„A természet csendre hangol, megnyitja a szívet a természetfelettivel való találkozásra. Sokan éppen ezért jönnek ide: hogy valamit elrendezzenek a Jóistennel.” Orosz Lóránt OFM atyával, az erdők ölelésében fekvő Mátraverebély-Szentkút Nemzeti Kegyhely igazgatójával beszélgettünk a reneszánszukat élő zarándoklatok evangelizáló erejéről, a fiatalok megszólításának kihívásairól, a kegyhely előtt álló feladatokról, és arról, miért van mindannyiunknak szüksége egy helyre, ahol egy kicsit megállhatunk.

***

Mit gondolsz, mit ad Mátraverebély–Szentkút a mai magyar embereknek?

A magyarok számára elsősorban azt jelenti Szentkút, hogy ez valóban szent hely. Egy olyan tér, ahová sokféle indíttatásból érkeznek. Keresztülhalad rajta a Kéktúra, de már évszázadok óta zarándokhely: százezrek, milliók fordultak meg itt az idők során. A szent helyek valamiképpen mindannyiunk életében jelen vannak – kitüntetett pontok, ahol sokak közös tapasztalata kapcsolódik össze a Jóistennel. Amikor egy hely ennyi ember számára ugyanazt jelenti, és Istenhez kötődik, akkor az valódi kegyhellyé válik. Ráadásul Szentkút az erdők ölelésében, egy gyönyörű völgyben fekszik, ami már önmagában is segít lelassulni. A természet csendre hangol, megnyitja a szívet a természetfelettivel való találkozásra. Sokan éppen ezért jönnek ide: hogy valamit elrendezzenek a Jóistennel.

Aki csak turistaként érkezik, mit tapasztal?

Érdekes módon a turisták is megéreznek valamit. A legtöbben megállnak, csendben maradnak egy pillanatra. Létezik egy szép kifejezés: az átimádkozott hely – talán ebből sejtenek meg valamit. Az évszázadok imái valahogy „átjárják” a teret. A figyelemnek, a hitnek és az imádságnak nyoma marad a tájban.

És mit jelent a kegyhely tágabban, Európa számára? Hiszen nemcsak magyarok látogatják.

Nemrég voltunk egy találkozón, ahol az európai Mária-kegyhelyek képviselői gyűltek össze. Rengeteg ilyen hely van Európa-szerte – nemcsak a nemzeti kegyhelyek, hanem sok kisebb is. Magyarországon különösen sűrű a hálózat, főként a katolikus vidékeken. Ez is azt mutatja, hogy a katolicitás, vagyis az egyetemesség nem arról szól, hogy az ember megtagadja a saját kultúráját, hanem épp ellenkezőleg: minden nemzet a maga hagyományaival, érzékenységével járul hozzá az egyház közösségéhez. Szentkút tehát az európai palettán egy magyar, latin rítusú hagyományt képvisel – ahogy például Máriapócs egy magyar, de bizánci rítusút.

Az utóbbi években mintha a zarándoklatok és a búcsújárások reneszánszukat élnék. Te is így tapasztalod?

Igen, abszolút. A vallási turizmus ma már a világ turizmusának 15–20 százalékát teszi ki, ami hatalmas arány. Emiatt tudtunk mi is uniós támogatásokat elnyerni. A számok is azt mutatják, hogy a zarándoklatok száma világszerte nő. A Covid idején természetesen visszaesett minden, de azóta teljesen helyreállt. Szentkúton is azt látom, hogy egyre többen jönnek, fiatalok és fiatal családosok is. A gyalogos zarándoklatok különösen népszerűek lettek újra, valószínűleg nem függetlenül az El Camino hatásától. Sok helyen, ahol korábban évtizedekre megszűntek a zarándoklatok, most újjászülettek vagy újjászületőben vannak. A kommunizmus idején a hatalom mindent megtett, hogy visszaszorítsa ezeket, hiszen a vallásos közösség önmagában is ellenállást jelentett. De most ismét szerveződnek akár többnapos gyalogos, biciklis, lovas, buszos utak is. A zarándoklat újra élő valóság lett, és kiemelkedő szerepe van az evangelizációban.

