– Assisi Szent Ferenc 1225 tavaszán, néhány hónappal azután, hogy Alverna hegyén megkapta Jézus Krisztus szent sebeit, a San Damiano-kolostorban időzött. A Perugiai legenda szerint ekkortájt betegségei elhatalmasodtak rajta, erős fájdalmak gyötörték, és szinte teljesen megvakult. Mégis, ekkor írta az olasz és a világirodalom egyik leggyönyörűbb költeményét…

– A mű keletkezéstörténetét és a „San Damianó-i éjszaka” eseményeit a Perugiai legenda örökítette meg. Ferenc ekkor elsősorban fizikailag volt mélyponton. Lelki mélypontra fél évvel korábban jutott, amikor megkapta a stigmákat. A Naphimnusz megírásának idején már rengeteg betegség kínozza. Az egyik legsúlyosabb és legfájdalmasabb a szembaja. Valószínűleg még a hat évvel korábbi, szentföldi utazása során szedett össze valami fertőzést, és ezt abban az időben nyilván nem tudták gyógyítani. Szinte teljesen megvakult. Le is volt gyengülve, gyomorfekély gyötörte, egész listát tesznek ki a betegségei. Azért ment San Damianóba, hogy a klarissza nővérek gondoskodjanak róla. Egy, a kertben összetákolt kis viskóban betegeskedett. Éjszaka nem tudott aludni, nappal pedig a fény bántotta a szemét. Egerek zargatták, amit az ördög incselkedésének vélt. A Perugiai legenda szerint annyira szenvedett, hogy „részvétre gerjedt saját maga iránt”.

– Ez azért nem volt jellemző Szent Ferencre.

– Valóban nem, de ekkor olyan rettenetesen gyötrődött, hogy még magát is megsajnálta kicsit. Igaz, hogy ebből a sötétségből és szenvedésből született a Naphimnusz, de ez csak az egyik oldal. A másik az, hogy amikor imádságban a Jóisten elé viszi szomorú állapotát és helyzetét, akkor isteni vigasztalásban részesül.

A Perugiai legenda érzékletesen tárja elénk Ferenc találkozását az Úrral: „»Mondd csak, testvér, ha valaki betegségeidért és szorongattatásaidért oly nagy és értékes kincset kínálna neked, mintha az egész föld színaranyból lenne, minden kő drágakő és az összes víz balzsam lenne, te azonban mindezt semmibe vennéd, és úgy bánnál ezekkel az anyagokkal, mint földdel, kövekkel és vízzel, összehasonlítva azzal a nagy és értékes kinccsel, amelyet kaptál, nemde nagyon örülnél neki?« Szent Ferenc így válaszolt: »Nagynak kellene lennie, Uram, annak a kincsnek és mérhetetlennek, különösen értékesnek, nagyon szeretetre méltónak és kívánatosnak.« Így szólt hozzá a hang: »Akkor hát légy vidám, testvér, és nagyon is örvendezz betegségeid és gyötrelmeid miatt. Egyébként pedig légy olyan nyugodt, mintha már országomban lennél.«”

Isten vigasztalása biztosítja Ferencet arról, hogy a jutalom, amelyet gyötrelmei elviseléséért készít neki, összehasonlíthatatlanul nagyobb, mint a szenvedés fájdalma. Az átvirrasztott és vigasztalással megerősített San Damianó-i éjszaka utáni reggelen Ferenc így szól testvéreihez: „»Nekem tehát ezentúl nagyon kell örvendeznem betegségeimben és gyötrelmeiben, vigaszt kell találnom az Úrban, és mindig hálát kell adnom az Atyaistennek és egyszülött Fiának, Urunknak, Jézus Krisztusnak és a Szentléleknek a nekem juttatott nagy kegyelemért és áldásért.«” Az Úr vigasztalása nyomán Ferenc lelkében a szenvedés kegyelemmé, a fájdalom áldássá lesz. Nehéz belső útján sok krízis és a Krisztussal való azonosulás, a szent sebhelyek elnyerése után jutott el a Naphimnusz megírásáig.

