Az elmúlt évtizedekben Varga Kamill testvér számos külhoni magyar közösségben szolgált – Kárpátaljától és Erdélytől Svájcon és Franciaországon át egészen Norvégiáig. Írásában személyes élményein keresztül nemcsak a missziós utak kalandjairól és kihívásairól mesél, hanem arról is, mit tanult ezekből a találkozásokból saját közösségéről, hivatásáról és a Gondviselésbe vetett bizalomról. Az alábbiakban az Új Város Online magazinban megjelent írását közöljük.

Az elmúlt harminc évben a ferences rend több alkalommal felajánlotta nekem a lehetőséget a külhoni magyarok szolgálatára, ahová citerával és az utóbbi években pusztán online jeggyel felszerelkezve mindig eljutottam szárazföldön, levegőben, vonaton, autóstoppal és árkon-bokron át.

Azok az emberek, akik a mai világban „világútlevéllel” és kiváló nyelvismerettel indulnak útnak, nem is tudják elgondolni, mit jelentett régen külföldre utazni, átlépni a magyar határt! Mindenképpen vízválasztó volt még a gondolat is. Már általános útlevelünk van, és a valutalapot sem váltjuk ki. Szabadon, bármikor, bárhová utazhatunk. A határon való átlépés sem jelent megrázkódtatást. Úgy magamtól nem szívesen járnék a világban, de ha megkérnek valamilyen szolgálatra, akkor azt szívesen elvégzem. Az alábbiakban mesélek néhány példát az ilyen esetekre.

Nagyszőlős

Az első szolgálatomra 1995 és 1996 nyarán került sor. Rendtársaimmal a szegedi kolostorból indultunk, és hosszú átszállások után érkeztünk meg a magyar–ukrán határra, Tiszabecsre, ahol hosszú órákat álldogáltak az autók. Mi hátizsákunkkal, habitusban, gyalogosan viszonylag hamar átértünk. A másik oldalon felkéredzkedtünk egy buszra, amely várta a dolgozók hazatérését. A szőlősi rendházunkat a rendszerváltozás után alapítottuk újra Paskai László bíboros úr kérésére. A rendtartomány honlapján nemrég indult egy videósorozat Gondviselés a misszióban címmel, amelyből többek között ez az időszak is megismerhető közelebbről.

Nekünk, növendékeknek a nyári táborok lebonyolításában kellett segíteni. Egyik évben hittantáborban, a másikban cserkésztáborban szolgáltam. Ez igazából azt jelentette, hogy ferencesként, ferences szellemben vettünk részt a tábori programokban, játszottunk a gyerekekkel. Hétvégén pedig az ott szolgáló lelkipásztorokkal jártuk a falvakat, és szolgáltunk a szentmiséken. Megdöbbentő volt számomra az óriási kontraszt: nálunk a boltok akkor már jól fel voltak töltve, ott pedig a kirakatban láttam tíz áruféleséget, és ez volt az egész választék!

A táborban viszont mindent megkaptak a résztvevők, aki pedig nem tudta kifizetni a tábordíjat, annak a ferences közösség úttalan utakon, a Gondviselésre hagyatkozva előteremtette a szükséges anyagiakat.

Még ehhez a szolgálathoz kapcsolódik az az emlékem, hogy hazafelé a szegedi rendházba nem vonaton érkeztünk meg, hanem autóstoppal. Mivel addig ilyenben sem vettem részt, ezért mind a mai napig előttem vannak arcok, élethelyzetek a missziós apostolkodás ezen formájából.

Nagyszőlős, 1995, fr. Weinrauch Márióval és fr. Marossy Alfonzzal

Székelyudvarhely

2013-ban szécsényi plébánosként jutottam ki Udvarhelyre egyhetes szolgálatra. A kolostorban két laikus testvér is élt ebben az időben Pap Leonárd atya mellett, aki betegsége és idős kora miatt már nem tudott annyi munkát elvégezni, ezért fél éven keresztül egy-egy hétvégét a tartomány tagjai vállaltak. Bár én nem tartoztam a Stefanita Rendtartományhoz, de mivel noviciátusi évünk és a szegedi képzésünk közös volt, így örömmel mentem. A vonat reggel 8-ra érkezett Csíkszeredába (farkasordító hidegben), ahol autóbuszra szálltam. Az utánam érkező néni kérdezte a sofőrt: „Tetszik-e menni Szovátára?” „Nem tetszik, de nincs mit csináljak, emberek!”