Említetted, hogy fiatalok, fiatal családosok is egyre gyakrabban tűnnek föl Szentkúton. Mit tapasztalsz, hogyan viszonyulnak a csendhez és az elvonuláshoz ebben a zajos világban?

Talán ez a legnehezebb számukra. Az ember ahogy öregszik, lassul, és jobban értékeli a csendet. A fiatalok viszont állandóan pörögnek, ezért nekik ez nagyobb kihívást jelent. Emlékszem, a rendszerváltás idején, ’89-ben, amikor a ferencesek visszakapták Szentkutat, növendékként azt gondoltuk, hogy az idősebb hívők majd kihalnak, és jó lesz a hely ifjúsági táboroknak. Ehhez képest az „öreg nénik” – ha szabad így mondani – nemhogy nem tűntek el, hanem újra termelődtek. És ez így van rendjén. Az emberek valahogy negyven-ötven évesen kezdenek el komolyabban gondolkodni az élet mélyebb kérdésein. De Istennek hála, a fiatalok is jelen vannak. Látom például a katolikus iskolák révén, hogy eljutnak ide olyanok is, akik egyébként távolabb állnak a hitélettől. Lehet, hogy a szüleik nem vallásosak, de egy kirándulás, lelkinap vagy zarándoklat során megérinti őket valami. Megtapasztalják, milyen az, amikor az ember „offline” lesz, kiszakad a pörgésből, és egy kicsit magával meg a Jóistennel foglalkozik. Ez óriási ajándék lehet.

Ha most magad elé képzeled, kik érkeznek évről évre, vannak érdekes jelenségek?

Persze, abszolút. Szentkútra tulajdonképpen bárki eljöhet, és el is jön. Például gyakran érkeznek zarándoklatra olyan középkorú férfiak, akik amúgy nem templomba járó emberek. Számukra ez az éves zarándoklat az Istennel való találkozásuk formája. Mi pedig próbáljuk őket bátorítani, hogy ha ez jó élmény, vigyék tovább – akár vasárnapról vasárnapra is. De láttam már nyugdíjas egyetemi tanárt, aki ötven éve nem gyónt, és egyszer csak úgy érezte, ideje rendezni a dolgait Istennel; vagy huszonfős roma családot is, akik közösen jöttek imádkozni, mert baj volt a családban. A kegyhely nyitott mindenki előtt – szó szerint is, hiszen sosem zár be. Ferenc pápa is hangsúlyozta, hogy a kegyhelyek az evangelizáció frontvonalában állnak. Én is ezt tapasztalom: Szentkúton tényleg mindenféle ember találkozik. A vallásosság és a társadalom minden szintjéről érkeznek, és a mi feladatunk az, hogy mindenki számára megteremtsük az Istennel való találkozás lehetőségét.

A legtöbb nemzeti kegyhely Máriához kötődik. Érdekes, hogy míg Jézus nagyon személyesen mutatja meg magát az embereknek, addig Mária gyakran csoportok, tömegek számára tárja fel magát. Miért?

Talán a kereszt alatti jelenet a kulcs, amikor Jézus azt mondja Jánosnak: „Íme, a te anyád.” Ez mindannyiunknak szól. Mária minden ember anyja. Az anyai szeretet univerzális – mindegyik gyereke felé nyitott. És az is fontos, hogy az egyház „női arca” Mária. Az anyaság, a gondoskodás, a befogadás valahogy közelebb hozza őt az emberekhez. Könnyebb hozzá fordulni, még azoknak is, akik talán félnek Jézus közvetlen, személyes megszólításától. De nagyon fontos, hogy Mária minden mozdulatával és szavával Jézusra mutat. Talán éppen ezért van ennyi Mária-kegyhely: mert rajta keresztül sokan könnyebben kerülnek közel Istenhez.

Mik a legnagyobb kihívások Szentkút vezetésében? Gondolom, a finanszírozás örök kérdés, de mi az, amire kevésbé gondolnának?

