Lengyel Donát OFM atyát Szent Erzsébet – Pro Bono Budáért Díjjal ismerte el Budapest a II. kerületének önkormányzata az idősek, betegek és kiszolgáltatott emberek körében végzett szolgálatáért. Donát atyával ennek apropóján az időskor kihívásairól, a szenvedő emberekkel való találkozások személyes tapasztalatairól, valamint a beteglátogatás és az irgalmasság kapcsolatáról beszélgettünk. Szó esett arról is, miért nem elegendő csupán az ünnepek alkalmával figyelmet fordítani azokra, akik segítségre szorulnak.
Évtizedekben mérhető már az a szolgálat, amelyet idősek, betegek és haldoklók között végzel. Tapasztalataid szerint melyek az időskor legnagyobb kihívásai?
Nem választanám külön a testi és a lelki kihívásokat, mert ezek nagyon szorosan összefonódnak. Az egyik legnagyobb változás például a nyugdíjba vonulással érkezik. Megszűnik a rendszeres munkába járás, felborul a megszokott napirend, eltűnik az a napi rutin, amely korábban keretet adott az ember életének. Az első néhány hét vagy hónap még könnyen eltelik, de aztán sokan rádöbbennek, hogy nem tudnak mit kezdeni magukkal. Ezért nagyon fontosnak tartom, hogy az ember már a nyugdíjazása előtt gondolkodjon azon, mivel szeretné tölteni az elkövetkező éveket. Folytat-e valamilyen munkát, foglalkozik-e az unokáival, utazik, tanul, esetleg szenioregyetemre jár? Nem egyszerűen egy bakancslistára van szükség, hanem hosszabb távú elképzelésre, amelyből új, rendszeres tevékenységek és új életritmus alakulhat ki.

A másik nagy kihívás az elkerülhetetlen lelassulás, ami gyakran feszültséget, elégedetlenséget szül. Folyton ahhoz méri magát, amit öt, tíz vagy húsz évvel korábban még meg tudott csinálni. Pedig szerintem érdemes volna ezt másként szemlélni. Ha húsz évvel ezelőtt egy nap alatt elvégzett feladatokat száz százaléknak tekintjük, akkor hajlamosak vagyunk azt mondani, hogy ma már csak húsz százalékra vagyunk képesek. De miért ne lehetne a mai teljesítményünk is száz százalék? Ma ennyit bírok, ennyi fér bele a napomba. Lassabban kelek fel, hamarabb elfáradok, több időre van szükségem. De ez a mai napom teljessége. Ha az ember képes ezt elfogadni, talán nyugodtabbá és boldogabbá is válhat. És természetesen ott van a betegségek, a szenvedés kérdése is, amely az idősödéssel gyakran egyre hangsúlyosabbá válik. Itt különösen fontosnak tartom a személyes kísérést, amelyre sajnos sokszor nem jut elegendő figyelem.
Hogyan formálta a személyes istenkapcsolatodat és a szerzetesi hivatásod megélését, hogy ennyi éven át találkoztál beteg, szenvedő és kiszolgáltatott emberekkel?
Amikor megtudtam, hogy kitüntetésben részesülök, elkezdtem visszagondolni az életemre, és egészen különös élményem volt. Mintha egy álomban végigvonultak volna előttem azok az események, amelyek során gyerekkoromtól kezdve találkoztam a betegséggel, a szenvedéssel és a halállal. Falusi gyerekként nőttem fel, és számomra a halál természetes módon hozzátartozott az élethez. Egészen kicsi koromban a nagymamám magával vitt, amikor haldoklókhoz mentek imádkozni. Nem volt bennem különösebb félelem, nem okozott traumát a halállal való találkozás. Aztán eszembe jutott egy gyerekkori történet. Lehettem kilenc-tíz éves, amikor a faluban egy falábú bácsi részegen elesett a vasúti sínek között. Odamentem hozzá, lecsatoltam a falábát, kihúztam, majd visszacsatoltam a lábát, és hazakísértem. Hazafelé bementem a körzeti orvoshoz, és megkértem, hogy látogassa meg Józsi bácsit, mert beteg. Nagyon büszke voltam magamra, egészen addig, amíg haza nem értem. Az orvos ugyanis közben felhívta a szüleimet, hogy merre jártam, és mit kerestem nála.