– Ami tehát szenvedésből született.  

– Igen, de benne van a hajnal érkezte, és a feltámadással is összekapcsolódik. Nagypéntek éjszakájából húsvét hajnalára vált.

Így írhatjuk le a Naphimnusz megszületésének dinamikáját. Az átélt szenvedés a Naphimnuszban is megjelenik, az emberről szóló strófában, mégis, alapvetően nagyon pozitív hangvétel jellemzi.

– Milyen műfajba sorolható a Naphimnusz, és milyen előzményei voltak? Gondolok itt legfőképpen a bibliai hagyományokra.

– Műfaját tekintve elsősorban imádság, ezen belül pedig himnusz, olyan liturgikus ének, amelynek fő tárgya Isten dicsérete. Más megközelítésben kantikumnak is nevezhető – e műfajnak ugyancsak szentírási gyökere van, gondoljunk csak Dániel próféta könyvéből a tüzes kemencébe vetett három ifjú hálaadó énekére (Dán 3,51–90). Az ifjak azért mondanak köszönetet Istennek, amiért sértetlenül megszabadította őket a tüzes kemencéből. A másik forrás, amiből a Naphimnusz fakad, a zsoltárok; különösen a 148. zsoltár, ami szintén kicsit litániaszerűen felsorolja a teremtményeket, és dicséretre buzdítja az egész teremtett világot. Megmaradt a breviárium, az a kis zsolozsmáskönyv, amit Ferenc és a testvérei használtak akkoriban. Pontosan tudjuk, miket imádkoztak, és ezek az imádságok heti rendszerességgel előkerültek, fejből ismerték őket, ez abban a korban szokás volt. Említhetjük a Teremtés könyvét is, amely sorban leírja a természeti elemek, majd végül az ember megalkotását. Hasonló utat jár be a Naphimnusz is, a nagy világítótól és a kis világítótól kezdve az ember megteremtéséig. Ugyancsak előzménynek tekinthető a Jelenések könyve, benne a választottak énekével, akik dicsérik Istent. Ez is benne van a zsolozsmában, kantikumként.

A teremtés és a világ beteljesedése között feszül a Naphimnusz ideje. Ferenc a feltámadás felől tekint a világra, mintha annak sorsa már beteljesedett volna. Többek között ezért is szoktuk azt mondani: olyan, mintha Krisztus szemével látná a világot.

– Mire gondol?

– Mintha eltűnne minden rossz, a teremtményeknek csak a pozitív tulajdonságai említődnek. Hasznos, tiszta, vidám, erős. A romboló tulajdonságok mintha nem léteznének.

– Azért az ember említésénél elhangzik: „Jaj azoknak, akik bűnben halnak meg…”

– Igen, itt a kárhozat lehetősége komolyan felmerül, de ez is emlékeztet a Jelenések könyvére: a második halál onnan eredeztethető. Ennél a résznél is az eszkatológiai nézőpont érvényesül. Az ember sajátos eset a Naphimnuszban is, mert Ferenc tisztában van a realitásokkal. Ám itt is megjelenik a megváltás, a kiengesztelődés; a két dolog, amit az emberrel kapcsolatban említ: az, hogy megbocsát, és hogy képes elviselni a betegségeket, nehézségeket, üldöztetéseket, mégpedig elfogadólag, úgy, hogy nem lázadozik ellenük.

– A Naphimnusz megírása óta nyolcszáz év telt el, de még mindig nincs egységes álláspont a szakemberek körében arról, hogy Ferenc egyszerre írta-e meg a költeményt, vagy pedig az emberre vonatkozó részt később, azzal a szándékkal, hogy kibékítse egymással Assisi két vezetőjét, a kormányzót (vagyis a podestát) és a püspököt.

