Assisi Szent Ferenc nem hagyott „kései társaira” részletes útmutatást, kidolgozott modellt azzal kapcsolatban, hogy hogyan imádkozzanak, mint Szent Ignác a Lelkigyakorlatokkal vagy Szent Domonkos a kilenc imaformával. Amit Ferenc imádságáról tudunk, azt elsősorban a ránk maradt írásaiból – köztük imádságokból és a regulákból –, valamint életrajzaiból ismerjük. Celanói Tamás megjegyzi, Ferenc „nem is annyira imádkozó (embernek), mint inkább imádságnak látszott” (CÉ2 95). Írásunkban szeretnénk Ferenc nyomába eredni, és életrajzíróival együtt megfigyelni, milyen módon fordult Istenhez az, akihez először maga a megfeszített Úr szólt a keresztről.
Amikor Ferenc imádságára tekintünk, elsősorban nem azt érdemes vizsgálnunk, hogy mikor, hol és hogyan imádkozott, hanem sokkal inkább azt, hogy milyen irányultsággal tette ezt, hogyan jutott kifejeződésre imádságában személyiségének sokak által ismert karaktere: spontaneitása, szabadsága, kreativitása.
Ferenc Az egész rendhez írt levelében így buzdította testvéreit: „Semmit se tartsatok tehát vissza magatokból magatoknak, hogy egészen visszafogadjon benneteket az, aki egészen odaadja önmagát nektek.” (LRend 29) A „reddare”, a „mindent visszaadni” gesztusa Ferenc teológiájának és imádságának gyújtópontjában áll. Minden jó Istentől, „a nagy Alamizsnaosztótól” (CÉ2 77) származik, és valójában egészen az övé, így ha valaki önmagát, az életét imádságában az egyedül jó Isten felé fordítja, akkor végsősoron azt adja vissza neki, amit tőle kapott. „Minden jót a legfölségesebb és legfőbb Úristennek adjunk vissza, és ismerjük el, hogy minden jó az övé, és mindenért neki adjunk hálát, akitől minden jó származik” – inti testvéreit a Meg nem erősített regulában (RnB 17,17). Ez a kiindulópontja Ferenc evangéliumi szegénységének is, ez jelenik meg a legteljesebben a megtestesülés titkában, emiatt látjuk őt úgy, mint aki a szépségben a Legszebbet szemléli (LM IX,1), mert a teremtett világban Isten hozzánk lehajló jóságát fedezi fel. A visszaadás, a „csodálatos csere” vezeti el az Eucharisztia misztériumához, annak mind méltóbb ünnepléséhez is.
Amikor Ferenc imádkozott, egész valójával imádkozott: Istent dicsőítve szokása volt francia nyelven énekelni, két ágat a kezébe véve „hegedülni”, amikor az Úr szenvedéséről elmélkedett, gyakorta sírva fakadt. A Naphimnusz születésének éjszakáján akkor érkezik válaszul imádságára isteni vigasztalás, amikor leplezetlenül feltárja testi-lelki fájdalmait, krízisét az Úr előtt. Ferenc imádságában nem volt tabu, sem mesterkéltség. Társai úgy emlékeztek rá, hogy amikor visszatért az imádságból, „egészen más emberré lett”, arca pedig szokatlanul ragyogott – de mindezt igyekezett mások előtt palástolni, nehogy a gőg bűnébe essen (CÉ2 99).