Ezek szerint már gyerekkorodban természetes volt számodra, hogy odalépj ahhoz, aki segítségre szorul. Honnan hoztad ezt a hozzáállást?
Azt hiszem, elsősorban otthonról. Édesapám is számtalanszor került olyan helyzetbe, amikor valakin segíteni kellett. Elveszett gyereket talált meg, bajba jutott embereken segített, mindig ott volt, ahol éppen szükség volt rá. Ezekről a történetekről külön könyvet lehetne írni. Gyerekként mindez természetes volt számomra. Ha valaki bajba került, segíteni kellett. Nem gondolkodtam rajta különösebben, egyszerűen hozzátartozott az élethez. Érdekes, hogy nyolcadikos koromban kaptam egy úttörőjelvényt, amelyre az volt írva: „A közösségért.” Korábban, mivel templomba jártam, nemigen akarták, hogy úttörő legyek, aztán az évzárón mégis kitüntettek. Valahol már akkor is ez a közösségért végzett szolgálat kísérte az életemet. Később pedig valahogy mindig megtaláltak a betegek, vagy én találtam rájuk. Nem is tudom, melyik a pontosabb.

A szerzetesi képzésed és a teológiai tanulmányaid során is meghatározó maradt ez az érdeklődés?
Nagyon is. Amikor Szegeden teológiát tanultunk, László atya volt a magiszterünk, aki meglehetősen határozottan nevelt bennünket. Ha két lyukasóránk volt egymás után, vissza kellett mennünk a rendházba, és jelentkeznünk kellett nála. Egyedül én kaptam ez alól felmentést, mert a lyukasóráimban a klinikára jártam betegeket látogatni. Az egész egyetlen beteggel kezdődött, aki szívátültetésre várt. Amikor elmondtam a magiszternek, hogy őt látogatom, megengedte, hogy a szabad óráimat a klinikán töltsem. Ez az ember végül nem érte meg, hogy új szívet kapjon. Amikor meghalt, leültem a kórház folyosóján, és elsirattam. Az egyik ápoló megkérdezte, miért sírok. Azt válaszoltam: mert ismertem őt. Nagyon mélyen megmaradt bennem ez az élmény. Később volt egy másik hasonló találkozásom is, már a Korányi kórházban. Egy fiatal roma fiúval ismerkedtem meg, aki tuberkulózisban szenvedett, és korábban többször volt börtönben. Elmondta, hogy az életében szinte mindenki csak bántotta, és leginkább azokra a papokra és szerzetesnővérekre emlékezett jó szívvel, akik a börtönökben meglátogatták. Megkérdeztem tőle, hozhatok-e neki valamit. Egy doboz üdítőt és egy doboz tejet kért. Másnap, amikor visszamentem hozzá, megtudtam az őrtől, hogy előző este meghalt. Leültem a folyosón, és sírni kezdtem. Már ötven év fölött jártam. Az őr megkérdezte, mi bajom van. Amikor elmondtam, kit siratok, azt felelte: „Ezt a senkiházit a kutya sem fogja megsiratni!” Én pedig azt válaszoltam neki, hogy ezt ő valószínűleg soha nem fogja megérteni. Engem mélyen megrendített, hogy egy ember meghalt, és talán valóban nem volt senki más, aki megsiratta volna. Ezek a találkozások nagyon sokat alakítottak rajtam. A saját problémáim például gyakran egészen eltörpülnek, amikor olyan emberrel találkozom, aki ágyhoz vagy szobához kötötten él, súlyos beteg, és olyan nehézségekkel küzd, amelyeken nem tud változtatni. A teológiai érdeklődésemet is befolyásolta mindez. Különösen a morálteológia, a bioetika és a pasztorális kérdések kezdtek foglalkoztatni. Korábban nem különösebben érdekelt a biológia, de amikor a teológiai tanulmányaim során a bioetikával találkoztam, egészen más megvilágításba kerültek számomra az emberi élettel, a betegséggel és a szenvedéssel kapcsolatos kérdések. Ezek azóta is foglalkoztatnak.
Mi különbözteti meg a szerzetesi hivatásból fakadó beteglátogatást a klasszikus értelemben vett szociális munkától? Hiszen kívülről nézve sokszor hasonló tevékenységekről beszélünk.