Talán az emberi oldal. A legfontosabb, hogy hogyan tudjuk fenntartani a nyitottságot a zarándokok felé – vagyis hogyan ne fáradjunk bele. Például amikor valaki ebédidőben csönget, hogy gyónni szeretne, akkor is ugyanazzal a készséggel kell fölállni, mint amikor éppen erre készülsz. Ezt az attitűdöt pedig közösségi szinten is fenn kell tartani. Fontos, hogy ne égjünk ki, és hogy a munkatársak is bírják. A kegyhelyen szolgáló közösségben mindenkinek szeretnie kell ezt a szolgálatot, és ez egy rendkívül különleges feladat: kint vagyunk a világ végén, nincs plébániai közösségünk, akik visszajeleznének, csak a zarándokok jönnek-mennek. Ugyanakkor ez is a szépsége.

Mik igénylik a legtöbb szervezést?

A feladataink sokrétűek: van a zarándokfogadás és a búcsúk lebonyolítása – évente negyven körül. Aztán ott a zarándokközpont, ahol a vendéglátás, szállás, étkezés zajlik, és persze ott vannak az építési, felújítási projektek. Az elmúlt tizenöt évben három nagy pályázatnak köszönhetően teljesen megújult a kegyhely, így ma már 21. századi színvonalon tudjuk fogadni a zarándokokat. Amikor 1989-ben visszakaptuk, teljesen lepusztult állapotban volt. Most viszont hála Istennek méltó környezetben fogadhatjuk mindazokat, akik ide jönnek. És persze ne feledkezzünk meg az itt élő ferences közösségről sem, hiszen a testvéri közösség is mindennapi szervezést igényel.

Egyszer lesz majd egy utódod Szentkúton. Mit gondolsz, miben lenne jó, ha erősebb, ügyesebb lenne, mint te?

(Nevet) Így van, ez az élet rendje. Azt hiszem, talán a csoportokkal való foglalkozás az egyik ilyen terület. Jó lenne, ha a jövőben jobban meg tudnánk szervezni azt, hogyan tudjuk a hozzánk érkező csoportok számára a személyes szerzetesi jelenlétet biztosítani. Nagy igény van arra, hogy lelkigyakorlatokat, elmélkedéseket tartsunk nekik – ezeket most csak korlátozott mértékben tudjuk megvalósítani. Az is némi nehézséget jelent – főként, ha diákcsoportokról van szó –, hogy Szentkúton, jellegénél fogva, inkább idősebb testvérek szolgálnak, akiknek nem mindig könnyű a mai fiatalok nyelvén megszólalni. Ezért is volt remek döntés, hogy például Kelemen testvér csatlakozott hozzánk, aki sok új tapasztalatot hozott a lelkigyakorlatok vezetésében. Illetve, nagyon fontos lenne, hogy egyszer majd legyen egy állandó nővérközösség is Szentkúton. Különböző formában most is vannak jelen nővérek a kegyhelyen, de jó lenne, ha lenne egy olyan állandó közösség, amely az egyház női, gondoskodó arcát jelenítené meg. Ez sokat adna a hely szellemiségéhez. Be tudnának kapcsolódni a zarándokok fogadásába, a lelkigyakorlatok tartásába, a meghallgató szolgálatba. És talán még egy terület: az önkéntesek. Többször próbálkoztunk az önkéntesek rendszeres megszervezésével, de igazán még nem sikerült áttörést elérni. Most is sokan segítenek – kertben, irodában, rendezvényeken –, de hosszabb távon nagyon jó lenne, ha ki tudna alakulni egy stabil önkéntes közösség.

Ha tágítjuk a perspektívát, milyen új irányokat látsz Szentkút jövőjét illetően?

A nemzetközi nyitás nagyon fontos lenne. Már most is érzékelhető, hogy a szlovák és lengyel zarándokok szívesen megállnak itt, különösen azok, akik Medjugorjébe tartanak. Jó lenne, ha ezen az úton Szentkút természetes megállóhellyé válna számukra, akár szállással, lelki programmal. Ehhez viszont valakinek kifejezetten erre kellene fókuszálnia – egyfajta PR- és menedzsment-szemlélettel. Ugyanez igaz a lelkigyakorlatok területére is: sokféle lehetőség van még kiaknázatlanul. Például a csendes időszakokban, ősz és tavasz között, többféle tematikus lelkigyakorlatot lehetne tartani: párkeresőknek, elváltaknak, családoknak – ezek részben már elindultak, de bővíthetők. A kegyhelyigazgatói megbízatás amúgy is hároméves ciklusokban zajlik, tehát természetes, hogy időről időre újragondoljuk a célokat.

