Ötödik születésnapját ünnepli az új Pasaréti Közösségi Ház, amely néhány év alatt a környék egyik meghatározó találkozási pontjává vált. A ferences lelkiségre épülő, mégis mindenki felé nyitott közösségi térben a hit, a kultúra és a közösségi élet természetesen kapcsolódik össze, és a legkisebbektől a szépkorúakig minden korosztály talál a programok között kedvére valót. Az évforduló apropóján Huszár Orsival, a közösségi ház vezetőjével beszélgettünk a kezdetekről, a működés kihívásairól és arról, hogyan formál közösséget ma Pasaréten a ház.

Idén ünnepli az ötödik születésnapját a Pasaréti Közösségi Ház. Visszaugorva a kezdetekhez: milyen gondolat vagy helyi igény hívta életre annak idején a házat?

A Pasaréti Közösségi Ház egy más formában már korábban is létezett. Én még száz évvel ezelőttre is visszaugranék, amikor a ferencesek megérkeztek erre a vidékre. Szerintem ott kezdődött el igazán az a közösségépítés, ami máig meghatározza Pasarétet. A ferences testvérek nagyon jó hatással voltak a környékre, a templom felépülésével pedig egy erős, templomba járó közösség alakult ki. A Szilfa utcában, ahol eredetileg a kis ferences kápolna állt, később felépült a Gondviselés Háza és az óvoda is, és ugyanebben az épületben működött a korábbi közösségi ház is. Az igény tehát már régóta megvolt, csak idővel kinőtte a helyet. Három különböző funkciót kellett összehangolni ugyanabban az épületben, ami egyre nehezebbé vált. A Pasaréti út 102. szám alatt – ahol most is vagyunk – később felszabadult egy telek, és Peregrin atya kezdeményezésére sikerült megvásárolni azzal a céllal, hogy új közösségi ház épüljön itt. Bár közben kitört a Covid-járvány, 2020-ban mégis elindult az építkezés és 2021. július 1-jén végül megnyílt a ház. Számomra a templom és a közösségi ház története között erős a párhuzam: mindkettő mögött ott volt a hit, az elköteleződés és a közösség kitartása.

Az induláskor mik voltak a legnagyobb kihívások?

2021-ben én még csak autóval suhantam át a Pasaréti úton, illetve a templomba jártam, tehát nem voltam itt a legelső időszakban. Az induláskor Marótyné Ugron Éva vezette a házat, és ő már az építkezés és átadás idején is itt volt. Fantasztikus munkát végzett: gyakorlatilag a nulláról építette fel a közösségi ház működésének adminisztratív és fenntartási rendszerét. Óriási tapasztalata volt korábbról, például Szentkútról is, és ezekre támaszkodva olyan alapokat rakott le, amelyeket a mai napig használunk. A másik fontos szereplő a Pasaréti Ferences Alapítvány volt, amely már a ’90-es évek közepe óta működött, és korábban is részt vett a Szilfa utcai közösségi élet fenntartásában. Csakhogy ott minden kisebb léptékű volt. Most viszont ugyanennek a civil szervezetnek kellett átállnia egy jóval nagyobb intézmény működtetésére, ami nemcsak műszaki vagy karbantartási feladatokat jelentett, hanem komoly adminisztratív és munkaügyi kihívásokat is.

Milyen kapcsolatban áll a ház a pasaréti ferencesek közösségével és lelkiségével?

Nagyon szoros, szerves kapcsolatban vagyunk. Fontos számomra, hogy ez a programjainkban és a ház arculatában is megjelenjen: mi alapvetően a pasaréti ferencesek közösségi háza vagyunk. Nyilván önmagában a plébániai programokból nem lehetne fenntartani a házat, ezért sok olyan vendégünk is van, aki nem katolikus vagy keresztény. De az, hogy mi a ferences közösséghez tartozunk, az identitásunk része, és igyekszünk ehhez méltóan működni.

Az, hogy egyszerre van jelen kulturális, közösségi és hitbeli dimenzió, már a kezdetektől evidens volt?

Teljesen. Ez is visszanyúlik a Szilfa utcai időszakhoz: már ott is voltak kiállítások, előadóestek, színházi alkalmak, koncertek. A kulturális vonal mindig jelen volt. Amit viszont sokszor tisztázni kell, hogy mi nem egy művelődési ház vagyunk, hanem közösségi ház. A különbség szerintem az, hogy nálunk a közösség az elsődleges, és erre épülnek rá a kulturális események. Egy művelődési háznál talán fordítva van: ott a kulturális programok vannak a középpontban, és ezek köré szerveződnek a közösségek.

