November 28. és 30. között különleges hétvégének adott otthont a festői szépségű Mátraverebély-Szentkút Nemzeti Kegyhely. Itt gyűlt össze ugyanis éves találkozójára a Ferences Család három ága – az első, a második és harmadik rend –, hogy együtt töltődjenek, imádkozzanak és közösségben épüljenek.
A Naphimnusz témája köré felfűzött programok gazdag változatossággal segítették a résztvevőket az elmélyülésben: lelkiségi előadások, kiscsoportos beszélgetések és kreatív, játékos feladatok adtak alkalmat a közös gondolkodásra és egymás jobb megismerésére. A dicsőítések, a természetjárás, a közösen bemutatott szentmisék és a zsolozsma imaórái pedig arra hívták a jelenlévőket, hogy újra felfedezzék a közösségben rejlő erőt és a ferences lelkiség szépségét.
A teremtett világ nem fenyegetés, hanem ajándék
A hétvége egy Lukovits Milán atya által vezetett sétával indult a Szent László-szurdokhoz. A túra célja az volt, hogy a résztvevők ne csupán elméletben kapcsolódjanak Szent Ferenc Naphimnuszának lelkületéhez, hanem a természet szépségével való közvetlen találkozáson keresztül is megélhessék annak üzenetét. A friss erdei levegő, a csend és a teremtett világ apró csodái segítettek abban, hogy a testvérek testben és lélekben is közelebb kerüljenek ahhoz a hálaadó szemlélethez, amely a Naphimnusz sorait áthatja.
A kiadós séta után a szerzetesek, szerzetesnővérek és világi testvérek szentmisén gyűltek össze, hogy közösen adjanak hálát Isten gondviselő szeretetéért, a szertartás után pedig együtt énekelték el az esti zsolozsmát. Igazán felemelő volt megtapasztalni a ferences család egységét a közös imádságban.
Az este Milán atya előadásával folytatódott; ennek első részében arról beszélt, hogy miről nem szól a Naphimnusz. Első körben arra hívta fel a figyelmet, hogy „a klímaváltozással kapcsolatos kérdések ma mindannyiunk számára aktuálisak”, ezért fontos, hogy néhány alapfogalmat tisztábban értsünk. Felidézte, hogy Szent Ferencet a 20. századtól kezdve – részben a Naphimnusz okán is – a természetvédelem védőszentjeként tartjuk számon, miközben a mai közbeszédet egyre inkább „a klímakatasztrófa és a klímaszorongás fogalmai határozzák meg”. A 13. század embere azonban még egészen másként viszonyult a természethez. „A környezetvédelem fogalmát akkor még nem ismerték” – jegyezte meg Milán atya, hiszen a középkorban inkább még féltek a természet erőitől. Szent Ferenc e tekintetben hozott igazi újdonságot: számára a teremtett világ nem fenyegetés volt, hanem ajándék, amit legszebben az fejez ki, hogy „testvérként szólította meg a világ elemeit”.
Milán atya kitért arra is, hogy a mai klímavitákban sokszor találkozunk logikai bukfencekkel. Gyakran fordul elő, hogy igaz állításokból végül téves következtetéseket vonunk le, mintha automatikusan ok-okozati kapcsolat állna fenn bizonyos jelenségek között. Ezzel szemben – mint fogalmazott – a klímakérdés egy rendkívül összetett rendszer, amelyben pozitív és negatív visszacsatolások egyaránt működnek. „A jég olvadása például önmagát erősíti (pozitív visszacsatolás), mert a víz jobban elnyeli a napsugárzást, így tovább melegít. Ugyanakkor vannak önszabályozó folyamatok is: a melegebb tengervíz például több szén-dioxidot képes elnyelni, ami viszont csökkenti az üvegházhatást” – szemléltette Milán atya, hozzátéve, hogy a klímaváltozás ugyan valós, ám nem először történik a földtörténetben – jóval az ember megjelenése előtt is voltak szélsőségesen meleg és hideg időszakok. „Mindez azonban nem ment fel bennünket a felelősség alól” – hangsúlyozta. A helyes hozzáállás szerinte a józanság és az alázat: ne engedjük, hogy hamis bűntudat vagy félelem irányítsa cselekedeteinket, de legyünk tudatosak abban, amire valóban van hatásunk. „Nem segítünk azzal, ha olyan ígéreteket teszünk, amelyeket nem tudunk betartani” – figyelmeztetett, majd arra buzdította a résztvevőket, hogy a teremtett világot ne pánikkal, hanem hálával szemléljék.
