A halál kapujában egészen különös módon nyílik meg a lélek, és az ember beavatást nyer a legmélyebb titokba. Ebben az átmeneti időben, amikor a test hanyatlása mögött feltárul az örökkévalóság, a pap nemcsak tanú, hanem híd is ég és föld között. Ádám Rebeka Nóra írását szerkesztés nélkül közöljük.
Az Országos Korányi Pulmonológiai Intézet egyik épületének felső szintjére tartok Donát atyával, itt kezdjük a délutánt. Egyből a mély vízbe – gondolom én –, ami persze érthető; ezen az emeleten már másként telik az idő, halogatásnak nincs helye. Talán Donát atya is megsejt valamit az aggodalmamból, mert amint felérünk, egyből a terasz felé terel. Szikrázó napsütés, csoda szép kilátás az erdőre, madárcsicsergés. „Amikor telítődöm, ide szoktam kijönni, itt megnyugszom és újratöltődöm” – jegyzi meg.
A felszenteltségből fakadóan minden papnak lehetősége van betegek lelkigondozására, ám van, akinek ez különösen szívügye. Lengyel Donát ferences atya több mint egy évtizede teljesít kórházlelkészi szolgálatot a Korányiban, aminek különleges része a palliatív ellátásban részesülők lelkigondozása a hospice-osztályon. Emellett a ferences rend által fenntartott pasaréti Gondviselés Háza lelki vezetője, és rendszeres látogatója a környékbeli idősotthonoknak is.
Kórházlelkészi útja még szerzetesnövendékként kezdődött, amikor elkezdett betegeket látogatni a szegedi kardiológiai központban. Később Esztergomban, Bozóki István atya mellett tanulta meg a kórházi lelki kísérés alapjait. „Ez a kórház, a többit oldd meg!” – idézi fel nevetve Donát testvér azt a jótanácsot, amivel a mentora elindította őt az úton. Azóta a különböző állomáshelyek – Gyöngyös, Kárpát- alja és Pasarét – tapasztalatai formálták benne azt az elhivatottságot, amely ma szolgálata alapja. 1994–95-ben három kórházat bíztak a ferencesekre: a Korányit, az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézetet és a budai MÁV-kórházat, amely ma a katonai kórházhoz tartozik. „Én a MÁV-kórházat, Grácián atya pedig a másik kettőt látta el, időnként kisegítettük egymást. Ekkor még nem élt hivatalosan a kórházlelkészség intézménye, ez a szolgálat új tapasztalat volt számomra.”
A Polcz Alaine nevét viselő hospice-osztály különös szeglete a kórháznak – itt ugyanis már nem folyik gyógyítás, hanem kezdetét veszi az élet végi kísérés és a felkészülés a méltóságteljes halálra. Az itt fekvő, többnyire végstádiumú daganatos betegek számára a lelki pasztoráció a testi ellátás mellett kiemelten fontos szerepet kap. A kórházlelkész jelenléte sokaknak jelenti az utolsó megnyugtató beszélgetést, a világgal, az emberekkel és az Istennel való kiengesztelődést vagy a szentségekben való megerősödést. Nem hangos és látványos szolgálat ez, de felbecsülhetetlen értékű. Egy szelíd, állandó, megbízható jelenlét, amely az emberi élet utolsó szakaszát reménnyel és békével tölti meg.
„A történelem során a ferences testvérek mindig elég rugalmasak voltak ahhoz, hogy az emberek segítségére siessenek változó ínségeikben. Így jutottak el az igazságosságért folytatott küzdelemhez és oda, hogy gondoskodjanak a hátrányos helyzetűekről és az elnyomottakról, valamint mindazokról, akikért egyedül ők vállalhattak felelősséget” – ez a Szent Ferenc-i attitűd hajtja Donát testvért is.
A palliatív osztály folyosóján sétálunk. Félelmeimből jóformán semmi nem igazolódik be. Igazán leszokhatnék már arról, hogy előre elképzelek dolgokat. Semmiféle viszolygást nem érzek. Valami mélységes, földöntúli nyugalom lengi be a tereket – hófehér falak, tisztaság, csend, fény. Befordulunk az első szobába, egy idős asszonyhoz jöttünk, aki izgatottan felül az ágyában. Beszélni nem tud, már nincs hangja, de lelkesen jelzi Donát atyának, mennyire örül neki. Imádkozunk; hárman együtt mondjuk el a Miatyánkot és az Üdvözlégyet. Közben arra gondolok, talán még sosem hallottam szebb imádságot, mint ezeket a némán megformált szavakat.