A szolgálatom részét képezte a misézés, gyóntatás, kapcsolatteremtés a kollégium fiataljaival, valamint egy szombati lelkigyakorlat a világi rend tagjainak.

Természetesen hétköznap délelőttönként kirándultam egy kicsit, hiszen az előtte való években csak örökfogadalmakon és papszenteléseken vettem részt, szinte átsuhanva Erdélyen. Így ismerhettem meg Udvarhelytől nyugatra Székelykeresztúr és Segesvár nevezetességeit, északra pedig így jutottam el Székelyszentlélek, Farkaslaka, Kalonda, Korond, Parajd, Szováta, Mikháza falvakba.

Párizs

A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Külföldi Magyar Szolgálatán keresztül kértek fel 2019-ben a missziós munkára. Épp Szombathelyen laktam, és onnan utaztam ki februárban és márciusban misézni. Mindent előre elintéztek, lezsíroztak, a repülőjegyet a telefonomra töltöttem le. Ezen kicsit megütköztem: nem lesz a kezemben a jegy? Hátha valami közbejön! Nem működik a telefon, nem lesz internet… A másik probléma, ami miatt elfogódott voltam egy kicsit: hogyan értetem meg magam a repülőtér dolgozóival, hiszen semmilyen nyelven sem tudok, ami őket érdekelné. Nem hinném, hogy kicsike német tudatlanságom a franciákat olyan nagyon meghatná! Hogyan jutok be a Charles de Gaulle repülőtérről a városba? Végül is az összes fellelhető problémát lefordítottam franciára a RER elővárosi vasútvonaltól az 5-ös metróvonalon keresztül a Place de la République-ig. Egyszer sem tévedtem el! Visszagondolva később erre az utazásra, eszembe jutott Jézusnak a szava: „Mit aggodalmaskodtok, kicsinyhitűek! Vegyétek eszetekbe a mező liliomait, mi módon növekednek: nem munkálkodnak és nem fonnak; de mondom néktek, hogy Salamon minden dicsőségében sem öltözködött úgy, mint ezek közül egy.” (Mt 6,28–29)

Mintha Jézus nekem mondta volna: „Mit aggodalmaskodsz, Kamill testvér, hogyan szállsz fel az elővárosi vonatra, vagy a metrót hogyan találod meg?”

Egyébként a második alkalommal egyben a közösség március 15-i ünnepségére is sor került, amely alkalomból egy dalcsokorral is készültem, sőt, meg is énekeltettem a közösséget.

A magyar katolikus misszióhoz tartozik egy magyar iskola is. Előre meghatározott napokon, szombatonként magyar kultúrával, nyelvvel ismerkedhetnek a kint élők. Éppen akkor jelen volt egy olyan negyvenéves forma férfi is, aki megtudta, hogy magyar felmenőkkel rendelkezik. A mai napig hallom a fülemben, ahogy a tűzoltóság szót amolyan franciásan kiejti.

Vajon én is így miséztem Düsseldorfban, a Jézus Szíve Nővérek Otthonában? Hajaj, szegények! Ezt a szombati alkalmat én a gyerekek között töltöttem, és barátságkarkötőt készítettünk. A kislány, akihez odamentem, valahogy nem követte a jó sorrendet, és mindig mondtam neki: most a mutatóujj, most a gyűrűsujj következik – és így tovább. Mire a felelős illetékes jelezte: jól csinálom, hisz a kislány nemigen tud magyarul, legalább ennyivel is szaporodik a szókincse!