Mindenekelőtt szeretném leszögezni, hogy nagyon tisztelem a szociális munkások szolgálatát. Komoly, felelősségteljes munkát végeznek. A különbséget inkább a hivatás és a feladat természetében látom. A szociális munkásnak mindez a hivatásos munkája, amelyet meghatározott keretek és munkaidő között végez. Számomra viszont az idősek és betegek szolgálata nem ér véget péntek délután négy órakor. Szerzetesként lényegében a nap huszonnégy órájában rendelkezésre állok, ha szükség van rám. De ennél is fontosabb a lelkület, amelyből mindez fakad. A keresztény embernek az irgalmasság cselekedeteinek gyakorlása nem pusztán egy választható feladat, hanem a hitéből következő kötelessége. Jézus az utolsó ítéletről szóló példabeszédében egészen konkrétan fogalmaz: éheztem, és ennem adtatok, szomjaztam, és innom adtatok, beteg voltam, és meglátogattatok. Számomra a beteglátogatás ebből a jézusi felszólításból fakad. És van itt még valami nagyon fontos: a személyes jelenlét. Ha elmész egy idős vagy beteg emberhez, és akár csak negyedórát töltesz vele, azzal sokszor az ő életét is és a sajátodat is megváltoztatod. Lehet, hogy abból a negyedórából fog élni a következő napokban.

Vagyis nem feltétlenül az a legfontosabb, hogy mennyi gyakorlati segítséget tudunk nyújtani, hanem hogy a másik ember megtapasztalja: fontos valakinek?
Pontosan. Van egy történet, amelyet Rainer Maria Rilkéhez szoktak kötni. A költő egy barátjával sétált Párizsban, és rendszeresen találkoztak egy koldusasszonnyal. A barátja pénzt adott neki, Rilke azonban egyszer vett egy szál rózsát, és azt nyújtotta át az asszonynak. A történet szerint a koldusasszony ezután napokig nem jelent meg a megszokott helyén. Amikor újra látták, a barátja megkérdezte Rilkétől, vajon miből élhetett ez idő alatt. Rilke azt felelte: „A rózsából, barátom, a rózsából.” Mert valaki nem egyszerűen koldusként tekintett rá, akinek pénzt kell adni, hanem emberként, nőként fordult hozzá. Egy szál rózsával visszaadott neki valamit az emberi méltóságából. Azt gondolom, a mi szolgálatunkban is ez az egyik legfontosabb. Hogy ne csupán beteget, ellátandó feladatot vagy gondozásra szoruló embert lássunk a másikban, hanem magát az embert. S ha megláttuk az embert, a keresztény még tovább kell, hogy lépjen: a rászorulóban fel kell, hogy fedezze Krisztust: „Amit a legkisebbek közül eggyel is tettetek, azt (személyesen) velem tettétek” – mondja Jézus az utolsó ítéleten. (Mt 25,40) Ez a legfontosabb: a betegben, a szenvedőben felfedezni Krisztust.
Nemrég Szombathelyre kerültél, ahol kórházi szolgálatot is végzel. Hogyan kezdődött ez az új időszak?
Már az első találkozások nagyon érdekesek voltak. Amikor a kórházban bemutatkoztam a négy osztályvezető főnővérnek, rögtön elmondtam, hogy nem azért jöttem Budapestről, hogy itt osszam az észt. Beszéltem arról, milyen tapasztalataim vannak a hospice-szolgálatban és a daganatos betegek kísérésében, de azt is világossá tettem, hogy számos orvosi szakterülethez alig értek. A kardiológiáról például annyit biztosan tudok, hogy a szívem a bal oldalon van! (Nevet) Az onkológiáról valamivel többet, a hematológiáról viszont nagyon keveset. Úgyhogy én elsősorban kérdezni és tanulni szeretnék. Azt tapasztaltam, hogy ezt a hozzáállást nagyon jól fogadták. Fontosnak tartom, hogy a beteghez, a szenvedő emberhez alázattal közeledjünk, de ugyanilyen alázattal forduljunk azokhoz is, akik nap mint nap gondoskodnak róluk: az ápolókhoz, az orvosokhoz, minden kórházi dolgozóhoz. Van egy régi mondás, hogy azért kaptunk két fület és egy szájat, hogy kétszer annyit hallgassunk, mint amennyit beszélünk. Én is igyekszem először figyelni, megismerni a helyi szokásokat, beilleszkedni a kórház életébe, és nem zavarni az ott dolgozók munkáját. Eddig nagyon jók a tapasztalataim. Hamar sikerült megtalálnom a helyemet, és azt mondták, bármikor mehetek a betegekhez. Számomra ez nagyon fontos visszajelzés.