Térjünk át a személyesebb kérdésekre. Mi a három kedvenc helyed a kegyhelyen?

Van néhány különleges pont, ahová szeretek elvonulni. Az egyik a szállások fölött van, egy kis magaslaton, ahonnan látni a Galyatetőt. A másik a völgy túloldalán, a bazárok fölötti réten: onnan pedig rálátni a remete barlangokra, és tulajdonképpen az egész völgyre. A harmadik pedig lent van a házaknál, a gyümölcsösben. Amikor sokan vannak fent, és nagy a nyüzsgés, ott mindig lehet csendet „találni”. Ez a három hely a „lelki térképem” fontos része.

Mikor és hogyan kerültél Szentkútra?

Amikor a kegyhely újra a ferences provincia tulajdonába került, többször jártam ott, de akkor még laikus testvérként. 1991-ben tettem örökfogadalmat, de csak 2005-ben szenteltek pappá – az én utam így alakult. Kezdetben inkább csak gyalogos zarándokként jártam a környéken. A fordulópont az volt, amikor pappá szenteltek, és elkezdtem gyóntatni – ez a szolgálat nagyon közel került hozzám. 2010 körül kezdtem rendszeresen járni Szentkútra; akkor még a Sapientián tanítottam. 2012-ben, amikor lejárt a megbízatásom az egyetemen, akkor kerültem a kegyhelyre, majd 2015-ben Rómába küldtek másfél évre. Onnan 2017-ben tértem vissza, és azóta vezetem a kegyhelyet – ez most már a kilencedik évem.

Mennyire otthonos neked ez a közeg?

Gyerekkoromban egy tanyán nőttem fel, ami hasonló fekvésű volt: a legközelebbi település is kilométerekre volt. Talán ezért is természetes számomra az a magányos, mégis békés világ, amit Szentkút jelent. Szeretem a fizikai munkát is – a 20 hektáros terület karbantartása nem kis feladat –, a lelki és a fizikai munka Szentkúton szépen kiegészíti egymást.

Említetted, hogy laikus testvérként kezdted, később lettél csak pap. Honnan jött a ferencesség gondolata?

A szüleim pedagógusok voltak, és a kommunizmus idején nem nézték jó szemmel, ha tanító emberek templomba jártak. Meg voltam keresztelve, elsőáldoztam, bérmálkoztam is, de mindezt inkább titokban, a nagyszüleimnél. Igazán a gimnázium idején kezdett újra megmozdulni bennem valami. Egy idős szociális testvérrel, Wagner Viktóriával tartottam kapcsolatot, időnként felmentem hozzá beszélgetni, imádkozni – ez volt az első szál, ami az egyházhoz kötött. Aztán Miskolcon, amikor már a műszaki egyetemen tanultam, egy baráti beszélgetés során szembesültem vele, mennyire hiányos a hitem. Végül egy ismerős révén kerültem el egy hittancsoportba, ami teljesen megváltoztatta az életemet. Velük megtapasztaltam a hit gyakorlati oldalát: a közösséget, a szolgálatot, az idősek, rászorulók látogatását. Amikor végeztem az egyetemen, hazaköltöztem a nagymamámhoz, és elkezdtem dolgozni. De szépen lassan egyre világosabb lett, hogy a Jóisten mást szán nekem. Másfél-két év alatt letisztult: ferences szeretnék lenni. Addig nem ismertem személyesen ferenceseket, csak Szent Ferenc történetét és lelkületét – de egy idő után valahogy minden ebbe az irányba mutatott. Beadtam a jelentkezésemet, felvettek, és azóta is itt vagyok.

Milyen volt belépni a rendbe?

A noviciátus nagyon különleges időszak volt az életemben. Amikor beléptem, tizenöten voltunk együtt – ritkán adódik ilyen nagy létszám. Ez részben annak is köszönhető, hogy akkoriban, 1987-ben, a katonaidő rövidülése miatt két évfolyam indult egyszerre. A közösség ereje, a testvéri együttlét, az, hogy ennyien kerestük együtt az utunkat, nagy biztonságot adott. Utána Pasarétre kerültem, ott kezdtem meg a teológiai tanulmányokat. Már laikus testvérként is lehetett teológiát tanulni, ami akkoriban nagy dolognak számított – a második vatikáni zsinat után ez vált általánosan elfogadottá a rendben. A teológia mellett később az ELTÉ-n is tanultam, szociológiát. Ez egyéni érdeklődés volt, de az elöljáróim támogatták. Különös, de gazdagító élmény volt ferences szerzetesként bejárni a szakra.