Miért éppen a Naphimnusz?
Az előadás második felében Milán atya a Naphimnusz különleges vonzerejét járta körül. Miért éppen a Naphimnusz? – tette fel a kérdést. Hiszen a Szentírás zsoltáraiban és a régi kultúrák más emlékei közt is találunk teremtést dicsőítő himnuszokat, mégsem ezek váltak hangsúlyossá, hanem Ferenc műve. Milán atya szerint Szent Ferenc költeménye korántsem csak természetvédelemi aktualitása miatt hat a modern emberre, és még csak nem is nyelvemlék volta miatt, hanem „az a harmónia érinti meg az embert, ami átsugárzik rajta”. Ferenc nem idealizálja a természetet, de nem is fél tőle: a „szép időért és rút időért” egyaránt áldja az Urat. A mai zaklatott ember számára éppen ez a belülről fakadó béke teszi időtlenné.
Pedig jól ismert tény, hogy Ferenc maga korántsem volt mindig derűs. Életéhez hozzátartozott a böjt, a vezeklés és a komoly aszketikus cselekedetek gyakorlata, s ahogy Milán atya fogalmaz, néha „ijesztő szigorral bánt magával, miközben másokkal gyöngéd volt”. Végül egy rendkívül törékeny, beteg állapotban – San Damianóban, a testvérek gondoskodása közepette – született meg a Naphimnusz. Ferenc ekkor értette meg ugyanis, hogy nem teljesítménye miatt üdvözül, hanem Isten irgalmából. Ez a felismerés felszabadította, és ebből fakadt a költemény mély belső békéje. Ez a harmónia pedig, mint tudjuk, külső gyümölcsöt is termett: a himnusz utolsó versszakai segítették kibékíteni a püspököt és a podesztát. Milán atya szerint a Naphimnusz ereje tehát abban áll, hogy nem valamiféle naiv természetromantika, hanem egy sokat küzdő ember belső megtisztulásából fakadó, ajándékként kapott kiengesztelődés a világgal. Ezért szólít meg bennünket ma is.
Az elgondolkodtató előadás után Milán atya zenés kreatív kiscsoportos foglalkozást tartott, ahol a testvérek és nővérek üvegfestékképeket készítettek a Naphimnusz elemeihez kapcsolódóan, Kákonyi Asztrik atya munkáiból inspirálódva.
Élet – evangélium – élet
Másnap, a reggeli dicséret közös elimádkozása után a piliscsabai képzéseket lezáró előadás meghívott vendége Cesare Vaiani ferences szerzetespap és teológus volt. „A ferences karizma közös örökségünk. A ferences család minden tagja – az első rend testvérei, a klarisszák, a ferences harmadik rend reguláris közösségei, a világi ferencesek és más ferences ihletésű intézmények – ugyanahhoz az örökséghez tartoznak. Senki sem mondhatja, hogy ez a karizma csak az övé, vagy hogy az egyik ág jogosabb örököse lenne, mint a másik. A karizma csak együtt élhető meg. A Szentlélek ajándéka, amelyet Isten Szent Ferencnek adott, ő pedig továbbadta egész lelki családjának” – kezdte előadását Cesare Vaiani, melynek témája az Isten igéjéhez fűződő ferences viszony volt.