Hogyan lehet egyensúlyt teremteni a világi és a hithez kapcsolódó programok között? 

Őszintén szólva nem ülünk le minden nap azon gondolkodni, hogy ezt hogyan kell egyensúlyozni. A házat fenn kell tartani, ráadásul önfenntartó intézmény vagyunk. Nem önkormányzati vagy állami intézmény, és nem kapunk automatikusan havi fenntartási támogatást sem az egyháztól. A működésünket nagyrészt saját bevételekből kell biztosítani. Szoktam viccesen azt mondani, hogy mi „Szent Antal fenntartású ház” vagyunk, mert sokszor egészen csodás módon érkezik segítség. Ha valaki megkeres minket egy programmal, mérlegelünk bizonyos dolgokat, de alapvetően örülünk annak, hogy élet van a házban. A vendégeink pedig pontosan tudják, hová érkeznek: látják a kápolnát, a kereszteket, érzik a hely szellemiségét, és ezt tiszteletben tartják. Vannak persze határok. Ha egy jelentkező társaság nagyon eltérő spiritualitást képvisel – például ezoterkius irányokat, jógát vagy okkult dolgokat hoznának a házba –, akkor azt szoktam mondani, hogy kölcsönös tiszteletből talán nem ez a legmegfelelőbb hely számukra, hiszen itt felszentelt kápolna működik.

Kik találják meg itt a helyüket?

Az alapvető reményünk az, hogy 0-tól 99 éves korig mindenki. Tényleg nagyon széles a spektrum: a csecsemőfoglalkozásoktól a szépkorúak programjaiig minden megtalálható nálunk. Ugyanakkor van egy korosztály, akit nehezebb megszólítani: a gimnazista-egyetemista, fiatal felnőtt réteg. Ők is jelen vannak, például hittancsoportokkal vagy családalapítással kapcsolatos programokon, de ez az életkor mindenhol nehezen elérhető. Szerintem minden közösség küzd ezzel.

Mit jelent ma a közösségi ház a környék számára? Valódi találkozási pont lett?

Szerintem igen. Vannak, akik a város másik feléből járnak ide, mert egyszer megszerettek minket vagy a ház adottságai megfelelnek a programjuknak. A II. kerületben pedig már nagyon jól ismert hely lettünk. És ami ennél fontosabb: valódi közösségek alakultak ki itt. Olyan emberek kezdtek nálunk összejárni, akik ma már közösen kirándulnak, moziba mennek, saját programokat szerveznek. Ez szerintem a közösségi ház legfontosabb küldetése.

Mely programok lettek a legnépszerűbbek az elmúlt években?

Érdekes módon nagyon leképeződik nálunk az, hogy mi foglalkoztatja éppen az embereket. Most például virágkorukat élik az önismereti, mentálhigiénés programok: önbecsülés, önfejlesztés, művészetterápia, coaching, kiscsoportos beszélgetések. Azt látom, hogy sokan keresik az önmegerősítést és a belső nyugalmat. Lehet, hogy eleinte még távolabbról indulnak, de talán ez is egy út afelé, hogy egyszer mélyebben is rátaláljanak arra a békére, amit mi a hitben élünk meg. Nagyon népszerűek a szenior programok is: az örömtánc, az egyensúlytréning vagy a különféle mozgásórák. Ezekből valódi közösségek születtek. Külön öröm számunkra a varrószakkör története: egy kedves hölgy egyszer csak bekopogott hozzám, hogy szívesen indítana nálunk foglalkozást. Ma már egy nagyon aktív közösség jár össze emiatt. A saját szervezésű programjaink közül a zongoraestek állnak különösen közel a szívemhez. A ferencesek örököltek egy gyönyörű zongorát, amely végül ide került a nagyterembe. Fantasztikus művészek lépnek fel nálunk, és csodás kamarazenei esték születnek.

Voltak nehézségek az elmúlt öt évben?