1991-ben tettél örökfogadalmat, ezután merre vitt az út?

Az örökfogadalom után befejeztem a teológiai tanulmányaimat – a szakdolgozatomat egyházjogból írtam. 1994-ben a provincia központi adminisztrációjába kerültem, mint titkár. Három év múlva pedig Rómába küldtek posztgraduális tanulmányokra – ez új fejezetet nyitott az életemben.

Mit adott neked az ott töltött idő?

Az Antonianumon tanultam kánonjogot, és nagyon hálás vagyok, hogy megadatott ez nekem. Nemcsak az ott megszerzett tudás és nyelvismeret miatt, hanem azért is, mert ott lenni az apostolok sírjánál, az egyház szívében, különleges tapasztalat. Az ember testközelből látja a katolicitás egyetemességét, és megismeri azt a kultúrát, gondolkodásmódot, ami Rómát áthatja. Négy és fél év után, 2002-ben jöttem haza, és a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán kezdtem tanítani egyházjogot – ezt a mai napig folytatom. Közben többféle szolgálatot is kaptam a rendben: voltam magiszter, vagyis a fiatal szerzetesek nevelője, később miniszter, majd a Sapientia rektora egy cikluson át. Innen vezetett az utam Szentkútra, ahol most is szolgálok.

Volt, hogy megkérdőjeleződött benned a hivatásod?

Ha most visszanézek erre a közel negyven évre, csak hálát tudok adni a Jóistennek. Voltak nehézségek, persze, de minden korszakban rengeteg öröm is. Olyan viszont sosem volt, hogy felmerült volna bennem, hogy otthagyjam a hivatásomat – ettől valahogy megkímélt a Jóisten; nagy kegyelem.

Napjainkban gyakran halljuk, hogy kevés a papi és szerzetesi hivatás. Te hogyan látod ezt?

Ez egy összetett kérdés. Először is: a hivatás mindig ajándék. A Jóisten ébreszti fel a vágyat az ember szívében – mi kívülről legfeljebb segíthetjük, hogy ez a hívás tisztán hallhatóvá váljon. Ha azt látják a fiatalok, hogy a szerzetesi élet ma is élhető, örömteli és hiteles út, akkor lesznek, akik vállalkoznak rá. Ha viszont zártnak, szomorúnak, megkövesedettnek látják, akkor nehéz vonzónak mutatni. Ezért mindannyiunk felelőssége, hogy az életünk mennyire tükrözi az Evangélium örömét. Itthon a hivatások hiányát azonban nemcsak lelki, hanem történelmi okok is magyarázzák. A magyar egyház életéből negyven év teljesen kiesett: a kommunizmus alatt a szerzeteseket egyszerűen eltüntették. Két generáció nőtt fel úgy, hogy nem látott szerzetest, nem tapasztalta meg, mit jelent ez az életforma. Pedig a megszentelt élet szerves része annak a testnek, amelyből a misszió ereje fakad.

Talán a ferencesek annyira nincsenek is szorult helyzetben e szempontból. Mi lehet ennek az oka?

Igen, hála Istennek, minden évben akadnak jelentkezők. Nálunk a rendben különösen fontos, hogy a fiatalok lássák, hogy ez az életforma nem valami múltba révedő különcség, hanem egy radikális, de örömteli Krisztus-követés. A hivatásgondozás ezért minden testvér feladata, nem csak az arra hivatalosan kijelölt hivatásgondozóké. Ahogy élünk, ahogy beszélünk, ahogy örülni tudunk annak, amit kaptunk – ez a legnagyobb tanúságtétel. Másrészt azért ne feledjük, hogy nekünk van egy Szent Ferencünk, aki önmagában is nagyon vonzó. (Nevet)

***
Ádám Rebeka Nóra
Fotók: Szentkut.hu
Ferences Média 2025