A II. kerületi önkormányzat Szent Erzsébet – Pro Bono Budáért Díjjal ismeri el az idősek és betegek körében végzett szolgálatodat. Mit jelent számodra ez az elismerés?
Én alapvetően úgy vagyok a díjakkal, hogy teszem a dolgom, és nem várok érte különösebb elismerést. Ha megköszönik, természetesen jólesik, de számomra ennél sokkal többet jelentenek a mindennapi visszajelzések. Például amikor Pasaréten az utcán rám köszön egy idős ember, akivel valamelyik klubban találkoztunk. A 65 év felettieknek szervezett programok törzsközönségének jelentős részét ismerem. Nekem ezek a találkozások bőven elegendők ahhoz, hogy úgy érezzem, érdemes volt csinálni. Az, hogy az emberek kérdeznek, bizalommal fordulnak hozzám, vagy egyszerűen csak szóba állhatunk egymással, számomra mind ajándék. A díj ehhez képest már ráadás. Ugyanakkor szeretném hangsúlyozni, hogy ez az elismerés nem elsősorban nekem szól, hanem annak a közösségnek is, amely lehetővé tette ezt a szolgálatot. Az elmúlt tizennégy évben Pasaréten a rendtársaim biztosították számomra azt a hátteret, amelynek köszönhetően az idősek és betegek között szolgálhattam. Sokszor erejükön felül is vállaltak feladatokat azért, hogy én erre a területre több időt és figyelmet fordíthassak. Ezért a díjat az egész közösség elismerésének is tekintem.
A hosszú évek során neked magadnak is kellett áldozatokat hoznod azért, hogy ezt a szolgálatot végezhesd.
Igen, és volt köztük egy különösen nehéz döntés. Nagyon szerettem hitoktatni, gyerekekkel foglalkozni. Éveken keresztül végeztem ezt a szolgálatot, és sok örömöm volt benne. Közben azonban egyre erősebb lett bennem a vágy, hogy több időt szenteljek az időseknek, betegeknek, szenvedőknek. Azt is láttam, hogy ez olyan terület, amelyre kevesebben vállalkoznak szívesen. Egy idő után szembesülnöm kellett azzal, hogy a kettő együtt már nem megy. Előfordult, hogy a hittanórára az utolsó pillanatban estem be, vagy nem tudtam úgy felkészülni, ahogyan szerettem volna. Nem akartam, hogy bármelyik szolgálatom a másik rovására menjen. Az akkori plébánossal közösen arra a döntésre jutottunk, hogy abbahagyom a rendszeres hitoktatást. Nagyon komoly belső vívódás volt ez számomra. Nem azért, mert ne szerettem volna az idősekkel foglalkozni, hanem mert valami olyasmiről kellett lemondanom, amit szintén nagyon szerettem. Azt hiszem, az elmúlt évek szolgálatának ez volt az egyik legnagyobb személyes áldozata.
Egy ilyen kitüntetés arra is alkalmat ad, hogy azokra az emberekre irányítsa a figyelmet, akik között szolgálsz. Mit szeretnél leginkább tudatosítani a társadalomban az idősek, betegek és kiszolgáltatott emberek helyzetéről?
Nehéz ezt egyetlen gondolatban összefoglalni, mert nagyon sokat változott a világ. Gyerekkoromban például még természetesebb volt, hogy az idősek otthon, a családjuk körében töltötték életük utolsó szakaszát. Ma már egészen mások az életkörülmények. A családtagok dolgoznak, sokszor távol élnek egymástól, és nem mindig tudják vállalni egy idős vagy beteg hozzátartozó folyamatos ápolását. Ez önmagában nem jelenti azt, hogy kevésbé szeretnék őket. Sokszor egyszerűen a körülmények teszik lehetetlenné az otthoni gondozást. Eszembe jut erről egy kárpátaljai történet.

