Július 23. és 26. között Esztergomban tartotta Gyékényesi Káptalanját a Ferences Világi Rend. A találkozó szombati napjának középpontjában a ferences karizma megtestesülése állt: Berhidai Piusz OFM tartományfőnök előadásában arra kereste a választ, miként válik láthatóvá a Szentlélek munkája a mindennapi életünkben, hogyan teremthetünk teret a meghallgatásnak és az imádságnak, amelyekben a kapott karizma kibontakozhat, és hogyan növekedhetünk hűségesen a ránk bízott hivatásban.

***

Hadd kezdjem egy személyes élménnyel. Múlt hétvégén Szegeden rendezték meg a Kárpát-medencei Ferences Ifjúsági Találkozót. Az egyik este a fiatalok egy színdarabot adtak elő. Kilenc-tíz fiatal játszott benne, de az előadás különlegessége nem elsősorban maga a játék volt, hanem az, hogy a történet az ő kérdéseikből, félelmeikből, tapasztalataikból született. Az alkotók az ő gondolataikat szőtték bele a darabba. Megdöbbentő volt számomra, milyen őszintén és hitelesen jelent meg benne az a küzdelem, amelyben ma sok fiatal él. Egymás után sorakoztak azok a kérdések, amelyekre választ keresnek: kik vagyunk, merre tart az életünk, hogyan lehet jól dönteni, hogyan lehet szeretni, hogyan lehet helytállni. És mindezek mellé még plusz elvárásként ott van az is, hogy legyenek jó keresztények, jó tanítványok. Miközben sokszor a legalapvetőbb életkérdéseik sincsenek még tisztázva.

Azért hozom ide ezt az élményt, mert a karizma megtestesüléséről szóló záródokumentum is felveti a kérdést: hogyan szólítja meg ma a ferences karizma a fiatalokat, és hogyan tudjuk mi, a ferences család tagjai megszólítani őket? Meggyőződésem, hogy éhség van a ferences karizmára. Nemcsak a fiatalokban, hanem mindannyiunkban. Mindannyian hordozunk olyan kérdéseket, amelyekre nem könnyű választ találni. Éppen ezért különösen fontos, hogy ragaszkodjunk ahhoz az örökséghez, amelyet Szent Ferenc Istentől kapott, megélt, és ránk hagyott. Amikor a karizma megtestesüléséről gondolkodtam, nyolc olyan terület rajzolódott ki előttem, ahol a ferences lelkiség igazán láthatóvá válhat.

1. Kapcsolataink

Talán a legegyszerűbben így lehetne megfogalmazni: ahogyan bánunk egymással. Ezen látszik meg leginkább, hogy valóban ferencesek vagyunk-e. Mindig lenyűgöz Szent Ferenc magatartása. Korában számtalan olyan csoport, mozgalom vagy hatalmi szereplő volt, akikkel vitatkozhatott volna. Mégsem ezt az utat választotta. Nem ismerünk nagy hitvitákat, amelyeket ő vezetett volna. Inkább azt látjuk, hogy képes volt elmenni a szultánhoz, képes volt párbeszédet kezdeményezni, képes volt kapcsolatot keresni. A Regulában is ezt írja: a testvérek ne ítélkezzenek, hanem úgy bánjanak egymással, mint családtagok, mint anya gyermekével, mint testvérek egymással. Ez a karizma első és talán legfontosabb megtestesülése: a kapcsolataink.

2. Evangéliumi gondolkodásmód és életvitel

Ma egyáltalán nem magától értetődő az, ami számunkra természetesnek tűnik. Rengeteg olyan hatás ér bennünket, amely bizonytalanná tesz. Ideológiák, divatok, társadalmi szokások vesznek körül bennünket, amelyek sokszor nem az evangéliumból fakadnak. Éppen ezért a ferences karizma egyik legfontosabb megnyilvánulása az, hogy van egy szilárd Krisztus-hitünk. Nem azért, mert minden kérdésre tudjuk a választ, hanem mert van egy biztos pont, amelyhez újra és újra visszatérünk.

 3. Munkánk és szolgálatunk

A ferences szabadság egyik legszebb vonása, hogy nem egyetlen szolgálati formát emel kizárólagossá. Nem mindenkinek ugyanaz a feladata. Van, aki tanít, van, aki gyógyít, van, aki vezet, van, aki kétkezi munkát végez. A kérdés nem elsősorban az, mit teszünk, hanem hogyan tesszük. Lehet ferences egy iskola, egy plébánia, egy szerzetesi közösség, egy óvoda, egy munkahely, vagy akár egy közéleti szolgálat is. A lényeg nem a tevékenység típusa, hanem az a lelkület, amellyel végezzük.

