Kedves testvérek!
Az ünnepi szentmise kezdetén Piusz atya már utalt arra, hogy többféle értelemben is első alkalom ez a mai. Isten gondviselésében és mindenhatóságában persze képes arra, hogy az ő szeretetével bármelyikünket az egész örökkévalóságban kivételes módon éppen most elkényeztesse. De közben a mi életünkben, emberi tekintetünkkel nézve, néha úgy tűnik, hogy a dolgok ismétlődnek, vagy egyszerűen nem is látjuk már annak a sorozatnak egyes részeit, amelyben benne vagyunk.
A papi szolgálatra való jelentkezés – amelynek első állomása, első szentségi fokozata a diakónusszentelés – a felszentelt személy részéről olykor megdöbbentően nagy vállalkozás. A saját – ezt kell mondanom, ne botránkozzatok meg, kérlek – életprojektjének is egy kiemelkedő pillanata. De aztán, ahogy az évek múlnak, és ahogyan egyre inkább úgy érezzük, hogy összetartozunk a többi pappal – akár a többi püspökkel –, egyre inkább úgy látjuk, hogy ami velünk történik, tulajdonképpen Isten egyetlen nagy szeretetgesztusának éppen most átélhető, aprócska momentuma. A mai alkalommal – hadd mondjam el nektek – én magam is egy kicsit zavarban vagyok attól, hogy első alkalommal szentelhetek valakit diakónusi szolgálatra.
Amikor Teofil testvérrel néhány nappal ezelőtt találkoztam, megállapítottuk, hogy ebben hasonlítunk: hiszen ő is először és véglegesen kapja meg a papi rendnek ezt az első fokozatát. Úgy képzelem el, hogy szerzetesként a szerzetesi közösséghez való csatlakozás és a fogadalomtétel pillanatában már átéli a kiválasztott saját kiválasztottságának és Isten szeretetének találkozását. Átéli az elköteleződés ünnepélyességét, örömét, várakozását, magasztos pillanatát, mert egy nálunknál Nagyobbnak akarjuk odaadni az életünket, akinek élet-teljessége, lét-teljessége ránk is életet sugároz.
Amikor a diakónusszentelés következik egy ilyen életútban, akkor bizonyos értelemben a személyes elköteleződés után már talán inkább előtérbe kerül a szolgálat. Ennek kegyelmét kérik ennek a szentmisének az imádságai az egész Egyház nevében a szentelendő számára. Mivel ez az első ilyen alkalom számomra is, nagyon is visszaemlékezem arra, amikor a saját diakónusszentelésemet átélhettem. Az egyházmegyés papi szolgálatban ez az ünnepélyes és hivatalos elköteleződés pillanata. Egyesek azt szokták mondani: a diakónusszentelésben kapjuk a kötelességeket, majd a papszentelésben a jogokat – vagy legalábbis a felhatalmazásokat. Még egyszer szeretném kiemelni, hogy a kettő – bár összetartozik – nem teljesen azonos.
A személyes meghívás, a nagy Igen, amely Isten által lehetővé tett és mégis személyesen kimondható Igen, valahol megterem. Az elköteleződés pillanata szent és személyes. És közben előbb-utóbb megérik – talán az emberrel együtt érik meg – az a vágy, hogy az életünket mások szolgálatára valóban odaadhassuk. Engedjétek meg, hogy azt mondjam: papi szolgálatomban már többször átéltem a vágyat: eddig inkább a magam kedvére voltam pap, inkább azt éreztem, hogy nekem van ehhez kedvem – és állítólag ez a hivatás egyik jele! –, de mostantól szeretném, ha másokért tehetném azt, amit teszek. Szeretném, ha nemcsak a magasztos válasz örömét élném meg, hanem a szelíd, kitartó és szeretetteljes szolgálat valóságát is.
Mai szentírási szakaszaink – amelyek advent első hete szombatjának, vagyis az egész Egyházban ma olvasott szentírási helyeknek a sorát adják – szépen illenek a diakónusszenteléshez. Jézus elküldi tanítványait, hogy a mennyek országát hirdessék. A diakónusszentelés szolgálatra hív. Csodálatos látni, hogy amikor Jézus a mennyek országát, az Isten országát elkezdi hirdetni, kezdettől fogva odafordul azokhoz, akik Istenre várnak: a szegényekhez, azokhoz, akik gyermek módra várják, hogy mennyei Atyjuk gondoskodjon róluk.
A mennyek országának jelenlétét különösen is mutatja az önzetlen szeretet. Nagyon gyakran tapasztaljuk, hogy a világ elzárkózik az örömhír elől. De ha tartós és önzetlen szeretettel szeretik; ha lehajolnak eléje, hogy megmossák a lábát vagy bekössék a cipőfűzőjét, vagy megtöröljék az orrát – előbb-utóbb nehezen mond nemet az ember a szeretetre: a gyermekember és a felnőtt is.
