Boldog a szolga, aki a rendreutasítást, vádaskodást és dorgálást éppen olyan béketűréssel fogadja mástól, mint fogadná tulajdon magától.

„Megteremteni az imádság helyeit, ahol testvérekké lehet válni” – Berhidai Piusz OFM tartományfőnök prédikációja a Regula megerősítésének ünnepén

2023.12.06 Címkék:

Fr. Berhidai Piusz OFM miniszter provinciális Szent Ferenc Megerősített regulájának 800. évfordulóján és a “ferences mindenszentek” ünnepén, 2023. november 29-én mondott prédikációját adjuk közre szerkesztett változatban.

Isten tegye teljessé a jót, amit megkezdett benned.

Olyan szertartások alkalmával szokott elhangozni ez a mondat, amikor valamilyen élethivatásra választanak ki az egyházban, így például szentelések alkalmával. 

Isten tegye teljessé a jót, amit megkezdett benned.

Valójában minden embert egy olyan útra helyez rá a Jóisten már léte első pillanatától, amelynek ez a programja: a beléteremtett jót kibontakoztatni, teljessé és egésszé tenni. Hogy a megteremtett jó növekedjék a lét első pillanatától kezdve a születésen, felnövésen át. Bontakozzék ki az egyházban a keresztség által, majd a többi szentségben. Ez történik, amikor beleszületik és belenő valaki az egyházba, amikor keresztényként felnő, aztán elköteleződik egy életállapotban, egy hivatásban: kibontakozik az a jó, az az eredendő jóság, amit a Jóisten kigondolt és megteremtett. Végül, majd a halálunk pillanatában is, szeretnénk, hogy ugyanez a mondat hangozzék el fölöttünk: Isten tegye teljessé azt a jót, amit megkezdett már rég bennünk, és arra vágyott, hogy teljessé legyen. Mindannyiunk életprogramja ez, hogy a belénk teremtett jóság teljessé legyen. Mert Isten a létünk forrása és ahogy hallottuk az Úr Jézustól: Ő az, aki egyedül jó. Ezért egyedül Ő képes a megkezdett jót teljessé tenni bennünk. 

Ma itt vagyunk, ferencesként, a Regulát ünnepelve, ezen a napon, amely a “ferences mindenszentek” – a három szeráfi rend minden szentjének ünnepe -, és tisztelettel tekintünk a  Regulára, körülvesszük ünnepi lélekkel nem is annyira a betűt, mint inkább azt a jóságot, amit Isten kigondolt nekünk, és amelyet Ő tud teljessé tenni bennünk. A Regula éppen ennek az isteni projektnek, ennek az élettervnek az eszköze. Azt segíti elő, hogy a jóság, amit Isten megkezdett bennünk, kiteljesedjék. Életszabály, keretrendszer, ami velejárója minden elkötelezett életnek. És jól tudjuk, hogy Szent Ferenc nagyon megszenvedett a Regulával. Mondhatnám, hogy ő még csak az írásával, mi pedig a megélésével, de nem, Szent Ferenc maga is az egész életével küzdött azért, hogy rátaláljon, hogy egyre jobban megragadja azt az adományt, azt a karizmát, amit Istentől kapott. Ez nem volt az ő számára sem egyszerű. Kutatta, kereste, mi az Isten szándéka, mire hívja őt az új és újabb helyzetekben. Ebben a keresésben formálódott az életforma, amely először egy bűnbánó-remete életvitel volt, de azután egyre határozottabban szerzetesi, testvéri életformává vált, amelynek megkülönböztető jegye lett a minoritás, a kisebb-lét, a tulajdonnélküliség. 