Természetesen. Ez nem egy csili-vili sikertörténet, inkább egy mindennapos helytállás. Például egy új épületnél mindig előjönnek olyan műszaki problémák, amelyeket csak használat közben lehet észrevenni. A karbantartás számomra különösen nagy kihívás, mert színháztörténész és művészetmenedzsment végzettségem van – nem műszaki beállítottságú ember vagyok. Volt például egy komoly csőtörésünk 2024-ben: rengeteg víz eltűnt nyomtalanul. A vízóra szerint óriási mennyiség folyt el, de nem láttunk semmit. Később derült ki, hogy egy tűzivíz-cső szivárgott. Amikor megérkeztek a víz- és csatornaszámlák, azért eléggé elkerekedett a szemünk. De ezekből is tanulunk. Mostanra például sokkal jobban látjuk a ház energiaigényét, tudatosabban működünk, és szépen kisimulnak az indulás nehézségei.

Mire vagy a legbüszkébb személyesen?

Sok apró pillanat van, de talán az egyik legszebb élményem Viktor Frankl drámájához kapcsolódik. A Magyar Logoterápiás Egyesület nálunk tartotta a konferenciáját, és felmerült bennük, hogy Viktor Frankl egyetlen drámáját – amelyet addig még soha nem mutattak be Magyarországon – színpadra lehetne állítani. Összehívtuk a helyi színjátszókat, és végül sikerült létrehozni az előadást. A darab végén a főszereplő – a mi értelmezésünkben – Istenre talál: térdre esik, felnéz a fénybe, és megszólal egy madárhang. Viktor Frankl vonatkozó könyvének borítóján egy vörösbegy ül a szögesdróton, ezért ezt a motívumot mi is használtuk. Az előadás után másnap reggel megérkeztem a közösségi házhoz, kiszálltam az autóból, és ott ült tőlem másfél méterre egy vörösbegy a kerítésen. Nézett rám és csiripelt. Nyilván nem akarok minden mögé misztikus jelentést látni, de abban a pillanatban valahogy nagyon erősen azt éreztem: jó helyen vagyok, és jó, amit csinálunk.

Milyen tervekkel vágtok neki a következő öt évnek?

Mondhatnám, hogy mi nem ötéves tervekben gondolkodunk, hanem az örökkévalóságban; de természetesen rengeteg ötletünk van. Az ötéves évfordulónkra megjelentetünk egy kis kiadványt, amelyben benne lesznek legrégebbi partnereink történetei, élménybeszámolók a kezdetekről, a ház tervezéséről, s még PKH-quiz-t is találhatnak benne az olvasók. De a hosszabb távú jövőbe nézve az egyik fontos irány a működés fejlesztése és részleges automatizálása. Jó lenne, ha a teremfoglalások, szerződések, számlázások digitálisan, átláthatóbban működnének – akár úgy, hogy valaki online lefoglalhatja a termeket, mint egy booking rendszeren keresztül.

De közben nagyon fontos, hogy a személyes kapcsolat ne vesszen el. Éppen az emberi jelenlét az, amit nem szabad feladnunk. Nagy álmom az is, hogy szeretném bővíteni a csapatot is – bár nagyon erős és remek kollégáim vannak –, de jelenleg csak öten működtetjük az egész házat. Nagyon sokrétű feladatkör ez: karbantartás, programszervezés, marketing, kommunikáció – minden egyszerre van jelen. Szeretném, ha még több kulturális esemény valósulhatna meg nálunk, ha több előadót, művészt tudnánk meghívni. És persze vannak egészen játékos álmaink is – például egy pasaréti ferences sörfőzde az alagsorban.

Mit üzennél azoknak, akik még nem jártak itt, de keresnek egy nyitott közösségi teret? 

Jöjjenek el, és nézzék meg a házat. Szerintem az egyik legnagyobb előnye, hogy emberléptékű: nem túl nagy, mégis sokféle programnak tud otthont adni. Ha valaki közösséget keres, biztosan talál magának kapcsolódási pontot: kézműves foglalkozást, nyugdíjasklubot, előadásokat vagy lelki programokat. Ha pedig valaki egyszerűen csak csendre és elmélyülésre vágyik, üljön be egy kicsit a kápolnába vagy épp a sófalas terápiás szobánkba. Van ezeknek a tereknek egy nagyon különleges, letisztult intimitása. Egyik sem akar túl sok lenni, nem vonja el a figyelmet, inkább befelé vezet – önmagunkhoz és Istenhez.

***

Ádám Rebeka Nóra
Fotók: Andrei Ivanov
Ferences Média 2026