Ha szeretnénk megragadni Ferenc imádságának esszenciáját, akkor a megtestesülés misztériuma felől kell közelítenünk hozzá. Ferenc hitének középpontjában a megtestesülés titka állt: ebben ismerte fel Isten szegénységét és alázatát: az Örök Ige magára vette az emberi természet korlátait értünk, szeretetből: „Ó, csodálatra méltó fönnség és ámulandó méltóság! Ó, fölséges alázatosság! Ó, alázatos fölség, hogy a mindenség Ura, Isten és az Isten Fia így megalázza magát, hogy a mi üdvösségünkért a kenyér szerény színe alá rejtezik! Lássátok meg, testvérek, Isten alázatosságát, és öntsétek ki szíveteket előtte; alázkodjatok meg ti is, hogy felmagasztaltassatok általa!” (LRend 27–28)
Ferenc úgy fordult Jézushoz, mint testvéréhez, barátjához és jegyeséhez, akinek örömével és szenvedésével egyaránt azonosult. A keresztre feszített Jézussal való találkozása egész hivatásának indító találkozása volt, amelynek kegyelme végigkísérte egész földi életét, kicsúcsosodva a Krisztussal való azonosulásban, a szent sebek misztikus ajándékában. Ilia Delio A ferences imádság című könyvében így fogalmaz: „Mivel a ferences imádság alapvetően Krisztus személyére összpontosít, ezért affektív természetű. A szív imádsága, nem az értelemé; arra törekszik, hogy az ember szívét Istenre irányítsa. Szívünk úgy ismeri fel a világot, mint Isten lakóhelyét.” Ez járta át „a Vőlegény barátja” (LM IX,1) viszonyulását a teremtett világhoz, testvéreihez és minden emberhez, de önmagához is.
Amikor Ferenc a megtestesült Istent szemléli imádságában, akkor az Eucharisztiában és az Igében közénk jövő Isten alázatára tekint. „Valahányszor a szent könyveket olvasta, ami egyszer lelkét megérintette, azt szilárdan emlékezetébe véste, mivel lelki figyelme a hallás útján sikeresen fölfogta mindazt, amit áhítattal szüntelenül szívében forgatott” – írja Ferencről Szent Bonaventura Nagyobb legendája (LM XI,1), majd elbeszéli, mit válaszolt Ferenc, mikor megkérdezték tőle, tetszésére van-e, hogy a rendbe belépő, írni-olvasni tudó testvérek a Szentírást olvassák. „Nekem bizony tetszésemre van, ha eközben nem mellőzik az imádság tudományát – Krisztus példájára, akiről azt olvassuk, hogy inkább imádkozott, mint olvasott –, továbbá ha nemcsak az ékesszólás ismeretére törekednek, hanem arra, hogy a hallottakat megcselekedjék, és miután megcselekedték, másokat is azok megtevésére serkentsenek.” (LM XI,1) Ferenc egyértelműen kifejezi szándékát: azt szeretné, ha testvérei „evangéliumi tanítványok” lennének, róla pedig úgy fogalmaz a legenda, mint aki járatlan volt ugyan a beszédben, mégis megkapta Istentől „a Szentírás megértésének képességét”, és „a leírt igazságokat életében megcselekedte, és a Szentlélek teljes kenete által ama Írások Tanítóját szívében hordozta” (LM XI,2). Életrajzai arról tanúskodnak, hogy Isten szava vigasztalás volt Ferenc számára, aki „nagyon örvendezett az Úrban, valahányszor felolvastak neki a Szentírásból” (PL 38), így minisztere bátorítására akkor is az Írásokból olvastatott fel, amikor szembetegsége erős fájdalmakkal kínozta, halála előtt pedig azt kérte, János evangéliumából olvassanak fel neki a körülötte álló társak.
Várnai Jakab OFM Szent Ferenc műveinek világa című tanulmányában így fogalmaz: „Ami az imákat illeti, szinte kizárólag bibliai részletekből állnak, melyek megválasztása és szerkezete mégis sajátosan jellemző Ferencre. Elég egyszer elolvasni ezeket, hogy egyéni hangot, egy páratlanul emberi és mélyen keresztény személyiséget érezzünk ki belőlük.” Ezek közül is kiemelkednek az olyan biblikus elmélkedések – mint A Miatyánk kifejtése, a Dicséretek minden imaórára, Az Úr misztériumainak zsolozsmája vagy bizonyos értelemben a Naphimnusz is –, amelyekben Ferenc mintegy lefordítja önmaga számára a Szentírás szavait, saját életére alkalmazva azokat.