Párizs, 2019. február

Genf és Lausanne

2019 novemberében jártam Svájcban, ahol az esztergomi ferences rendházból már szolgáltak többen is. Egy kedves magyar családnál szálltam meg, a szülők ott dolgoztak már hosszabb ideje. Kicsit irigyeltem a gyermeküket, aki éppen olyan jól beszélt magyarul, angolul, mint franciául, de idegen nyelvként felvette a németet is. Szombaton este elvittek Lausanne-ba – egymagam nemigen találtam volna oda –, ahol szintén kedves magyarok fogadtak, és a szentmisén is részt vettek. Vasárnap pedig Genfben mutattam be szentmisét a Chapelle de Cointrinban, amely a repülőtér közelében volt. Ezt követően magyaros ebéden vett részt a közösség, és ott maradtak kb. három óráig még beszélgetni. Jó látni, hogy a különböző korokban kimenekültek között is akadnak fiatalok, sőt gyermekek is, néhány keresztelőre is sor kerül a közösségben.

Genfi Magyar Katolikus Misszió, 2019.

Oslo

2022 áprilisának derekán kértek az oslói magyarok szentmise bemutatására, mégpedig húsvéthétfőn. Ott is nagyon kedvesen fogadtak, bár az állandó sekrestyés éppen távol volt, így a helyettes nyitotta az ajtót. Mentem a sekrestyébe, hogy előkészüljek. Kehely, bor, víz, minden rendben. Keresem a könyvet a szekrényben, amelyek szépen, jól láthatóan feliratozva voltak: norvég, latin, német, olasz. Látom a polcra felírva a magyar szót is, igen ám, de a könyvek helye üres!

Kérdem a helyettest, ő nem tudja, utoljára karácsonykor nem itt, a kápolnában volt a mise, hanem a nagytemplomban, az út túloldalán, biztosan odavitték. Akkor menjünk gyorsan! De oda nincs kulcsunk. Akkor mi lesz most? Végül eszembe jutott, hogy az olvasmányok szövegei a szentiras.hu-n könnyen kikereshetők, itt is vannak a telefonomon. Egy misekönyv is van a telefonomon. Két fiatal ministráns telefonjára is letöltöttük a misekönyvet, így három telefonon előre kikerestük a könyörgéseket, a prefációt, az eucharisztikus imát. Így már kezdhettük is. Természetesen volt lehetőségem arra, hogy egy kicsit sétálgassak a városban is.

Oslo, 2022. április

Elmondhatom, hogy minden külhoni magyar közösség kedvesen fogadott, mindenben segítőkész volt. Örömmel fogadták a szolgálatomat.

Mit jelentettek életemben ezek a kiküldetések? Egy-egy adott plébánián dolgozunk napról napra, hétről hétre. Sokkal nehezebb észrevenni a jót, a pozitívumot, az előrelépést. Sokkal könnyebb azokat a dolgokat észrevenni, amelyek nem jók, amelyek hiányoznak, amelyeken változtatni kellene, de nincs módomban. Nagyon nehéz azt mondani, hogy „Ez van, ezen nem tudok változtatni.” Mit kezdjek hát a helyzettel?

A külhoni magyarok szolgálatában felfedeztem sok-sok értéket, kiváló emberekkel találkoztam.

Ugyanakkor eltávolodva a saját közösségemtől, plébániámtól, megláttam: „máshol is vannak hibák”, „máshol is vannak hiányosságok”. Ebben nagyon hasonlítanak a mi közösségeinkre.

De mások örömei vagy akár hiányosságai által könnyebb azt meglátnom, hogy mennyi-mennyi érték, pozitívum van a saját közösségeinkben, saját plébániáinkon. Mennyi sok-sok gazdagság emberi személyekben, isteni kegyelemben. Ezek a látogatások felnyitották a szemem ezekre a helyi „kicsi örömökre”.

***

Varga Kamill OFM
Az eredeti cikk az Új Város Online weboldalán olvasható
Kezdőkép: Párizs, 209. március 15.
Képek: fr. Varga Kamill OFM albumából.
Ferences Média 2026