Reflexiójában Szent Ferenc személyes tapasztalatának egyik központi kérdését vizsgálta: mégpedig azt, hogyan kapcsolódik össze Isten igéje és az élet. Vaiani szerint ugyanis, aki Ferenchez szeretne közel kerülni, az mindig a Szentíráshoz jut vissza: legyen szó szegénységről, testvériségről, imádságról vagy evangelizációról – mindezek gyökere minden esetben az Evangélium. Ferenc számára ugyanis Isten igéje és a konkrét élet szorosan összetartozott. Ennek megértéséhez Vaiani négy olyan jelenetet idézett fel az életrajzi forrásokból, ahol Ferenc hallja az Evangéliumot, és az azonnal belép az életébe.
Ferenc remeteként élt, templomokat javított, leprásokat ápolt, mígnem egy napon a szentmisében a pap azt az evangéliumi szakaszt olvasta fel, amikor Jézus misszióba küldi az apostolokat – saru, erszény és bot nélkül. A szavak mélyen megérintették Ferencet, aki azonnal levette saruját, elhagyta botját, kicserélte ruházatát és kötéllel övezte magát. „Nem arról van szó, hogy ez az evangéliumi szakasz szó szerint a ruházatról szólna. Hanem arról, hogy a megértéshez Ferencnek szüksége volt a konkrét cselekvésre. A tett után jutott el a szöveg mélyebb jelentéséhez” – fogalmazott ennek kapcsán Vaiani.
A három társ legendája szerint Bernát és Péter nagyon szerettek volna úgy élni, ahogy Ferenc, s megkérdezték tőle, mit tegyenek ennek érdekében. Mire ő így válaszolt: „Holnap korán reggel elmegyünk a templomba, és ott az evangéliumos könyvből megtudjuk, hogyan oktatta ki az Úr tanítványait.” (3Társ 28) Így a testvérek háromszor felnyitották az evangéliumot, e soroknál: „Ha tökéletes akarsz lenni, menj és add el, amid van…”; „Semmit se vigyetek az útra…”; „Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát….” A testvérek azonnal cselekedtek, és szétosztották vagyonukat. Vaiani szerint itt is ugyanazt láthatjuk, mint az első esetben: a megértés a cselekvésben mélyült el.
Élete végéhez közeledve Ferenc fölment az Alvernára, hogy megkérdezze az Urat: mit kíván tőle? Itt újra háromszor felnyitotta az evangéliumot. Mindhárom rész Jézus szenvedéséről szólt. „Ám ekkor már nem Ferenc cselekedett: Isten maga írta a testébe az ige jelentését – a szent sebeket. Az evangélium így szó szerint vált életté benne” – jegyezte meg Vaiani.
A Perugiai legenda és a Celanói-életrajzok szerint halála előtt Ferenc azt kérte a testvérektől, olvassák fel neki János evangéliumának utolsó vacsoráról szóló részét. „Úgy képzelem, hogy a felolvasás végigfutott Jézus szenvedéstörténetén is. Ferenc úgy akart meghalni, ahogyan Jézus: engedelmesen, békességben. Itt is: az ige cselekvésbe fordult – a jó halálba” – fogalmazott Vaiani, aki szerint mind a négy esetben az a közös, hogy az ige éles helyzetben találja meg Ferencet: keresésben, bizonytalanságban, próbatételben, halálközelben. Ferenc tettekre váltotta az írást – még ha elsőre egyszerű vagy részleges formában is –, ami mélyebb megértéshez vezetett. Majd ez a mélyebb megértés újabb tetteket szült. Ez tehát egy körforgás: evangélium → élet → evangélium → élet. „Ez nem egyszerű moralizálás, hanem egy egzisztenciális hermeneutika: az ige értelmezésének módja maga a cselekvés” – magyarázta Vaiani.
