Lehet-e birtokolni az időnket, a kapcsolatainkat vagy akár egy pozíciót? Hol húzódik a határ az egészséges ambíció és a túlzott ragaszkodás között? A 2027-es Hivatás évére készülve Dobszay Benedek OFM atya beszélgetését ajánljuk a Uspace Podcastból. A tizedik parancsolatról szóló epizód a ferences szegénység hétköznapi kérdéseitől az irigységen át egészen a marketing etikájáig vezet.

„Mások tulajdonát ne kívánd!” – a szerzetesi szegénységről gondolkodva könnyen a tárgyaknál maradunk: mi lehet egy ferencesé, milyen eszközöket használhat, miről kell lemondania? Pedig Szent Ferenc nyomán érdemes sokkal tágabban beszélni a birtoklásról. Bence atya szerint az akaratunkhoz, az időnkhöz, a képességeinkhez, sőt a kapcsolatainkhoz is ragaszkodhatunk rendetlenül.

Amit nem tudunk elengedni: idő, pozíció és közös tulajdon

Vegyük például az időnket. Annyira fontosnak tarthatjuk a sajátunkat, hogy közben mások idejével nem törődünk. Rendszeresen megváratunk valakit, vagy nem vagyunk képesek kellő figyelmet szentelni neki. Egy segítőkész, jó tanácsadót is szeretnénk néha csak magunknak megtartani, mintha másoknak nem is lehetne szükségük rá.

A szerzetesi életben sem ismeretlen az efféle ragaszkodás. Egy feladathoz vagy pozícióhoz ugyanúgy kötődhetünk túlzottan, mint egy tárgyhoz. Persze az ambícióval önmagában nincs baj. A kérdés Bence atya szerint inkább az, hogy képesek vagyunk-e odaadással, motiváltan részt venni valamiben, miközben megőrizzük az elengedés szabadságát.

A ferences szegénység egészen kézzelfogható példája egy rendház közös autója, amely néha éppen akkor foglalt, amikor nekünk kellene. Ilyenkor derül ki, hogyan viszonyulunk a közös tulajdonhoz: alkalmazkodunk, egyeztetünk, vagy elérjük, hogy mindig nekünk legyen elsőbbségünk? Akár azzal, hogy egyszerűen magunknál tartjuk a slusszkulcsot. A szegénység megélése az ilyen apró, mindennapi döntéseken is múlik.

Marketing a kolostor falain belül

A digitális világ a kolostorok korábban zárt tereit is átjárhatóvá tette. Az ajtó becsukásával az ingerek már nem maradnak odakint. Bence atya szerint a médiahasználat egy rendházban éppúgy megbonthatja az asztalközösséget, mint egy családban. A figyelem és az együtt töltött idő megőrzéséhez ezért új határokra, tudatos önfegyelemre és közös gondolkodásra van szükség.

Közben a reklámok és a fogyasztásra ösztönző üzenetek a szerzeteseket is elérik. Innen már csak egy lépés a marketing etikája. Bence atya szerint nem minden reklám elítélendő, de a módszerek és a mérték nagyon is számítanak. Igaz-e, amit állítunk? Hagyunk-e lehetőséget a tudatos döntésre? Valóban jó szívvel ajánljuk-e azt, amire mások figyelmét felhívjuk?

Az egyházi kommunikációban ugyanezeket a kérdéseket kell feltennünk. Bence atya a barokk templomok gazdag díszítését is példaként hozza. Amit ma könnyen a vagyonnal való hivalkodásként értelmezünk, amögött egykor az a szándék is állhatott, hogy az ember a legjobbat adja Istennek. A képek ráadásul tanítottak: azokhoz is eljuttatták a hit tanításait, akik nem tudtak olvasni.

Egy ma már idegennek ható forma is más fényt kap, ha megértjük, miért született meg. Ez azonban nem ment fel az őszinte önvizsgálat alól: az egyháznak is szembe kell néznie azzal, amikor valamit helytelenül, rossz arányban vagy nem megfelelő céllal közvetít.

Amikor a másik sikere fáj

Bence atya a gyökérbűnök közé sorolja az irigységet, hiszen számos rossz cselekedet forrása lehet. Ugyanakkor nem az érzés felbukkanását tartja döntőnek, hanem azt, hogy mit kezdünk vele. Ha újra és újra azon rágódunk, miért igazságtalan a másik sikere, már tápláljuk az irigységet. Ez a kapcsolatainkat is rombolja. Ha folyton azt méricskéljük, mi van a másiknak, ami nekünk nincs, nehezebbé válik az egyenrangú, szabad találkozás. A káröröm viszont éppen az együttérzésnek állhat útjába: nehéz odafordulni ahhoz, akinek a kudarcát elégtételként éljük meg.

De mit kezdhetünk ezekkel az érzésekkel? Bence atya szerint érdemes megvizsgálnunk, mi rejlik a vágyaink mögött. Miért akarunk megszerezni valamit? Milyen hiányt próbálunk betölteni vele? Egy fényűző ház utáni sóvárgás mögött például a nyugalom, a biztonság vagy a családról való gondoskodás igénye is meghúzódhat. Ha ezt felismerjük, az aránytalan célról anélkül mondhatunk le, hogy a mögötte álló valós szükségletet elvetnénk.

Ugyanígy helye van az ambíciónak és az elismerés iránti vágynak is. Fontos, hogy vállaljuk, amire képesek vagyunk, és éljünk a lehetőségeinkkel. Nem mindegy azonban, milyen úton igyekszünk elérni a célunkat, és hogyan bánunk közben másokkal.

Az alázat sem alázatoskodás, hanem mindenekelőtt helyes önismeret: látni a képességeinket és a határainkat, hálásnak lenni azért, amit kaptunk, és élni is azzal. Az alázat következő lépése pedig az, amikor egy nagyobb jó érdekében olyasmiről is le tudunk mondani, amire egyébként lehetőségünk, képességünk vagy jogunk lenne.

Birtoklás helyett megajándékozottság

A beszélgetés végén Bence atya egy idősebb ferences testvér gondolatát említi: „Az igazi szegénység ott kezdődik, amikor az ember nem is kér olyat, amit nem illik.” Ez nem azt jelenti, hogy semmit sem kérhetünk, és semmire sem vágyhatunk. Sokkal inkább azt, hogy megtanuljuk felismerni a helyes mértéket.

Ferenc pápa szavait is felidézi: a birtoklás kultúráját a megajándékozottság kultúrájának kellene felváltania. A tizedik parancsolat így nemcsak arra figyelmeztet, hogy ne kívánjuk mások tulajdonát. Arra is meghív, hogy megvizsgáljuk, mi mozgat bennünket valójában. Mert végső soron nem az a kérdés, mit birtoklunk, hanem hogy mennyire vagyunk szabadok attól, amit a magunkénak tekintünk.

***

***

Muray Gábor

Fotó: Uspace YouTube-csatorna
Ferences Média 2026