– A hagyomány szerint három időpontban született meg a Naphimnusz. A San Damianó-i éjszaka után írta meg Ferenc a teremtményekről, a Napról, a Holdról és a négy elemről – víz, tűz, ég, föld – szóló részt. Ez 1225 tavaszán történt. Júliusban robbant ki a konfliktus Assisi városának két hatalmassága, a püspök és a podesta között. Ekkor íródott az emberre vonatkozó kiegészítés. A harmadik hozzátoldás pedig néhány nappal Szent Ferenc 1226. október 4-én bekövetkezett halála előtt történt, ezek a halálról szóló strófák. Az életrajzok, leginkább a Perugiai legenda ezt így mutatja be. Nem tudjuk pontosan, de tulajdonképpen ez hihető magyarázat. Ám amellett is szólna érvek, hogy egyszerre született meg a költemény, hiszen annyira egységes a kompozíció, a nyelvezet meg a stílus. Az is elképzelhető azonban, hogy megszületett a teljes vers, majd utána csiszolódott.

Azt tudjuk, hogy a Naphimnusz szövegét őrző, a legnagyobb valószínűség szerint az 1240-es években keletkezett, úgynevezett 338. assisi kódexet ma is Assisiben, a Sacro Convento kolostorában őrzik. Ez kikristályosodott, végleges variációt mutat, és nem maradtak fenn egyéb változatok. Mindkét keletkezési folyamat mellett szólnak érvek, de a lényeget ez nemigen befolyásolja. A hármas keletkezéstörténet azonban szép epizódokat ad hozzá a Naphimnuszhoz, főleg a kiengesztelődés a püspök és a podesta között, mert ez a hatását is bemutatja, illetve azt, hogy Szent Ferenc szavának és példájának milyen ereje volt már életében is. Ebből mi is okulhatunk.

– Mennyire felel meg a valóságnak az, hogy a testvérek énekelve adták elő a Naphimnuszt a két elöljáró előtt?

– A források szerint ez valóban így történt. Ferenc a himnusz megírásakor dallamot is szerzett hozzá. El is hívta a trubadúr Pacific testvért, aki előkelő udvarokban adta elő szerzeményeit, hogy énekelje el az embereknek a Naphimnuszt. Ferenc prédikációs szándékkal írta a költeményt. Azt is elmondta, hogy a saját vigasztalására szerezte, meg a szomszédaik épülésére. Elsősorban pedig Isten dicséretére.

Igen, dallammal együtt szerezte, ami azonban sajnos nem maradt meg. A himnusz énekelt műfaj volt, a Naphimnusz is hasonlít a zsolozsmában mondottakhoz, csak sokkal szabadabb formájú és népnyelvi, ettől különleges.

– A Naphimnuszt többen lefordították magyarra, a legismertebb Sík Sándor változata. A közelmúltban Ön is átültette magyarra a költeményt, és hozzáértők szerint ez a legpontosabb fordítás. A különböző szövegvariációkban más-más megoldásokat láthatunk arra vonatkozóan, hogy kinek kell dicsérnie a Teremtőt, ki a dicséret alanya. Sík Sándornál „Áldott vagy, Uram…”, Önnél „Dicsértessél, én Uram…” szerepel.

– Az eredetiben „Laudato si’” szerepel, ahogyan Ferenc pápa enciklikájában is. Ez passzív szerkezet, ami azért fontos, mert nem derül ki belőle, hogy ki az, aki dicsér.

Én mindenképpen meg akartam tartani ezt, mert jelentősége van. A kifejezés szó szerint azt jelenti: dicsértessél. Ez tehát pontosabb, és nem idegen a mi vallásos nyelvezetünktől: a Dicsértessék a Jézus Krisztus!-ban is ott visszhangzik. A passzív szerkezet egyébként a magyar nyelvben idegenül, de legalábbis nem annyira természetesen hangzana, ebben az esetben viszont pontosabb.

És hogy ki viszi végbe ezt a dicséretet, a Naphimnuszban alapvetően fontos: a teremtmények, bizonyos megszorításokkal az ember is, és a passzív szerkezet miatt az is beleérthető, hogy maga Isten.