A mennyek országának örömhírét hirdetni a diakónus elsőrendű küldetése, és ez a szolgálat nagyon sokféle módon nyilvánul meg: a liturgiában, Isten szavát, az Evangéliumot is különlegesen hirdetve. De ha ezt nem tudjuk valamilyen módon kivinni az életünkbe, valami egyszerű jellel foghatóvá, átélhetővé tenni, akkor a „fellegekben” marad.
Nagyon szívből kívánom, kedves Teofil testvér, hogy emberséged gazdagsága kivirágozhasson, felragyoghasson a szolgálatban, és amikor azt éled meg, hogy jó dolog másokat szolgálni, akkor Isten szeretetében megtapasztald, hogy ez a mennyek országának jele. Nem a teljessége talán, de mégis a jele. Nagyon nagy szükségünk van arra, hogy a szeretet foghatóvá, átélhetővé váljon számunkra. A szeretet! És ugyanakkor, hogy ez lehessen emberi szeretet, valóságos.
A mai szentírási szakaszban a mennyek országának hirdetésére adott felhatalmazás úgy kezdődött, hogy Jézusnak megesett a szíve az embereken. Azt hiszem, ezt is jó kiemelni: ez a szolgálat megmarad a beavatottság eseményének. Hogy minket az Úr életünk valamely pontján megszólított és beavatott. És az a bizonyos odaadás – a nagy szeretetre mondott személyes Igen – beavatottságot feltételez. Az emberek várják, hogy Isten embere ott legyen mellettük. Várják, hogy a szeretet gesztusaiban valaki másnak, egy Nagyobbnak a szeretete nyilatkozzék meg. Beavatottnak lenni újra meg újra azt is jelenti, hogy ráérzünk Jézus vágyára: hogy másokat – és minket is – szeretni kíván.
És bár talán furcsának találjátok, hogy az emberi szeretethez, az emberi életpálya vágyaihoz nyúlok vissza újra és újra, mégis hadd mondjam: az emberi élet akkor bontakozik ki, ha gondoskodhat másokról. És ha beavatottak vagyunk, akkor azt is megéljük, ahogyan Isten szeretne és akar gondoskodni az ő népéről, és benne minden egyes emberről.
A mai első szentírási szakaszt Izajás prófétától vettük, akit az adventi időben olyan gyakran hallgat az Egyház. Milyen gyönyörű kijelentéseket hallottunk a próféta által Istentől: „Bárhol vetsz a földön, vetésednek esőben lesz része, és a föld termette kenyér ízes lesz és tápláló. Nyájaid tágas mezőkön legelnek majd azon a napon. Ökreid és szamárcsikóid, amelyek a földet megmunkálják, sóval vegyített, szórólapáttal megtisztított eleséget esznek.” Gondoskodom arról a népről, amely az én népem.
Az ember újra meg újra meggondolja, hogy mi másért lenne érdemes élnie, mint hogy valakiről gondoskodjon. És amikor Istenre tekintünk és az ő szeretetét figyeljük, akkor azt is látjuk, hogy bár még nem éljük át minden nap ezt az isteni gondoskodást, ha Isten szavát közel engedjük magunkhoz, és megfigyeljük azt a gazdagságot és bőkezűséget, amellyel Isten szeretetéről biztosít bennünket, akkor bennünk is elkezd buzogni az élet. Akkor szárazságunk csökken, és életre támadunk, hogy legyen miből adnunk másoknak.
Kedves testvérek! A liturgiában sok ének és szó hangzik el. Bevallom nektek, én nagyon sokszor – amikor a liturgia ezt engedi – a csendben is pihenek, és keresem, hallgatom Isten jelenlétét. Teofil testvért ma diakónussá szentelhetem, és ezzel különleges módon kapcsolódik be Isten szavának hirdetésébe, az Evangélium hirdetésébe és az Evangélium szerinti szolgálatba. Azért szeretnék imádkozni a mai liturgia szavaival és csendjeivel, hogy Isten igéje visszhangozzék benne, eltöltse őt. És akinek ilyen szép neve van, az tudjon Isten szeretetének továbbadója lenni – mint az a Teofil, akit Szent Lukács említ evangéliumának kezdetén. Váljék javára mindaz a tapasztalat, mindaz a szolgálat, mindaz az örökség, amelyet magával hoz: váljék javára és legyen Isten nagyobb szeretetének eszköze.
Hívlak benneteket, hogy az Egyház imádságához – közös, örömteli szavainkhoz és csendünkhöz – így csatlakozzatok.
Ámen.
***
Ferences Média 2025