4. Gyengeségeink és megtörtségünk

Amikor először gondolkodni kezdtem erről az előadásról, nekem is a szép, felemelő gondolatok jutottak eszembe. De aztán rájöttem valamire. Talán éppen ott mutatkozik meg legerősebben a karizma, ahol fáj. Egy kudarcban. Egy közösségi konfliktusban. Egy hitbeli válságban. Egy megkérdőjelezett hivatásban. Ezek fájdalmas tapasztalatok. Mégis éppen ezekben működhet ugyanaz a Szentlélek, aki a hivatásunk kezdetén is megszólított bennünket. A hivatásról sokszor csak a kezdetekkor beszélünk. Pedig vannak pillanatok, amikor Isten újra felkavarja az életünk állóvizét, és ismét személyesen teszi fel a kérdést: Mi az én utam most? Mit akar tőlem Isten ferencesként?

5. Imaélet

Szent Ferenc nyomán nem lehet eléggé hangsúlyozni a liturgiát, a szentmisét, a zsolozsmát, az Eucharisztia tiszteletét és a szentségimádást. Ugyanakkor egyre inkább azt tapasztalom, hogy mintha minden összeesküdne az ellen, hogy legyen egy élhető ritmusa az életünknek. Sokszor még az imádságot is feladatként kezeljük. Pedig az ima nem elsősorban teljesítmény, hanem találkozás. Ehhez azonban szükség van egy olyan életritmusra, amelyben természetes helye van az egyéni és a közösségi imának. Ebben is megmutatkozik a ferences karizma.

6. A közjó szolgálata és az evangélium képviselete

Ma különösen fontos feladatunk, hogy az evangélium értékeit ne birtokolni akarjuk, hanem felkínáljuk. Nem úgy, mint akik minden igazság kizárólagos birtokosai, hanem úgy, ahogyan Jézus újra és újra felkínálta az Isten országát: türelmesen, kitartóan, szeretettel.

7. A minoritás és a testvéri szeretet

Számomra ez kapcsolódik leginkább a karitász lelkületéhez. A ferences lelkiség egyik legszebb vonása, hogy mindenki számára nyitott. Ez azonban bennünk is munkát kíván. Azt, hogy ne legyen olyan ember, akit végleg leírunk. Lehet, hogy valakivel nem tudunk azonnal közösséget vállalni. Lehet, hogy néha tovább kell mennünk, ahogyan Jézus is tette egyes helyzetekben. De Jézus senkitől nem fordult el végleg. Ferenc is ezt írja: a testvérek ne féljenek attól, hogy szegények, kitaszítottak, elesettek között éljenek.

8. A művészet

Talán meglepő, de én a művészetet is a karizma fontos megtestesülésének tartom. Mindaz, ami az elmúlt nyolcszáz év ferences hagyományában megszületett – építészet, festészet, zene, irodalom –, a karizma továbbadásának egyik legfontosabb formája. Sokan kérdezik, miért újítunk fel templomokat. Én erre mindig azt tudom mondani: egy igényesen megépített, átgondolt, a hit titkát hordozó templom segít imádkozni. A szépség képes Isten felé emelni az embert. Ahogyan az is döntés kérdése, hogy egy autóút során rádiót hallgatok, vagy csendben maradok. A csend sokszor segít, hogy a dolgok a helyükre kerüljenek. Így van ez a művészettel is: képes megnyitni bennünket Isten felé. 

Befejezésül még két témát szeretnék megemlíteni. Az egyik a fiatalok megszólítása. Hiszem, hogy a ferences karizmának ma is van mondanivalója számukra, de nekünk kell megtalálnunk azt a nyelvet, amelyen ez megszólalhat. A másik a testvéri megkülönböztetés. Ferenc azt mondta: az Úr testvéreket adott neki. Ez ma is a ferences élet egyik alapja. Ez azt jelenti, hogy meghallgatjuk egymást. Együtt imádkozunk. Beszélünk a hitünkről. Megosztjuk egymással a felismeréseinket. Együtt keressük Isten akaratát. Ezért vannak káptalanjaink, lelkigyakorlataink, közös döntéseink. Nem egyetlen ember mondja meg az utat, hanem közösen figyelünk arra, merre vezet a Szentlélek.

Végső soron a karizma nem egyetlen életterületen valósul meg. A Szentlélek ott működik, ahol akar, és át akarja járni életünk minden részét. Ha mégis össze kell foglalnom, hol válik leginkább láthatóvá a ferences karizma, ezt a nyolc területet emelném ki: kapcsolatainkban; evangéliumi gondolkodásmódunkban és életvitelünkben; munkánkban és szolgálatunkban; gyengeségeinkben és megtörtségünkben; imaéletünkben; a közjó szolgálatában; a testvéri szeretet és a minoritás megélésében, valamint a művészetben.

Mindezeket pedig összefogja a testvéri megkülönböztetés: az a közös törekvés, hogy egymást meghallgatva, együtt keressük Isten akaratát, és engedjük, hogy a Szentlélek ma is testet öltsön az életünkben.

***

***

Szerkesztette: Ádám Rebeka Nóra
Fotók: Andrei Ivanov
Ferences Média 2026