Június 13-án pénteken, Páduai Szent Antal ünnepén jubiláns ferences testvéreink – Tóth Vencel, Kárpáti Kázmér, Cseri Nikodémus és Varga Kamill atyák – közösen mutattak be ezüstmisét pappá szentelésük 25. évfordulójának alkalmából. Cseri Nikodémus testvér ünnepi prédikációját szerkesztve közöljük.
Egyszer egy 50 éves érettségi találkozóra hívtak, hogy a jubilálókkal együtt ünnepeljem a szentmisét. Elmondtam a prédikációban a jelenlévőknek, hogy úgy gondolom, keresztény életük során már ők is megtapasztalták: az egyház papjai bizony anyagiasak. Nem egészen arra gondoltam, amit elsőre ebből a szóból érteni szokás. Arra kértem az 50 éve érettségizett jubilánsokat, hogy amikor körbeadom a szokásos kis kosarat, mindenki tegye bele azt a szép és jó emléket, ami először eszébe jut az iskolai évekből, mert ezek az emlékek kerülnek majd az oltárra, hogy hálát adhassunk értük a szentmisében.
Most is itt van a kezemben a kosárka, csak éppen láthatatlan. Lehelyezem a kereszt mellé, az oltárra, és arra hívok minden jelenlévőt, hogy valami szépet és jót, amit e szentmisére érkezve a szívében hozott, helyezzen el benne, hiszen én csak azért tudok hálát adni az eucharisztikus ünneplésben, amit a testvéri közösség imádó szeretettel a mindenható Isten elé helyez. Szükségem van arra, hogy a jelenlévők megtámogassanak ünnepi szívük örömével, búza- és szőlőszemeivel: a kenyérrel és a borral.
Mik is ezek a jók, amelyek hálát ébresztenek a szívünkben? A kilencvenes évek derekán novíciusként testvéreimmel együtt Szécsényben abban a jóban részesülhettem, hogy – kicsit megrövidítve az éjszakát – éjjel 2 órakor olvasmányos imaórát imádkoztunk. Hogy mindenki időben megérkezhessen erre az imádságos alkalomra, egyikünk, akit kineveztek hebdomadáriusnak – magyarul: hetesnek –, azon a héten kicsit korábban, óracsörgésre felkelt, felvette a habitusát, körbejárta a noviciátus szobáit, és ébresztésképp minden ajtón bedörömbölt. A felébredő novícius pedig ezzel a rövid latin szóval köszöntötte az ajtónál álló dübörgőt: Ave. Azt tapasztaltam – saját magamon és a többiek elbeszéléséből is –, hogy ezt a rövidke szót nagyon sokféleképpen lehet kiejteni. Lehet úgy mondani: „De jó, hogy itt vagy, édes szeretett testvérem! Alig tudtam álomra hunyni a szememet, úgy várom, hogy a testvéri közösségben együtt imádkozzuk az olvasmányos imaórát az Eucharisztia csendes jelenlétében, az éjszakai pihenést megszakítva.” De az Ave úgy is ki tudott szólni az ajtón keresztül, hogy „A te jó édes szerelmetes őrangyalod hogy nem tudott egy kis álomport szórni a szemedbe, drága novícius testvérem? Aludtál volna reggel 6-ig, mint a tej, velem együtt!” De volt egy kedves gyümölcse is ennek az éjszakai kopogtatásnak. Addig azt gondoltam, hogy akiket beöltöztetnek barna ruhába, valamiképpen egyformák lesznek. És kiderült néhány hét után, hogy amikor az éjszakai álmomból kicsit korábban megserkenve – a kopogtatás előtt vagy után – hallottam közeledni vagy távolodni a suhogó habitust, tudtam, hogy azon a héten ki a hetes. Nem azért, mert elolvastam a táblán a nevét, hanem a ruhájának a susogásából. Ehhez pedig csend kell: a noviciátus áldott csendje, amelyet nem zavar meg a város zaja. Ott, akkor olyan mélységbe szakadtunk a csendben, hogy hallani lehetett a különbözőséget: ahogy a másik testvérem a habitust egészen sajátos, egyedi módon viseli, hordja, jár benne – ami másokkal összetéveszthetetlenné teszi őt.
Most pedig négyen száz év papságát ünnepeljük, és hiába van rajtunk az egyforma habitus, vagy egyforma fehér miseruha – mind a négyen mások vagyunk. És én most ott, az oltáron lévő, láthatatlanságba vesző kosárba szeretnék néhány búzaszemet, szőlőszemet elhelyezni abból a hálából, ami a szívemben lakozik.
