Boldog a szolga, ki az emberek magasztalása és dicsőítése közepett nem gondolja magát különbnek, mint amikor hitványnak, együgyűnek és megvetésre méltónak tartják.

Óriások vállán állok – beszélgetés Jónás atyával

2013.04.14 Címkék:

Bán Zsolt Jónás ferences atya, a nagyszőlősi ferences rendház házfőnöke, Verbőc plébánosa Kárpátalján végzett missziós tevékenysége elismeréséül március 15-én a Magyar Ezüst Érdemkereszt kitüntetést vehette át Magyarország köztársasági elnökétől. Ennek kapcsán készített vele interjút a Kárpátalja.ma hírportál, melyet az alábbiakban közlünk.

Vissza a nyitó oldalra

– Bár Magyarországon, Budapesten születtél, tizennyolc éves papságodból tíz évet Kárpátalján töltöttél. Hol teljesítettél szolgálatot?

– 1995-ben szenteltek pappá, egy évig Budapest-Pasaréten, majd három éven át Szécsényben voltam káplán. Ezt követően jöttem Kárpátaljára a nagyszőlősi ferences rendházba, hogy missziós tevékenységet végezzek ebben a régióban. Első alkalommal 1999-től 2004-ig teljesítettem szolgálatot a Nagyszőlősi járás Királyháza, Feketeardó, Nevetlen, Csepe és Aklihegy közösségeiben, illetve 2002-től 2004-ig Nagyszőlősön. Ezt követően a rendi elöljáróm visszahívott Magyarországra, és Szeged-Alsóvároson láttam el a plébánosi teendőket. 2008-ban újra Kárpátaljára helyeztek, és a nagyszőlősi ferences közösség vezetésével, valamint a plébánia szolgálatával bíztak meg.

–Melyek az elsődleges tapasztalataid Kárpátaljával kapcsolatban?

– Nekem nem adatott meg, hogy Kárpátalján szülessek, de ahogyan egy családot a közös ünnepek, az együtt töltött idő és egymás szeretete tart össze, úgy bennünket, magyarokat is. Igazán megismerni, elfogadni és megszeretni az erdélyieket Erdélyben, a kárpátaljaiakat pedig Kárpátalján lehet. Ezért kell minél több anyaországi magyarnak Kárpátaljára jönni, mert szükségünk van egymásra. Azonban lehet, hogy ezt még sokan nem látják teljesen, sem itt, sem az anyaországban.

– Mi volt az első benyomásod a kárpátaljai emberekről?

– Amikor először jártam Kárpátalján, azt tapasztaltam, hogy az emberek hagyományosan vallásosabbak, mint Magyarországon. A férfiak is nagyobb számban és természetesebben járnak templomba, mint akár Magyarországon, akár Nyugat-Európában.  Általánosan tapasztalható jelenség, hogy az elmúlt években személyesebbé vált az emberek Istennel való kapcsolata. Talán mindez azért van így, mert mi is, mint mindenki előttünk, saját korunk gyermekei vagyunk. Rengeteg információhoz jutunk sok-sok csatornán keresztül, s az élet személyes volta sok helyen csorbát szenvedett. Emiatt fölértékelődtek a személyes kapcsolatok mind az emberek között, mind pedig az Isten és ember között.

– A világ folyamatos fejlődésével, alakulásával párhuzamosan tapasztalható-e valamiféle változás abban, hogy az emberek miként élik meg hitüket?

– Komoly változások csak ott születnek, ahol élet van. Hiszem, hogy igazi változást, vagyis a valóság egy új szemléletét a Megváltó Krisztus hozta el számunkra. Ha csak külső változásokra törekszünk, akkor az életünk minősége nem fog javulni, csupán a környezetünk állapota. Az igazi változás az, amikor a földi életemre az öröklét felől kezdek tekinteni. Ekkor megváltozik az élethez való viszonyom is, mert az életet már nem megtartani és a vágyaimat nem beteljesíteni akarom, hanem elfogadni ezt a tökéletlen és sérülékeny életet, és odaajándékozni annak, akitől kaptam. Azt gondolom, ez a szabadság útja.

– Milyen érzés, hogy kitüntetést kaptál tevékenységed elismerése jeléül?

– Egykori filozófiatanárom, Nyíri Tamás professzor mondta el többször nekünk, hogy „Soha ne felejtsék el, önök csak azért látnak messzebbre, mert óriások vállán állnak!” Ezt a kitüntetést is balgaság volna a magam érdemének tartani. Több száz éve vannak már ferencesek Kárpátalján, és akadtak bőven köztük hősök, sőt vértanúk is. Azt gondolom, hogy az ő magvetésük az, ami megalapozta a mi mostani munkánkat.

– Milyen terveid vannak a jövőben?

– Papként és szerzetesként a legfontosabb, hogy nyitottnak kell lenni a Szentlélek indításaira, eszerint kell élni. Ez pedig elsősorban az Örömhír továbbadását jelenti, valamint tanúságtételt, mely saját életünkön keresztül válik láthatóvá. Fontos tervezgetni és elképzelni a jövőt, és ezért minden tudásunkat, tehetségünket latba vetni, de ennél fontosabb az, hogy ha felismerjük egy dolog hiábavalóságát, akkor tudjunk szabadon továbblépni. Én is dolgozom mindig valamin, s remélem, ezek nem csak az én terveim.

Marosi Anita

Hozzászólások lezárva.