„Miután Krisztusban Isten jósága testesült meg, azt mondhatjuk: valamiképpen minden dolog Krisztust fejezi ki, mert minden létező Isten szeretetének megtestesülése” – fogalmaz Ilia Delio A ferences imádság című fent idézett könyvében. Ferenc látásmódjában a természet megőrizte a bibliai teremtés képét, amely a maga részeivel és rendjével megjeleníti előttünk Isten harmóniáját és szeretetét. Szent Bonaventura a Nagyobb életrajzban aláhúzza, hogy Ferenc „még a parányi teremtményeket is a testvér vagy a nővér névvel illette, felismerte ugyanis, hogy önmagának és amazok létének ugyanaz az egyetlen Oka” (LM VIII,6), de közülük is azokat vette körül a legnagyobb szeretettel, amelyek valamilyen módon Krisztusra emlékeztették: a bárány a feláldozott Bárányt, a férgek a szenvedő Szolgát idézték fel. Itt találjuk meg nemcsak Ferenc valódi természetszemléletének gyújtópontját, de azt is, ahogy a természettel való kapcsolat szüntelen istendicséretre és imádságra vezette őt. A teremtett világ tehát Ferenc számára magán hordozza Isten keze nyomát, s ő „az egyes teremtményekben forrásozó jóságot / mint csermelyt ízlelgette, és mintha az Istentől nekik adott / erők és működések összhangjában / mennyei muzsikát hallana, / Dávid próféta módjára kedvesen / az Úr dicséretére buzdította őket” (LM IX,1).
Ferenc számára az imádság a legszemélyesebb, ugyanakkor a legközösségibb találkozás volt az Úrral, életrajzai pedig mindkét aspektusról gazdagon tanúskodnak – a következőkben ezekről adunk rövid áttekintést. Arról, hogy Ferenc számára az imádság nem annyira tevékenység, mint inkább életforma volt, Celanói Tamás beszél róla írott életrajzában: „Legbiztosabb kikötője az imádság volt. Imádsága nem volt rövid lélegzetű, sem üres vagy elbizakodott, hanem ellenkezőleg, hosszú s buzgósággal és szelíd alázattal teljes. Ha későn fogott hozzá, reggel is alig tudta befejezni. Imádkozott, ha járkált, imádkozott, ha ült, imádkozott, ha evett, vagy ivott. Éjszakánként rendszerint magányosan ment elhagyatott és omladozó templomokba imádkozni. Az itt töltött órákban az isteni kegyelem erejével sok félelmet és lelki szorongást sikerült leküzdenie.” (CÉ1 71)
Ha tehát konkrét módszert vagy technikát próbálunk tetten érni Ferenc imádságában, nem találunk válaszra. Számára ugyanis mintha az imádság nem önmagában a lélek felemelése volna Istenhez, hanem sokkal inkább a Lélek kezdeményezése, amely megragadja az embert. Ferenc imádsága sokkal inkább spontán és az érzelmek egész spektrumát magába foglaló párbeszéd Istennel, amelynek azonban fegyelmezett, aszketikus élet, testi önmegtagadás adott táptalajt.
Ferenc szívesen kereste imádságához a magányos helyeket a természetben: erdők és tavak, szigetek, hegyek és barlangok, Subasio és La Verna tájai és csendes templomok adnak otthont találkozásának az Úrral ifjúkorától kezdve. Imádságának rejtekhelyein Szent Bonaventura tanúsága szerint „olyan heves érzelemmel merült Krisztusba, és a Kedves is oly gyöngéden viszonozta szerelmét, hogy Isten szolgájának úgy tűnt, szinte állandóan maga előtt érzi az Üdvözítő jelenlétét” (LM IX,2). A barlangok és sziklahasadékok – például Alvernán, ahol a szent sebhelyeket kapta meg – a középkori ember (és így Ferenc) számára Krisztus sebhelyeinek, különösen pedig oldalsebének szimbólumai voltak. Gondoljunk csak a gyakran (tévesen) Loyolai Szent Ignácnak tulajdonított, valójában azonban másfél évszázaddal korábbról, a XIV. század első feléből származó imádságra, amely így könyörög: „Szent sebeidbe rejts el engem”.
