Mélységek és magasságok – Szent Ferenc Napot tartottak a Szent Angéla iskolában

2025.10.09.

Minden év októberének első hetében már nagyban folynak az előkészületek a Szent Angéla Ferences Általános Iskola és Gimnázium falai között, hogy a tranzitus ünnepéhez igazított Szent Ferenc Napot megrendezhessék. Az idei évben a diákok két ismert hegymászó tanúságtételét hallgathatták meg a Naphimnusz mélységeihez és magasságaihoz kapcsolódva. Nedeczky Júlia – aki első magyar nőként mászott meg 8000 méteres csúcsot – a gimnazista korosztálynak mesélt hivatásának megtalálásáról. Szendrő Szabolcs pedig a felsősöknek mutatta be a hegyláncok világát, a természetfotózás szépségeit és kihívásait.

Ezen a pénteki reggelen, október harmadikán izgalomtól hangos gyerekzsivaj töltötte be a Szent Angéla auláját, mintegy jelezve, hogy nem megszokott tanítási napról van szó. A közel nyolcszáz fős tömeg hamar elcsendesedett a reggeli imádság kezdetén, amelyet Szabó Péter OFM, az iskola lelkésze vezetett. Megköszönte, hogy a tanári kar idén is segített abban, hogy létrejöhessen a Szent Ferenc Nap, amely lelki feltöltődést nyújt az intézmény egész közössége számára.

A bevezető gondolatok után tagozatonként folytatódott a program, a gimnazisták Nedeczky Júlia tanúságtételét hallhatták, aki egészen 19 éves koráig nem tudta, hogy hivatása van a hegymászás világában: mosolyogva idézte fel azokat a jeleket, amelyeket utólag értett meg ő maga is. A havas tájakról szóló könyvei, az emlékek az óvodai mászókákról és erős alkata, amelyet tizenévesen nehezen tudott elfogadni, végül egy irányba mutattak.

„Megértettem azt, hogy most meg fogok halni” – számolt be őszintén arról az élményéről, amikor egy alkalommal elvitte a lavina. Péter testvér kérdése ezzel kapcsolatban igazán kézenfekvő volt: a kockázatok tudatában hogyan indulhat valaki ilyen veszélyes útra? „Ha felismertem, hogy hova küld engem a Jóisten, akkor bízom benne, hogy vigyázza az utamat” – válaszolta Júlia, és hozzátette, hogy a szeretetben van egyfajta egyesülni akarás, amely megjelenik az istenkapcsolatban, a házasságban és egy hegymászó hivatásában is, hiszen ő sem legyőzni, sokkal inkább átölelni akarja a hegyet.

Arra bátorította a tanulókat, hogy amennyiben megszületik bennük egy felismerés, merjenek lépni. Pszichológusként azt ismerte fel, hogy az ember önbizalma nagyban múlhat azon, hogy rátalál-e egy önazonos tevékenységre. Júliának a természet mellet a zene játszik fontos szerepet az életében és tehetségét megmutatva a hallgatóságnak, egy ajándék produkcióval zárta a találkozást.

A szomszédos tornateremben Szendrő Szabolcs nem várt fordulatokkal teli történetét mesélte el: szavaival az életért való háláját és egy élet bölcsességét tárta a fiatalok elé. Sportot szerető fiatalember volt, amikor egy vonatbaleset következtében amputálni kellett a bal lábát térdtől lefelé, de ez sem állította meg abban, hogy később hihetetlenül magas csúcsokat érjen el. Végigvette, miként jutott el a súlyemeléstől a kajakozáson át először a tátrai túrákig, majd egészen a Mount Everestig.

A beszélgetés vezetője, Benedek Balázs tanár úr feltette azt a kérdést, hogy a félelemérzet mennyire volt jelen benne a nagyobb expedíciók során, és hogyan viszonyul egy hegymászó ahhoz, amikor vissza kell fordulni. Szabolcs úgy fogalmazott, többet aggodalmaskodott eddig hivatalos ügyintézésen, mint a természet veszélyein, de abban mindig nagyon tudatos volt, hogy a biztonság legyen az első. Szerinte a legnehezebb eldönteni hegymászóként, hogy meddig terjed az ember alkalmassága: „Megyek fel egy sziklafalon, és eljutok egy pontig. Ha előtte visszafordulok egy méterrel, gyáva voltam. Ha egy méterrel tovább megyek, meghaltam.”

„Minden erről szól: arról, ami megadatott. Hajszálpontosan tudom: semmi közöm ahhoz hogy még élek, hiszen adtam elég alkalmat, hogy a túlpartra kerülhessek. Valamiért mégis itt kell lennem, és biztos, hogy ezért köszönet jár a fentieknek.”

Az előadás végén kitért a természetfotózásra és arra, milyen fontosnak érezte, hogy a digitalizáció előtti korban megmutathassa élményeit az otthoniaknak. Igazi időutazásként hatott tőle minden mondat, a felsős diákok pedig messzi tájakról készült képeket lobogtatva szaladtak, hogy aláírást szerezzenek a vendég távozása előtt.

A tanúságtételeket követték azok a foglalkozások, amelyeket a tanári kar tagjai találtak ki és tartottak meg. Csendes szentségimádás, kreatív írás és a különféle tantárgyakkal összekapcsolt műhelyek mind-mind a program részét képezték.

Külön kis világok jöttek létre az iskola termeiben: amíg az egyik helyen a Naphimnusz természettudományos megközelítéséről vagy éppen történelmi aspektusairól beszélgettek, addig a technikateremben Szent Ferenc kedvenc süteménye volt a középpontban. Bizonyos osztályok, csoportok közvetlen a természetben kapcsolódhattak a témához. A tanárok az összeállított programkavalkád segítségével minden területet és értelmezési lehetőséget lefedtek, így gazdagítva a napot.

Az alsósok osztályonként alkothattak a teremtett világhoz kapcsolódva: az így elkészült színes papírmadarak, kivágott figurák végül az aula színpadát és növényeit díszítették fel.

A záró szentmisét Kardos Csongor OFM celebrálta, prédikációjában egy kedves történettel hozva közelebb a gyerekekhez a tranzitus lényegét. Gondolatait azzal zárta, hogy ezen az ünnepen megemlékezünk arról a Szent Ferencről, aki egészen hasonlóvá lett Krisztushoz. Sok szenvedés és megpróbáltatás után élete elkészült, kenyér lett mások számára. A mi életünk folyamatos változásában is a hit az igazi kovász, és utunkon legnagyobb segítségünk a szentmise, hiszen ilyenkor azt vesszük magunkhoz, akivé szeretnénk változni, átalakulni.