Egyik ezüstmisés testvérem Szentföldre visz zarándokcsoportokat, amikor éppen nem háborúznak az ott élők. A másik három ezüstmisés ilyet nem tud csinálni: nem ismerünk annyi nyelvet, nincsenek ott helyben ismerőseink, nem tudunk olyan aprólékosan és pontosan szervezni. És az én szeretett testvérem viszi Magyarországról a Szentföldre az ötödik evangélium olvasására vágyódó zarándokokat. Abból tudom meg, mikor járt Vencel atya a Szentföldön, hogy ilyenkor a templomban, a templom környékén vagy egy másik templom falai között odajön hozzám valaki, csillogó szemmel, mosollyal az arcán azt mondja: „Most már értem.” Aki ott jár, ferences ezüstmisés testvérem áldott vezetésének szívbeli befogadásával, azzal, hogy hagy csendet a hely gyönyörűségében való elmélyülésre, már nem tudja elfelejteni, mit jelent a Tábor-hegy, mit jelent a Genezáreti-tó, a hullámok, a víz illata. Soha többé nem felejti el, mit jelent az, hogy Jerikóból fölmegyünk Jeruzsálembe. És amikor visszajön, azt látom az én ezüstmisés ferences testvérem életének gyönyörű gyümölcseként, hogy sikerült másokat elvezetnie ahhoz a titokhoz, hogy a Szentföld áldottan őrzi az Úr Jézus lábnyomát, és aki ott elcsöndesedik, egészen közel érzi magát, és az üdvösség örömével jön vissza: Isten emberré lett és itt járt-kelt közöttünk.
A másik ezüstmisés testvérem nemcsak a föld felszínén jár, hegyeket és dombokat jár be a hittanos közösségével, hanem a föld mélye felé is törekszik. Három ferences ezüstmisés társa ebben nem fogja követni soha, mert barlangokba egyrészt nem kívánkozunk, másrészt nem is nagyon tudnánk átférni azokon a vékony járatokon – tetszik látni a különbözőségeket, amikor együtt az oltárnál állunk –, ahol ez a kedves ferences testvér még átfér. Ezért kénytelenek vagyunk elhinni, amit csillogó szemmel mesél a föld alatti túrákról, amelyek során olyan járatokon kell keresztülmennie, ahol már egy fényképezőgép is alig fér el. Amikor élményeiről beszél, látszik a szemén, hogy ott a mélyben valami fenségesen széppel találkozott. Ezt nem hoztam volna csak úgy magában, a természet szépségéért ide, de szeretett ezüstmisés testvérem nemcsak a barlangok mélyére tud lehatolni. Jár hozzám egy kedves lélek évek hosszú sora óta, hogy a lelki gondját, baját gereblyézzük, megkeressük, honnan lehet elindulni és hová lehet eljutni. Mindig az az élményem, hogy csak a Duna vizét gereblyézzük a felszínen. Egyszer aztán jön az én kedves lelki gyermekem áldott, az üdvösség örömétől ragyogó tekintettel, mosollyal: „Kázmér atyánál voltam gyónni a dobozban, és öt perc alatt mindent megoldott, amit te nem tudtál évek alatt megoldani.” Isten tartsa meg ezt a kedves ezüstmisés atyát! Nemcsak a barlangokban megy mélyre: amikor becsücsül a gyóntatószékbe, Isten Szentlelke vezeti őt, hogy fel tudja tárni az őt megkeresők lelkének mélységeit.
A 2000-es években Pasaréten verseny alakult ki közöttünk abban, hogy ki tud a leghamarabb bejutni a János-kórház traumatológiájára. Többen jelentkeztünk erre a versenyre, szép eredményeket is elértünk: különböző térd-, boka-, szalag- és egyéb sérülések helyreállításával jelentkeztünk a kórház traumatológiáján. Amikor én kerültem oda, emlékszem azokra, akik bejöttek hozzám. Isten áldja a szeretetüket, hogy az Úr Jézus szent testével táplálták lelkemet. Nagyon nem akartam ott lenni, de egy napon bejött az én harmadik ezüstmisés testvérem, aki akkor még nem volt fölszentelt pap. Leült az ágyam mellé, szentáldozásban részesített, majd imádkozott értem. És a lelkéből szóló imádságában aznap este először nyugodtan aludtam. Ott, akkor egy kicsit elkezdtem irigyelni azokat, akiket majd Kamill atya meglátogat a betegágyuknál, akiknek elviszi az üdvösség örömhírét, akiket vigasztal és bátorít.
Ezt a néhány búzaszemet és szőlőszemet szerettem volna a kereszt melletti kosárban elhelyezni. Milyen jó, hogy vagytok nekünk. Milyen áldott és szép az a gyümölcs, amit eddig teremtetek. Legyen hozzátok irgalmas az Úr, amikor gyarlók és esendők vagytok, és tegye gyümölcsözővé üdvösségetekre és a mi javunkra minden szolgálatotokat.
Cseri Nikodémus OFM
Ferences Média 2025
