Az interjúban a leköszönő szentföldi kusztos beszélt arról, mit jelent zarándokként élni, akinek intézményi kötelezettségei vannak; mely találkozások a legemlékezetesebbek számára; mit tanult ebből a küldetésből, amely egyesítette magában a testvéri életet, a lelkiséget és a diplomáciát.
– Gyakran említette a zarándoklét fontosságát, még akkor is, ha kusztos az ember. Hogyan tudja megőrizni ezt a lelkületet egy ilyen publikus és intézményi szerepkörben?
– Emberi lényként, keresztényként, ferencesként is zarándoknak érzem magam, mert ezt a kifejezést használja Szent Péter és a Zsidóknak írt levél is a létállapotunk leírására. Nem örökre vagyunk itt a földön, csak átutazóban. Gyönyörű evangéliumi szakaszok szólnak erről, például a múlt vasárnapi, amelyikben arról van szó, hogy ne vigyünk sok holmit magunkkal (Lk 10,1–9). Az az érzés, hogy zarándok vagyok, még akkor is, ha fontos szolgálatot végzek, azt jelenti, hogy tudatosítom: még így is csak átmenetileg vagyok itt; valamivel hozzájárulok a dolgokhoz, de a jelen pillanatnál távolabbra kell látnom.
A zarándok kategória annyiból is nagyon hasznos, hogy jó értelemben véve perspektívában látod a saját szolgálatodat. Nem azt jelenti, hogy kevesebb elkötelezettséggel kell tenned a dolgodat, de kevesebb aggodalommal, és a helyes nézőponttal, perspektívában: nem birtoklod a szolgálatodat, csak pro tempore, ideiglenesen vagy itt. Előtted valaki más csinálta ugyanezt, és utánad is valaki más fogja csinálni. Emberileg nézve ez segít, hogy ne érezzük magunkat annyira túlterheltnek, vagy fontosabbnak, mint amennyire valójában vagyunk. Keresztény nyelvezettel: segít abban, hogy Istenre hagyatkozva éljünk és tevékenykedjünk.
– A számtalan szentföldi feszültség és nehézség közepette melyik történet érintette meg legmélyebben?
– Sok ilyen történet van. Mélyen megindított annak a két ferencesnek a hűsége, akik ott maradtak az Orontész völgyében az Iszlám Állam és az al-Káida idején. Azért maradtak, mert tudták, hogy „ők pásztorok, nem béresek” – hogy a János-evangélium 10. fejezetét idézzük. Készségük, hogy akár fel is áldozzák az életüket, nem hipotetikus volt abban a kockázatos helyzetben, hanem nagyon is valóságos. Az is megérintett, hogy milyen sokat jelentenek a szent helyek sok kereszténynek, akik jó eséllyel legfeljebb egyszer tudnak idelátogatni életük során. Találkoztam brazíliai keresztényekkel, akik 10-15 éven át minden hónapban félretettek egy kis pénzt, hogy egyszer eljussanak Názáretbe, Betlehembe, a Szent Sírhoz. Vagy azzal a szíriai kereszténnyel, aki a Szent Sírnál annyira megrendült, hogy könnyekre fakadt. És ott van az iskolák jelentősége is: noha kis szeletét képviseljük a valóságnak, az, hogy továbbra is működnek, a lehetséges jövő kis jelét mutatja fel, mert az etnikumok, a kultúrák és a vallások együttlétezését tanulják az iskoláinkban. És végül negatív hatás is ért, mert látnom kellett az intolerancia, a szélsőségesség, a vallás politikai célú manipulációjának erősödését. Ez fájdalmas volt számomra, és ma is az.
– Mindig hangsúlyozta a meghallgatás értékét. Mit tanított Önnek a meghallgatás az elmúlt években a szerzetesek, a zarándokok, a helyi közösségek színterein?
– Az első fontos leckéket a szerzetesek között kaptam, a nemzetköziség és a multikulturális környezet miatt, ami folyamatosan arra késztet, hogy kilépjél a saját kultúrádból, át a másik emberébe, és viszont. Ez egy folytonos és kölcsönös kapcsolat. Már kiskoromban is elbűvölt, hogy elképzeltem, mi lehet a kis falunkat körülvevő hegyeken túl, a Szentföldön pedig újra átéltem ezt a kapcsolataimban a három fő területen: a helyi hívek, a migráns munkavállalók és a zarándokok között. A helyi keresztények egy sok szenvedést átélt kisebbséget jelentenek, az ellenállás logikájával, ami – azt remélem – nem a lemondást, hanem az új életet hozza magával. A bevándorló munkások segítettek megérteni, hogy Isten olyan utakon vezeti a történelmet, amelyek különböznek a mi elképzeléseinktől. És a világ minden pontjáról érkező zarándokok, akik itt találkoznak más, szintén a világ minden pontjáról érkező keresztényekkel. Itt döbbennek rá az Egyház egyetemességére, pünkösdi eredetére, amit sokuk nem tapasztal meg a saját hazájában. Ez hatalmas gazdagságot jelent.
– Mit tanult ez alatt a Szentföldön töltött kilenc év alatt?
– Azt gondolom, sokat tanultam. Amikor egy hangsúlyosan nemzetközi és interkulturális környezetben él az ember, szüntelenül arra kényszerül, hogy átlépjen a saját kultúrájából valaki máséba. Szeretem Tonino Bello atya kifejezését: a különbözőségek együttélésének öröme”.