Ferenc egész testét és teljes lényét bevonta az imádságba: nemegyszer a földre borult, letérdelt, sírt, meghajolt, énekelt vagy egyszerűen csak csendben ült – a legendák Istenhez fordulásának számos formáját elénk tárják. Ferenc nem csak prédikációja, de imádsága során is „egész testéből nyelvet csinált” (CÉ1 97): teste és benső világa mély egységben volt egymással. Mert beleérezni létének legmélyebb fájdalmaiba és örömeibe, merte egészen őszintén beleengedni magát az Úrral való találkozásba, amely időnként ujjongásra, időnként sírásra késztette őt.
A megfeszített Krisztussal való találkozás olyannyira lenyűgözte Ferencet, hogy keresésében nem maradhatott egyedül – az Úr pedig társakat adott mellé. „A Megfeszített szemlélésének el kell vezetnie oda, hogy felismerjük, Isten olyannak szeret minket, amilyenek vagyunk, értékeinkkel és hibáinkkal együtt. Amikor képesek vagyunk elfogadni Isten szeretetét önmagunkban, akkor tudjuk szemlélni Isten szeretetét felebarátainkban, testvéreinkben, az apró teremtményekben, a napban, a holdban és a csillagokban, és igen, még ellenségeinkben is” – fogalmaz Ilia Delio. A kereszt szemlélése Ferenc életében – és a mi életünkben is – közösséget, imádkozó közösséget hoz létre. Ferenc számára az imádság nem vagy nem pusztán magányos találkozás: a közös, testvéri imádságot közösségének alapvető szervező erejévé tette.
A ferences mozgalom soha nem öltött monasztikus kereteket, a ferencesek számára a kolostor a világ, ahol a zsolozsma ideje esetenként útközben éri őket. Ám ugyanúgy imádkozó tagjai az egyház testének, mint azok a szerzetesek, akik a monasztikus életformára kötelezték el magukat. Ferenc számára nem is volt olyan könnyű elválasztani a személyes és a liturgikus imádságot, ahogy tetten érhetjük ezt Bonaventuránál: „Egész bensőjének hevével lobogott az Úr Testének Szentsége iránt, a legnagyobb ámulattal csodálva e legkedvesebb méltóságot és legméltóságosabb szeretetet. Gyakran áldozott, és olyan áhítattal, hogy másokat is áhítatra indított, miközben a szeplőtelen Bárány édes ízlelésekor mintegy lelkileg megittasodott, és a legtöbbször elragadtatásba esett” (LM IX,2).
Stefan Walser német kapucinus felhívja a figyelmet arra, hogy az egyház kezdettől igyekezett megakadályozni, hogy az imádság és az aktív élet különváljon egymástól. Szent Bonaventura a Lk 11,9 („kérjetek és kaptok, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek”) alapján a szüntelen imádság három formáját különbözteti meg: a kifejezett szóbeli imáét („kérjetek”), a jó iránti benső vágyódás kifejezését („keressetek”) és a jó és igaz cselekedeteket („zörgessetek”). Amikor Celanói Tamás Ferencet inkább imádsággá vált, mint „imádságot végző” emberként írja le (vö. CÉ2 95), azzal arról tanúskodik, hogy a Poverello életében e három aspektus tökéletes egységben volt.
A ferences hagyományban az ima tehát a valóságban gyökerezik: semmiképp nem elszigetelt aktus. Az imádság konkrét, kézzelfogható hatással van életünkre, és fordítva: mindaz, ami az életünkben történik, az imádságunk terébe kerül.
Ha szeretnénk az imádkozó Ferenc nyomába eredni, érdemes megfontolnunk Celanói Tamás figyelmeztetését: „Mit gondoltok, mekkora édesség önti el azt, aki így szokott imádkozni? Ezt azonban csak ő maga tudná megmondani. Én inkább csak csodálni tudom őt. Ennek megítélésére csak azok hivatottak, akik magukon próbálták; akik nem próbálták, azok sohasem fogják megérteni.” (CÉ2 95)
***
Kámán Veronika | Ferences Média, 2025
Források:
Kép: Wikipedia