„Sokszor nem a mély beszélgetés, hanem a csönd adja a legtöbbet. Egy kézfogás, egy érintés, egy közös ima” – mondja Donát testvér, ahogy sétálunk a következő szoba felé. Szintén egy idős hölgyhöz érkezünk. Ő nem tud felülni, de beszélni tud; elmeséli, hogy nagy fájdalmai vannak, ennek ellenére mosolyogva néz minket. Ahogy együtt imádkozunk, az arcán időzik a tekintetem, és egy röpke egy pillanatra úgy tűnik, mintha ragyogna. Az áldás után kifelé jövet, meg is jegyzem Donát atyának, milyen gyönyörű volt ez az asszony.
„Van néhány olyan megélésem, amiről nehéz beszélni. Akadnak persze megmosolyogtató jelenetek is, de vannak, amik egészen a szentségi hivatásom velejéig hatnak. Néha csak utólag értem meg, hogy ott és akkor valami sokkal nagyobb történt, mint amit láttam. Ilyenkor mindig azt érzem: a Jóisten nagyon velem volt. Egy alkalommal az egyik osztályon egy cigány asszony – egyszerű szókincse volt – a klinikai halálélményét írta le nekem olyan szavakkal, amiket sosem használt korábban: gyönyörű zöld mező, fehér ruhás alak, gyermekeivel való találkozás. Ahogy beszélt, elváltozott az arca. A látomás végén azt hallotta: »még vissza kell menned, dolgod van«. Ezután kinyitotta a szemét, és visszatért az életbe” – idézi fel egy emlékét Donát atya.
Röviddel ezután belépünk a hospice-osztály talán legmeghittebb terébe, a kegyeleti szobába. Egészen pici helyiség, bent sötét van, csak egyetlen fénysáv festi meg a szemközti falat. Középen ágyszerű ravatal, mögötte egy polcon mécsesek, feszület, szenteltvíz. Ez sem riaszt meg egy pillanatra sem. Ide hozzák be először azokat, akik távoznak a földi létből, hogy a hozzátartozók teljes intimitásban imádkozhassanak halottjukért. „Ha jól fel van készülve valaki, a világ egyre idegenebbé válik számára, és a halál csupán átmenetté lesz, nem végponttá” – jegyzi meg halkan Donát atya.
A hospice-szolgálatban nincs két egyforma nap, nincs rutin. Minden emberi sors egyedi, minden búcsú más. A kórházlelkészi jelenlét nemcsak a betegeket segíti, hanem az orvosokat, ápolókat és hozzátartozókat is. Donát testvér elárulja, hogy a családtagokkal gyakran nehezebb, mint a betegekkel vagy haldoklókkal, mert ott dörömböl bennük a lelkiismeret-furdalás, bárcsak többet tettek volna szerettükért, bárcsak jobban figyeltek volna rá. Egy ilyen alkalommal Donát atya csak annyit tanácsolt: „Szeresd az élőket!” Mert van, amit el kell engedni, de az élőkért még felelősséggel tartozunk.
A hospice-osztályon a visszatekintésé, az elengedésé és a megbékélésé a főszerep. Harminc nap – nagyjából ennyi idő van feloldani a félelmeket, békességre jutni, búcsút venni a családtagoktól. „Van, aki úgy érzi, pótolhatatlan lesz a világban; van, aki már elbúcsúzott, és csendesen vár.
Gyakran csak egyetlen alkalom adódik egy beszélgetésre, egy szentség kiszolgáltatására vagy egy bűnbánati gyónásra” – mondja Donát atya. Megadatik egy-egy olyan pillanat is, amikor egyszerre van a beteg ágya mellett az orvos és a pap. Donát testvér szerint van ebben valami megrendítő. Egyik oldalon áll az, aki mindent megtett az életért, a másikon pedig az, aki a békés halálért imádkozik. Ez az összhang mindenki számára megnyugtató.
A halál pillanata ritkán kiszámítható. Sokszor csak percek választják el a földi életet az örökkévalóságtól. „Ezekben a pillanatokban jelen lenni számomra kegyelem. Én nem az elmúlást látom, hanem segítek átkelni. Az a tudat munkál bennem mindig, hogy a Jóistenhez terelgetem az illetőt.
Ezekben a pillanatokban különleges csend van – más, mint a megszokott kórházi csend. És végtelen nyugalom, ami rám is átragad: egyfajta földöntúli béke. A legvadabb életű emberek is megnyugszanak, én pedig igyekszem minden idegszálammal jelen lenni. Egészen különös összekapcsolódás jön létre ilyenkor; mint amikor egy házasságban kimondják az igent – ez is egy igen, arra, hogy »veled vagyok a végső úton«.”
Donát atya minden szerda délután háromkor szentmisét mond a Korányi-kórház kápolnájában. Családias a légkör, összesen heten vagyunk a letisztult, felszentelt térben. Nyersfa oltár, hajlított fűzfavesszővel díszített feszület a falon, a misét pedig Leó pápáért kérik a résztvevők. Az átváltoztatás szűk méterre zajlik tőlünk; azt hiszem, legutóbb akkor voltam térben ennyire közel ehhez a pillanathoz, amikor általános iskolában Kandi atyánál ministráltunk. Egy pillanatra eltűnődöm, milyen furcsa, hogy ugyanazon a délutánon kerül hozzám ennyire közel a szentostyában közénk jövő test és a földi létből távozó test valósága.