Amikor 2004-ben odakerültem, meglátogattam egy családot, ahol egy idős bácsit néhány napra kórházba vittek. A fia és a menye közben azon dolgoztak, hogy átalakítsák a szobáját, és megfelelő körülményeket teremtsenek az otthoni ápolásához. Kőművesmunkát végeztek, festettek, mindent előkészítettek, hogy a bácsi hazatérhessen. Csakhogy az idős ember a kórházban meghalt. A családot ez teljesen összetörte. Óriási bűntudatot éreztek, amiért arra a néhány napra bevitték a kórházba, pedig éppen azért tették, hogy utána még jobban gondoskodhassanak róla. A gyerekek is nagyon készültek arra, hogyan fognak segíteni a nagypapának. Alig egy hónapja voltam ott, és nekem kellett eltemetnem a bácsit. Sokat beszélgettem a családdal, mert fontos volt, hogy megértsék: nem követtek el semmi rosszat. Szeretetből cselekedtek, a lehető legjobbat akarták neki. Ez a történet számomra nagyon jól megmutatta, milyen összetett kérdés az idősek gondozása, és mennyire fontos, hogy ne ítélkezzünk könnyelműen a családok döntései fölött.
Az idős emberek részéről milyen nehézségekkel találkozol leggyakrabban a gondoskodás elfogadásával kapcsolatban?
Nagyon sokan foggal-körömmel küzdenek azért, hogy ne legyenek a családjuk terhére. Szinte minden idős embernél találkozom ezzel. Azt szeretnék, hogy minél kevesebbet kelljen velük foglalkozni, ne kelljen őket ápolni, gondozni, ne okozzanak nehézséget a gyerekeiknek és az unokáiknak. Különösen fájdalmas ezt azoktól hallani, akik már ágyhoz kötöttek. Úgy érzik, tehernek számítanak, mert meg kell őket látogatni, segíteni kell nekik az étkezésben, a tisztálkodásban, vagy egyszerűen csak ott kell lenni mellettük. Pedig ez nagyon sokszor nem így van. Természetesen a gondozás komoly fizikai és lelki megterhelést jelenthet, ezt nem szabad eltagadni. De attól, hogy valakiről gondoskodni kell, még nem válik teherré a személye. Azt gondolom, ezt nagyon fontos volna megértetnünk az idős emberekkel is. Hogy attól még, hogy segítségre szorulnak, ugyanúgy értékesek és fontosak a családjuk számára.
Van-e valami jó tanácsod az embereknek, amit esetleg másként csinálhatnának e téren?
Talán ez volna a legfontosabb üzenetem: ne alkalomszerűen gondoskodjunk egymásról, hanem legyen ez az életünk természetes része. Nagyon jó, hogy vannak különféle világnapok, az idősek napja, a szociális munka napja, vagy hogy egy-egy díj ráirányítja a figyelmet az idősek és betegek helyzetére. De a szeretetünk, a tapintatunk és a gondoskodásunk nem korlátozódhat ezekre az alkalmakra. Ugyanez igaz az adománygyűjtésekre is. Egy-egy nagyobb szükség láttán hatalmas lelkesedéssel tudunk összefogni, rengeteg segítséget mozgósítunk, aztán néhány hét vagy hónap múlva elfogy a lendület. Pedig aki segítségre szorul, annak nemcsak karácsonykor vagy húsvétkor van szüksége ránk. Nagyon jó, ha kap egy ajándékcsomagot az ünnepekre, de mi történik vele a két ünnep között? Ránézünk-e márciusban? Eszünkbe jut-e nyáron is? Azt gondolom, megfontoltan, hosszú távon kell gondolkodnunk. Nemcsak lelkesedésre van szükség, hanem kitartásra, következetességre és folyamatos odafigyelésre. Az idős vagy beteg ember nem egy alkalmi jótékonysági akció résztvevője, hanem valaki, akivel kapcsolatban vagyunk. És ha valóban fontos számunkra, akkor a gondoskodásunknak is tartósnak kell lennie.

***
Ádám Rebeka Nóra
Fotók: Muray Gábor; Ficsor Márton
Ferences Média 2026