A ferences út ma is ugyanaz
Cesare Vaiani előadása második felében arról beszélt, hogy napjainkban is kiemelten fontos a ferences hagyomány felismerése: azaz a visszatérés az írásokhoz. A Ferences Világi Rend regulája a 4. pontjában így fogalmaz: „A világi ferencesek mindent megtesznek, hogy az Evangéliumot gyakran olvassák, és hogy az Evangélium igazságait az életbe ültessék át, mindennapi életüket pedig újra meg újra az Evangéliumhoz mérjék.” Vaiani szerint ez tökéletesen összefoglalja Ferenc tapasztalatát. „Induljunk ki a saját életünkből. Vigyük annak kérdéseit az Evangélium elé. Amit hallunk, váltsuk tettekre – még ha egyszerűen is. A gyakorlatból fogjuk jobban megérteni, mit mond az ige. És így újabb, mélyebb válaszokra nyílik meg az életünk. Ez volt Szent Ferenc útja, és ma is ez lehet a ferences család útja” – hangsúlyozta.
Vaiani ezután Ferenc 7. intelméről beszélt, melynek bibliai kiindulópontja Pál apostoltól származik: „A betű öl, a lélek pedig éltet.” (Int 7,1) Pál ebben a részben az Ó- és Újszövetség közti különbséget tárja fel: a kőbe vésett törvény és a Szentlélek által írt, belső törvény között. Vaiani ennek kapcsán kifejtette, hogy Ferenc olvasata követi a katolikus hagyomány értelmezését, amely szerint a Szentírást ugyanaz a Lélek teszi élővé, aki sugalmazta. Ferenc ezt nevezi az „isteni betű szellemének” (Int 7,3), vagyis az Írás belső értelmének, amelyet maga a Lélek tesz elevenné.
A 7. intelem három egymásra épülő kijelentésből áll, mintegy lépcsőzetesen haladva a negatívtól a pozitív felé. Az első, hogy a pusztán betű szerinti tudás halott. Ez a tudás kisajátít, önmagának gyűjt. A bölcsesség itt csak eszköz a hatalomhoz, elismeréshez, haszonhoz. A második, hogy a betű szerinti vallásosság is halott, ha hiányzik belőle a Lélek. Vagyis nem elég hivatkozni az Írásra; ha nincs benne életre váltott engedelmesség, akkor halott marad. A harmadik pedig, hogy a Lélek tesz élővé – a visszaadás lelkületében. Azokat élteti az isteni betű szelleme, akik minden tudományt, amit csak tudnak és tudni óhajtanak, nem a testnek tulajdonítják, hanem szóval és példaadással a legfölségesebb Úristennek adják vissza, akié minden jó. „Innen érthető meg, miért olyan alapvető a ferences hagyományban a tulajdon nélküliség. Nem gazdasági vagy intézményi szabály ez, hanem lelki hozzáállás: semmit nem kisajátítani, mindent visszaadni. A tudást is, az erőt is, a karizmát is” – zárta előadását Vaiani.
Ezután a résztvevők kiscsoportokban folytatták a délutánt, megosztva egymással, ki mit hallott meg leginkább a tanításból. Az esti szentmise és a közösen imádkozott zsolozsma után pedig vidám, játékos program következett, amely során rövid jelenetekben kellett eljátszania a csapatoknak olyan ószövetségi történeteket, mint a teremtés, a Vörös-tenger szétválasztása vagy Illés elragadtatása.
Vasárnap a találkozó közös laudessel, szentmisével és a ferences kisnővérek zenés dicsőítésével zárult. Egészen rendkívüli élmény volt együtt lenni, megélni a testvéri közösséget, és mindannyiunknak – akár először, akár újra – felfedezni azt az egyszerre mély, mégis végtelenül könnyed és derűs „ferences érzést”, amely átjárta az egész hétvégét. Hálás köszönet a szervezőknek.
***
Ádám Rebeka Nóra
Fotók: Andrei Ivanov/Ferences Média
Ferences Média 2025