Rendalapítónk rá volt kényszerítve, hogy írásba foglalja az új életformát. És ez, amennyire tudjuk, nagyon gyötrelmes folyamat volt. Éveken át tartott, mert nem volt elég, hogy annak idején szóban jóváhagyták, utána még írásba is kellett foglalni. És mire Ferenc már-már megírta a Regulát, a megfelelő, jogi szakértelemmel is bíró, tanult testvérek segítségével, akkor kiderült, hogy még mindig nem jó, hiszen újra és újra adódik egy másik élethelyzet, egy másik kérdés, amire reagálni kell, mivel egy új szerzetesi életmódról volt szó. S ez az új formáció egy világban járó életvitelt foglalt magába, ami magával hozta azt, hogy szüntelen új helyzetek adódtak. Ahogy növekedett a közösség és új területeken talált otthonra, új helyzetekben találta magát, és ezért új passzusokkal kellett kiegészíteni a Regulát. Ha “útközben” megvilágosodott Ferenc, hogy ezt is, azt is be kellene még tenni, akkor bekerült. Ez a folyamat látszólag lezárult éppen azzal, amit ma ünneplünk, vagyis hogy 800 éve pápai pecsét került a Regula éppen aktuális verziójára. De itt sem lett vége a történetnek, mert egy megélt karizma soha nem statikus. Ha elolvassuk a pápai bullába foglalt írást, feltűnhet számunkra, főképp jogász szemüvegen át, hogy nem valami pontos, nem elég definitív… Olyannyira nem, hogy még az is felmerülhet a mindenkori olvasóban: Hogyan lehet ezt így megtartani? Hogyan szerveződhet e mögé egy közösség, ahol a mondatok végén gyakran az szerepel, hogy ez vagy az legyen így, de lehet másként is, “ha a szükség úgy kívánja”. Ferenc belefoglalja a Regulába, ami szintén egy fontos felismerése, és egészen a sajátja lesz: hogy az első törvény egy kisebb testvér életében ez a folyamatos és tudatos keresés és reflexió. A testvérek “arra figyeljenek, hogy mindenekfölött vágyakozniuk kell az Úr Lelkének és szent munkálkodásának birtoklására” (RB 10,8). Így a mindig aktuális kérdés: Mit akar velem az Isten? Ferenc szavaival: Mi van az ő tetszésére? És soha nem nyugodhatok bele, hogy már tudom, hogy már maradéktalanul tudom és megvalósítom. Ma azt mondanánk erre modern szóhasználattal, hogy Ferenc nagykorú kereszténységet követel a testvérektől. Hogy ami utat ő is bejárt, azt minden testvér járja be, vagyis tudatosan reflektáljon önmagára, arra a helyzetre, amiben él, azt keresve, hogy itt és most mi az Isten akarata, mi van az ő tetszésére. És mondja ki tudatosan és szabadon azt az elhatározását, hogy ő ezt akarja. Hogy ennek alárendel minden egyebet. Ferenc folyamatosan írja, alakítja a Regulát, melynek pápai megerősítése után elkezdenek megszületni a különböző határozatok, a káptalanokon megállapított irányvonalak, szabályok (konstitúciók), amelyek éppen aktuálisan fogódzót adhatnak a konkrét testvéri közösségnek a világ bármely pontján. Mert nem magától értetődő, hogy ebben vagy abban a helyzetben hogyan kell megélni a Regulát. Így maga a testvéri közösség lesz az, amely a pünkösdi káptalanokon együtt imádkozva-gondolkodva – mai párhuzammal élve: szinodálisan – aktualizálja, alkalmazott értelemmel ruházza fel a pápai megerősítéssel bíró írást. Ezzel a Regula élő marad, és mindig annak a párbeszédnek a gyújtópontja lesz, amely Isten és a kisebb testvér között, illetve a kisebb testvérek közösségén belül történhet.

Mindezzel együtt, vagyis a Megerősített Regula minden nyitottsága, “hiányossága” vagy “pontatlansága” ellenére, úgy gondolom, magában foglal egy nagyon mély képletet, egyszerű életprogramot, amely voltaképp az evangélium megtartására hív. Így tudnám összefoglalni: Isten imádását megvalósítani a világban, és e körül, ebben testvérré válni. Ferenc minden hívő ember számára kifejezi – l. Levél a hívőknek -, hogy amikor a hívő életet éli a szeretet parancsát megvalósítva, bűnbánatot tartva, a szentségi életet gyakorolva, akkor valójában annak lehetőségét teremti meg, hogy Isten lakást vegyen benne. Minden hívő ember Isten-hordozó. A kisebb testvérek életformáját még inkább átjárja ez a misztérium. Hiszen egy kisebb testvérnek mindig, minden helyen meg kell találnia a módját annak, hogy Istent imádja. Persze van kitüntetett helye és ideje az imádságnak – egyénileg és közösségileg -, mégis, ahogy Ferenc mondta, ha egy kisebb testvér úton van a világban, akkor is a lelkének mint remetének kell tartózkodnia testében, vagyis úgy kell élnie, azzal a tudattal, hogy Isten jelenlétében van és azzal a szándékkal, hogy erre a jelenlétre odafigyel (vö. Perugiai legenda 80):

“bárhol vagyunk és akárhol járunk, cellánk velünk van: test testvérünk ugyanis a cella, lelkünk pedig a remete, aki Istent imádva és róla elmélkedve él bent a cellában”.

Ha pedig Isten imádását megvalósítjuk a világban, és megteremtjük az Isten imádásának helyeit, akkor ott, ahol vagyunk, testvéri közösség születik. Egymással, azokkal, akik éppen ott vannak, mindenkivel. Nem kell, hogy ez alól bárki vagy bármi kivételt képezzen. Ferenc döbbenetes tágszívűsége hozza magával, hogy nincs kivétel: mindenkire, sőt mindenre tekinthetek úgy, mint aki vagy ami testvérem. Rendi közösségben pedig ajándékként fogadjuk el egymást. 

Nagy ajándék, amit kaptunk Szent Ferencen keresztül a Jóistentől, valaki úgy is fogalmazott az előttünk járt kisebb testvérek közül, hogy ez egy “nehéz örökség”. Mégis ma azért ünneplünk, mert valljuk, hogy ez egy élő, éltető örökség. Életprogramot ad, és azzal a reménnyel éljük, hogy Isten teszi teljessé a jót, amit megkezdett bennünk. Ámen.

Fotó: Müller Márk
Ferences Média, 2023

Hozzászólások lezárva.