Minden ember alapvető tapasztalata, hogy a világban jelen van a szenvedés, és ez az életünk része. Amit azonban ma látunk és tapasztalunk, az kivétel nélkül minden ember számára megdöbbentő… Ilyen mérhetetlenül megromlott az emberiség? Ilyen szinten érzéketlenek a ma élő emberek egymás iránt? A háborúk és az azokat övező kegyetlenségek láttán – amikor a brutalitás és az értelmetlen szenvedés uralja az emberek cselekedeteinek nagy részét – értetlenül állva tesszük föl a kérdést: hogyan engedheti ezt meg Isten? És miért? Miért engedi meg az Úr ezt a mérhetetlen fájdalmat?
És ott a lelkünk mélyén, ahol az ég és a föld összeér, az én és másik ember sorsa találkozik, ezt mondja a Lélek: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3,16). Talán ez az egyetlen kielégítő válasz, amelyet Jézus ránk hagyott: az ő kínszenvedése, halála és feltámadása! Ha Jézus keresztjének titka nem is elégíti ki a ma élő ember lázongó értelmét, számunkra, keresztények számára mégis világító lámpás a szenvedések éjszakájában.
Sziénai Szent Katalin Jézus keresztjének titkáról és a szenvedésről így ír: „A Mestert a kereszt emelvényére emelték, és azzal a tanítással tanított minket, amelyet saját testére írtak. Olyan könyvvé vált, amelynek betűi annyira olvashatóak, hogy minden ember tökéletesen el tudja őket olvasni, még ha gyenge is az értelme vagy a látása. Bárcsak olvasná a lelkünk, bárcsak olvasná… Isten nekünk adta a megírt könyvet, az Igét, Isten Fiát; a kereszt fájára írta Őt, nem tintával, hanem vérrel; a kezdőbetűk pedig Krisztus édes és szent sebei… Rejtőzz el a megfeszített Jézus oldalába! Ott majd megtudod szívének titkát.” (CCCXXII levél)
Jézus Isten élő könyve, amelyet ő maga írt – nem tintával, hanem saját vérével – az emberi szenvedésről és az isteni szeretetről. Sziénai Szent Katalin arra bátorít minket, hogy olvassuk e könyvet, amelyet maga Isten adott nekünk. Olvassuk, hogy lássunk, hogy értsünk, és hogy bízzunk: „az Istent szeretőknek minden a javukra válik” (Róm 8,28).
Jézus nem békés nyugalomban halt meg! Az Olajfák hegyén halálfélelmet élt át. Ezt írja Lukács evangélista: „Halálfélelem kerítette hatalmába, és még buzgóbban imádkozott. Verejtéke, mint megannyi vércsepp hullott a földre” (Vö. Lk 22,44). Tovább olvasva, térdre borulva kérlelte Istent: „Atyám, ha akarod, kerüljön el ez a kehely…” (Vö. Lk 22,42). Halála pillanatában pedig felkiáltott: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” (Mk 15,34).
Jézus szent, Jézus a megtestesült isteni Szeretet! Az isteni Szeretetet meg lehet kínozni, meg lehet vetni, keresztre lehet feszíteni, megölni, de a halálnak nincs hatalma fölötte! Jézus szentsége és szeretete áthatol a halálon, és az élet örömének fényével ragyogja be azt.
E mélységes titkot legszebben a nagyszombati reggeli zsolozsma antifónája énekli meg: „Ó, Halál, haláloddá leszek, halálos harapásod leszek néked, pokol!”
Jézus él, Jézus feltámadt – élek én is, és feltámadok!
Weinrauch Ferenc Márió OFM
2026 Húsvétján