Ferencnek van egy írása, a Regula non bullata, a regula első, nem jóváhagyott változata, amelyben kifejti ugyanezt a gondolatot: bűnössége miatt az ember nem méltó az istendicséretre…

– A Naphimnusz első versszakában ezt írja: „és nincs ember, ki méltó lenne megnevezni téged”.

– Igen. Ezért így imádkozik: „Kérünk Téged, hogy a Te Fiad, Jézus Krisztus és a vigasztaló Szentlélek mondjon helyettünk dicséretet, mert Ők méltók rá.” Ez benne van a Naphimnuszban: mintha Ferenc szavaiban maga Krisztus szólalna meg.

– Krisztus szent sebeit is megkapta Ferenc…

Nagyon mélyen azonosul Krisztussal. Ha rákérdeznénk, hogy ki ennek a himnusznak a beszélője, a lírai énje, nehéz lenne meghatározni. Nyilván Ferenc, ám tulajdonképpen mégiscsak Krisztus.

Mintha az ő szájába adná a dicsérő szavakat, de nem lehet szétválasztani, annyira egy a kettő.

– A Naphimnusz nyolcszáz évvel ezelőtt született. A közelmúltban a ferences rend konferenciát rendezett róla a Pázmányon. Itt neves előadók több oldalról – a költészet, a művészet, a teológia, a természettudomány felől – közelítették meg a költeményt. Mi a Naphimnusz titka? Mi lehet az oka, hogy nyolc évszázad év elteltével is ennyire foglalkoztatja az embereket, és mindmáig újabb és újabb kérdések vetődnek fel vele kapcsolatban?

– Az a jó, ha nem tudjuk megfejteni ezt a kérdést, mert ez azt jelenti: rendkívül mély és kimeríthetetlen a költemény. Valódi műalkotás, amely megnyit bennünket egy olyan dimenzióra, ahol nem tudunk mindent megmagyarázni, és soha nem érünk az értelmezés végére. Ettől jó, és ezért lehet sokat gondolkodni rajta. Nyilván minden kornak meg kell találnia a maga kapcsolódását egy ilyen szöveghez.

A Naphimnusz ma is élő, nem avult el. Olyan húrokat penget meg bennünk, amelyekhez kapcsolódni tudunk. Bár nyolcszáz éves, valójában időtlen.

– Szent Ferencet korunkban egyre többen tekintik az ökológiai gondolkodás előfutárának, ami nem biztos, hogy helytálló, de mindenképpen fontos üzenet. Ferenc pápa első enciklikája is erősíti ezt az értelmezést.

– Ma hangsúlyos az ökológiai látásmód. Korunknak ez az egyik legfontosabb kérdése, ami visszhangra talál a Naphimnuszban. Ferenc megközelítése nyilván egészen más, de ezen a módon is kapcsolódni lehet hozzá. Arra azért figyelnünk kell, hogy ne szűkítsük le a Naphimnuszt pusztán erre az értelmezésre. Ám a teremtmények iránti szeretet, azok értéke, méltósága talán az a pont, ahol a teremtésvédelem és a Naphimnusz szemlélete találkozik egymással. Benne van az a plusz is, hogy a teremtmények nemcsak a hasznosságuk miatt fontosak számunkra, hanem önmagukban, a teremtettségüknél fogva értéket képviselnek, hiszen valami módon Istenről beszélnek. Isten szeretetét tükrözik, és ezért pusztán a létükben méltók a tiszteletre.

A teremtés ferences víziója mögött, ami Szent Ferenctől származik, ez a gondolat húzódik meg: a teremtett dolgoknak önértékük van, ami a teremtettségükből fakad.

Az ökológiáról, a teremtésvédelemről folytatott párbeszédhez mi, ferencesek, ezt a többletet tudjuk hozzáadni mint ajándékot.

***

Forrás: Magyar Kurír (Bodnár Dániel)
Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2025. október 26-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Fotó: Lambert Attila
Ferences Média 2025