott különböző műszaki feladatok közös megoldásához vagy tanácsadásra. Egy ilyen alkalommal felmentem a templomtoronyba, ahol egy meglehetősen rossz állapotú, részben hiányos kereplőt találtunk. A torony faszerkezete akkor már eléggé veszélyes állapotban volt. Lehoztuk a szerkezetet, megmutattuk Pál atyának, és felmerült az ötlet, hogy húsvétra elkészíthetnénk a rekonstrukcióját.

Mit kellett első körben feltérképezni egy ilyen szerkezetről?

Először azt kellett felderíteni, hogy pontosan milyen anyagokból állították össze, hogyan működött, milyen a szerkezete. A kereplő egy hangládából, fa rugós kalapácsokból és egy bütykökkel ellátott hajtótengelyből áll. A kalapácsok egy fémlemezre ütnek rá, ez adja a jellegzetes, erős hangot. Nagyon érdekes, hogy szinte minden alkatrész más fafajtából készül. A kalapács nyele rugalmas kőrisfából van, a kalapácsfej kopásálló, kemény tölgyfából készül; a tengely szintén tölgyből, a hangláda pedig fenyőből. Minden anyagnak megvan a maga szerepe. Ma már akár elektromos meghajtással is el tudjuk készíteni ezeket, bár eredetileg kézi hajtású szerkezetek voltak.

Korábban ismerték ezeket az anyaghasználati sajátosságokat?

Nem, ezeket a szétszerelés során ismertük meg. Gyerekkoromban csak annyit tudtam, hogy létezik kereplő, és a ministránsok számára különleges kiváltság volt felmenni meghajtani nagyhéten a toronyba. A részletek akkor váltak világossá, amikor a szerkezetet tanulmányoztuk és rekonstruáltuk.

Milyen korú lehetett az eredeti kereplő?

Körülbelül 250–300 éves. Nagyjából egyidős a templommal.

Mi történt azután, hogy lehozták a toronyból? Hogy kell elképzelni a munkafolyamatot?

Legelőször elszállítottuk az esztergomi műhelyünkbe, ott teljesen szétszedtük, dokumentáltuk és megvizsgáltuk. Amikor már értettük a működését, nem egyet, hanem rögtön több példányt is készítettünk belőle – biztos, ami biztos. Ha egyszer nekiállunk egy ilyen munkának, gazdaságosabb egyszerre többet gyártani. Így kerültek hasonló kereplők többek között a székesfehérvári bazilikába, a bodajki kegyhelyre és az esztergomi ferences templomba is.

Tulajdonképpen ez inkább asztalosmunka vagy restaurátori munka?

Nagyon jó kérdés; a mai világban a „restaurátor” szó szinte varázsszó lett, de én úgy gondolom, hogy egy érték megőrzéséhez elsősorban jó szakember kell. Olyan ember, aki érti a szakmáját, tiszteli a régi mesterek munkáját és becsülettel dolgozik. A műhelyünkben kiváló asztalosok dolgoznak, és műemléki szakértőként én irányítom a munkát. Így tudunk templomkapukat, barokk padokat vagy éppen ilyen kereplőket helyreállítani. Ez alapvetően asztalosmunka, azonban a műemléki szemléletet elengedhetetlen.

Mit jelent Önnek személyesen, hogy a volt iskolájának és templomának készíthetett ilyen szerkezetet?

Nagyon sokat. Hároméves korom óta kapcsolatban vagyok a ferencesekkel, a családom is kötődött hozzájuk, a Frankában tanultam és később számos felújításon dolgozhattam velük. Számomra mindig az volt a fontos, hogy bármit készítünk, azt a lehető legjobb minőségben, a legjobb anyagokból és maradandó módon készítsük el. Öröm látni, hogy a templomban ma is vannak olyan tárgyak és szerkezetek, amelyekhez valamilyen módon közünk volt.

A nemrég kihelyezett Carlo Acutis-ereklye tartó vitrint is Önök készítették.

Igen. Kívülről egyszerű üvegezett fadoboznak tűnik, de valójában egy komoly biztonsági rendszer. A falon egy rozsdamentes acélszerkezetű, gyakorlatilag eltávolíthatatlan tartó található. Az üvegezés olyan rétegragasztott biztonsági üveg, amelyet kalapáccsal sem könnyű betörni. Fontos volt, hogy az ereklye méltó és biztonságos helyet kapjon, megfelelő világítással és tartós szerkezettel.

Mi az, amit ennyi évtized munkája után a legfontosabbnak tart?

Azt, hogy maradandót alkossunk. Amikor egy templomra, egy épületre vagy egy tárgyra ránézek, és tudom, hogy annak a létrejöttében részt vettem, az különleges érzés. Mindig hittem abban, hogy a munkát a lehető legjobb tudásunk szerint kell elvégezni. Ha valami elkészül, és évtizedek múltán is szolgálja az embereket, annak van igazán értelme. Maradandót alkotni – ez talán a legfontosabb. Felnőtt életszemléletemet meghatározza a mai napig is – a manapság sajnos ritkán felcsendülő – gimnazista korom diákindulója, melynek minden sora ma is aktuális értékeket hordoz:

„Ifjú szívünkből új nóta száll
Friss lombos ágon zeng száz madár
Testvérünk minden hegy, róna, völgy
Bármerre lépünk szebb lesz a Föld
Célunk a béke, tettünk mindig a jó
Isten kezében élni de jó!
Rombol és pusztít vad gyűlölet
Nem kell ez nékünk, csak szeretet
Szent Ferenc lelke tettre tüzel
Szebb-jobb világot építni fel
Célunk a béke, tettünk mindig a jó
Isten kezében élni de jó!”

***

Ádám Rebeka Nóra
Fotók: Csorba Tatum
Ferences Média 2026