Azt jelenti, hogy attól még, hogy eltérő helyekről származunk, az nem kell hogy feltétlenül konfliktushoz vezessen, ehelyett megoszthatjuk értékeinket, kultúránk gazdagságát. Ezt láttam személyesen is például Szent Antal ünnepén Jaffában, ahol az arab, filippínó, indiai, afrikai, latin-amerikai és európai hívek együtt imádkoztak, és megosztották egymással a táncaikat, a dalaikat és az ételeiket. Ez erős szimbóluma annak, milyen lehetne a jövő Egyháza.
– Megváltoztatja az embert, ha azokon a helyeken imádkozik, ahol Jézus is járt? Hogyan alakult át a lelki élete?
– Az én imaéletemet elmélyítette. Az, hogy kapcsolatba kerültem a szent helyekkel, egyre fontosabbá tette a szememben a Megtestesülést. A szent helyek fizikai valója visszahozza a hitet a kézzel fogható, a létező birodalmába. Sokat segít, hogy elkerüljük a testetlen, intellektualizált kereszténységet. Ez a vallásos racionalizmus és intellektualizmus ellenpontja. És segít megérteni a nép vallásos hitét. Az értelmiségiek szeretnek érvelni, fejtegetni – az egyszerű hívek pedig szeretik megérinteni, érezni a dolgokat. Szeretik megcsókolni a köveket, érezni a tömjén illatát, látni az olajfákat a Getszemániban, a betlehemi barlangot, a Kálváriát, az üres sírt. A népi vallásosság sokkal közelebb áll a Megtestesülés misztériumához, mint a professzionális teológusok vallásossága.
– A szentföldi kereszténység egy nehéz, kisebbségi létet jelent. Milyen reményteli üzenetet tud felkínálni számukra?
– A helyi keresztényeknek, különösen a fiataloknak mindig azt mondom, hogy a szentföldi keresztény identitásukat ápolják. Ne az etnopolitikai identitásukra koncentráljanak, hanem a mélyebb önazonosságukra: arra, hogy velünk együtt őrzői a szent helyeknek. Számos helyszínt az itteni keresztényeknek köszönhetően sikerült azonosítani, mert ők megőrizték az emléküket. A szent helyek identitásuk lényegi részei. A plébánosoknak azt javasoltam, vigyék el a fiatalokat a szent helyekre, ott mondják el nekik az evangéliumot, ahol az végbement. A szent helyek hozzájuk tartoznak. Az, hogy szentföldi kereszténynek születik valaki, egyszerre hivatás és küldetés. Ha Isten megengedi, hogy ott szüless meg, akkor arra hív, hogy legyél világosság és só, éppen azért, mert kisebbségben élsz, egy összetett helyzetben. És Jézus arra emlékeztet minket, hogy a só, ha elveszti ízét, értéktelenné válik.
– Ha a jövőre gondol, milyen irányt képzel el a Szentföldi Kusztódia számára?
– A Kusztódiának egyre inkább nemzetközivé kell válnia, hűen VI. Kelemen pápa 1342-es elképzeléséhez. Az elmúlt kilenc évben különösen is kértem az ázsiai és az afrikai ferences provinciákat, hogy küldjenek szerzeteseket. A Kusztódia ma már nem csak európai és amerikai, hanem kibővült, és a jövőben is ezt kell tennie. Egy olyan helyen, ahol etnikai és kulturális alapon minden egyes négyzetméterért megharcolnak az emberek, a nem csupán lehetséges, de gazdagító együttélés kézzel fogható jele az, hogy más országokból, kultúrákból való, más nyelvet beszélő testvérek együtt tudnak élni.
– Ha most visszamehetne az időben, mit mondana 2016-os önmagának, amint éppen leszállt Tel-Avivban?
– Azt mondanám: „Te megőrültél.” Mert jó adag őrültség és vakmerőség kell ahhoz, hogy az ember fejest ugorjon egy ilyen bonyodalmas helyzetbe, olyan kevéssé ismerve a helyi valóságot, mint én akkor. De talán jobb is így, mert emiatt kevesebb előítélettel és több nyitottsággal érkeztem, és szükségszerűen inkább Istenre hagyatkoztam, mint önmagamra. Nehéz előre elképzelni, valójában mivel is jár egy ilyen fajta szolgálat. Amikor megérkeztem, a szíriai háború legsúlyosabb idejét éltük, azután jött a covid, majd egy újabb háború. Azt remélem, most már több frontot le lehet zárni, és egy békés időszak következhet. De ha a hozzáállás nem változik, csak fegyverszünet lehetséges, nem valódi béke. A békéhez arra lenne szükség, hogy azt kölcsönösen elfogadja a két, évtizedek óta háborúban álló fél, és túl tudjanak lépni a történelem, a földrajz, sőt, a Biblia ideologikus olvasatán. Szükség lenne hozzá arra, hogy az együttélést tanítsák az iskolákban – az ideológia helyett, amelyből félelem, harag és düh fakad. Egyik népnek sem kell elmennie innen, viszont mindkettőnek képessé kell válnia a békés együttélésre. Ha mindkét fél képes lenne túljutni a kölcsönös elzárkózáson, a következő generációk végre békében nőhetnének fel, félelem és harag nélkül.
***
Az eredeti interjú magyarul a Magyar Kuríron jelent meg.
Fordította: Verestói Nárcisz, Magyar Kurír
Forrás és fotó: Custodia.org
Ferences Média 2025