Donát atya szerint a reményről beszélni ma merészség. Elmeséli: nemrég idős betegekkel elzarándokoltak Péliföldszentkeresztre, ahol a résztvevők úgy élték meg, valóban a „remény zarándokaivá” lettek, ahogyan a 2025-ös szentév mottója is hirdeti. Volt ugyanis, aki tolókocsiban, volt, aki botra támaszkodva vagy sántítva járta végig az utat, s ez a kis csapat a világ szemében talán nevetségesnek tűnhetett. „De ők valóban zarándokok: nem földi megoldásokban bíznak, hanem abban, amit Szent Pál is írt: »Tudjuk ugyanis, ha földi sátrunk leomlik, Istentől kapunk lakást: örök otthont a mennyben.«
Ahol a test már hanyatlásnak indul, ahol a fájdalom és az elmúlás valósága a mindennapok része, ott lép be igazán a remény.”
Lefelé menet útba ejtünk még egy beteget, aki hétéves kora óta vastüdővel él. Emlékeim szerint sosem találkoztam még ilyen emberrel. A látogatás nagyon jó hangulatban telik, mert Marika néniből a derűnek és a gyermeki huncutságnak olyan ötvözete árad, ami egyfolytában mosolygásra késztet minket. A gép duruzsol, mi pedig közösen elmormolunk egy tized rózsafüzért a Jézus feltámadásáról szóló titokkal. Méltó a naphoz. A szentáldozás és némi „szent pletyka” – tréfásan így nevezik egymás közt – után visszaindulunk Pasarétre.
Donát testvér egykori magisztere, Zatykó László atya úgy tartotta: egy pap életében teljesen mindegy, milyen végzettsége van, a gyerekekkel való foglalkozás a PhD, az idősek és betegek szolgálata pedig az akadémiai szint. „Te szerencsés vagy, mert mind a kettővel egy időben foglalkozol” – mondta tanítványának, akinek a plébániai lelkipásztorkodásban a felnőttcsoportok vezetése mellett kiemelt feladata az óvodásokkal való rendszeres foglalkozás is.
A szolgálat befelé fordulással kezdődik, és hálaadással teljesedik be. Donát atya elárulja: van egyfajta sajátos „lelki bemosakodás”, ami megelőzi a kórházlelkészi tevékenységet. Minden alkalommal imádságban készül fel, miközben magához veszi az oltáriszentséget. Tudja, hogy Krisztust viszi el a betegekhez, ám ez korántsem olyan egyszerű feladat, mint amilyennek elsőre tűnhet. Hiszen amikor az autóban vagy a buszon ül, magánál hordozza Jézust, de közben az utca zaja, az emberek türelmetlensége vagy lökdösődése nem szűnik meg. Ilyenkor igyekszik mindent kizárni; a lift, a kórházi folyosók és a kórtermek egyfajta belső térképként élnek benne, ami megkönnyíti, hogy célirányosan, a lehető legrövidebb úton juttassa el a szentostyát a rá vágyóknak.
Visszaérkezve a szolgálatból Donát testvér első útja a kápolnába vezet, ahol minden alkalom után hálát ad a betegekért, az aznap gyónókért, a bölcsességért, amit a Szentlélek által kapott, valamint a ferences közösségért, ami biztos támaszként áll mögötte.
Az intézményt több mint húsz éve hozta létre az Esztergom–budapesti Főegyházmegye azzal a céllal, hogy a fővárosi kórházakban biztosítva legyen a betegek lelkipásztori ellátása. Minden kórházhoz kijelölnek egy papot – általában a helyi plébánost –, aki felelősséggel tartozik a betegek lelkigondozásáért. A rendszer egyik kulcseleme egy központi telefonvonal, amelyen a hozzátartozók elérhetik a megfelelő lelkipásztort vagy helyettesítőt – így biztosítva, hogy senki ne maradjon lelki támasz nélkül. A szolgálat a covid-járvány idején különösen nagy jelentőséget kapott: a kórházakba ugyanis az orvosokon, ápolókon kívül csak a hivatalos kórházlelkészek léphettek be, hogy lelki kíséréssel és a szentségek kiszolgáltatásával – gyónás, szent- áldozás, betegek kenete – enyhítsék a szenvedők testi-lelki terheit. A mintegy huszonöt főből álló budapesti kórházlelkészi közösség tagjai között néhány szerzetes is van, akik elöljáróik javaslatára kapnak megbízást.
***
Ádám Rebeka Nóra
Forrás: Mandiner
Fotók: Ficsor Márton
Ferences Média 2025
