Kardos Csongor OFM előadása a Naphimnuszról Pasaréten
A Naphimnusz születésének 800. évéhez kapcsolódik 2025-ben A Szó Szimfóniája című előadássorozat, amelynek legutóbbi alkalmát Kardos Csongor OFM tartotta. Az élet mint istendicséret című előadásában a Naphimnusz, A teremtmények dicsérete keletkezéstörténetébe, teológiájába, mélyebb jelentésrétegeibe vezette be a hallgatóságot.
A Naphimnusz szövegét őrző, a legnagyobb valószínűség szerint az 1240-es években keletkezett úgynevezett assisi 338-as kódexet ma is Assisiben, a Sacro Convento kolostorában őrzik. A kézirat egyes tulajdonságai bizonyos kutatók szerint arra is engedhetnek következtetni, hogy idővel az ugyancsak Szent Ferenc által szerzett dallamot is rögzíteni kívánták a kódexben, ám ennek lejegyzésére végül nem került sor.
A Naphimnusz műfaját tekintve elsősorban imádság, ezen belül pedig himnusz, lauda (’dicséret’): olyan liturgikus ének, amelynek fő tárgya Isten dicsérete. Más megközelítésben kantikumnak is nevezhető – e műfajnak ugyancsak szentírási gyökere van, elegendő Dániel próféta könyvéből a három ifjú énekére gondolnunk, amely már csak témája kapcsán is a Naphimnusz egyik előzményének tekinthető, akárcsak más szentírási szakaszok – mint a Teremtés könyve, a Zsoltárok könyve vagy a Jelenések könyve –, a liturgia és Ferenc korának világi költeményei, a trubadúrénekek, a kor tömegkultúrája is. Népnyelven, umbriai tájszólásban íródott, formája nem szabályos: nincsenek meghatározott szerkezetű strófái: a rímes vers és a próza határmezsgyéjén helyezkedik el. A Naphimnusz az egyik első példája a 13. század második felében az Alleluja-mozgalom, valamint Jacopone da Todi munkássága révén elterjedő olasz népnyelvű laudairodalomnak.
A Naphimnusz San Damiano temploma mellett született – ez volt az a kicsiny kápolna, amelynek keresztjéről a megfeszített Krisztus szólt Ferenchez, és amelyet az Ő szavára saját kezével újított fel megtérése idején. Ferenc ebben az időben körülbelül ötven napot töltött el egy kis kunyhóban. Ekkortájt már súlyos betegségek gyötörték, komoly fizikai fájdalmakat élt át, és szinte teljesen vak volt. Gyötrelmében Ferenc egy ponton – a Perugiai legenda szavaival élve – „részvétre gerjedt önmaga iránt”, s ekkor nagy isteni vigasztalás érte őt.
A mű keletkezéstörténetét és a „San Damianó-i éjszaka” eseményeit két legenda örökítette meg: a Perugiai legenda és Celanói Tamás második Ferenc-életrajza. Az előbbi forrást mutatta be részletesen az előadó, amely érzékletesen tárja elénk Ferenc találkozását az Úrral: „»Mondd csak, testvér, ha valaki betegségeidért és szorongattatásaidért oly nagy és értékes kincset kínálna neked, mintha az egész föld színaranyból lenne, minden kő drágakő és az összes víz balzsam lenne, te azonban mindezt semmibe vennéd, és úgy bánnál ezekkel az anyagokkal, mint földdel, kövekkel és vízzel, összehasonlítva azzal a nagy és értékes kinccsel, amelyet kaptál, nemde nagyon örülnél neki?« Szent Ferenc így válaszolt: »Nagynak kellene lennie, Uram, annak a kincsnek és mérhetetlennek, különösen értékesnek, nagyon szeretetre méltónak és kívánatosnak.« Így szólt hozzá (a hang): »Akkor hát légy vidám, testvér, és nagyon is örvendezz betegségeid és gyötrelmeid miatt. Egyébként pedig légy olyan nyugodt, mintha már országomban lennél.«” (PL 43)
Isten vigasztalása biztosítja Ferencet arról, hogy a jutalom, amelyet gyötrelmei elviseléséért készít neki az Úr, összehasonlíthatatlanul nagyobb, mint a szenvedés fájdalma. Az átvirrasztott és vigasztalással megerősített San Damianó-i éjszaka utáni reggelen Ferenc így szól testvéreihez: „Nekem tehát ezentúl nagyon kell örvendeznem betegségeimben és gyötrelmeimben, vigaszt kell találnom az Úrban, és mindig hálát kell adnom az Atyaistennek és egyszülött Fiának, Urunknak, Jézus Krisztusnak és a Szentléleknek a nekem juttatott nagy kegyelemért és áldásért.” (PL 43)
Az Úr vigasztalásának nyomában Ferenc lelkében a szenvedés kegyelemmé, a fájdalom áldássá fordul át. Nehéz belső útján sok belső krízis és a Krisztussal való azonosulás, a szent sebhelyek elnyerése után jutott el a Naphimnusz megírásáig: „Ezért az Úr dicséretére, a mi vigasztalásunkra és szomszédaink épülésére új dicsőítő éneket akarok szerezni az Úr teremtményeiről, melyeket nap mint nap használunk, és amelyek nélkül nem élhetünk, de melyek által az emberi nem súlyosan vét Teremtője ellen. Naponta hálátlanok vagyunk ekkora kegyelemért, mert nem dicsérjük úgy Teremtőnket és minden jó adományozóját, ahogy illenék.” (PL 43)
Ferenc számára Isten kimondhatatlan, megnevezhetetlen, láthatatlan Úr, akit a bűnös ember méltatlan megnevezni és megszólítani – fejtette ki előadásában Kardos Csongor. Ebből a paradox helyzetből, a megszólítathatlan Isten megszólításában a költészet nyelve jelenthet kiutat. Isten kegyelme pedig a segítségünkre siet: megváltja az embert, és nem hagyja a méltatlanság állapotában. Bekapcsolódhatunk a nagy Dicsérő, Krisztus énekébe, és a teremtményekébe, amelyeket nem rontott meg a bűn, kapcsolatban maradtak Teremtőjükkel, és az embertől függetlenül is dicsőítik Őt.
Arra vonatkozóan, hogy a költemény egyszerre született-e meg, vagy későbbi, de még Ferenc kezétől származó betoldások tették-e teljessé, megoszlik a kutatók véleménye – fejtette ki Csongor atya. Mivel stílusában, szerkezetében hallatlanul egységes művel állunk szemben, ez az első teóriát engedi erősíteni, ám az életrajzok arról tanúskodnak, hogy a kiengesztelődésről és a testi halálról szóló strófákat Ferenc később írta hozzá a himnuszhoz. Ugyanez az elmélet a szóbeli áthagyományozódás kérdését is vizsgálja, hiszen a keletkezésétől számítva eltelik jó pár év, amíg írott formában is találkozhatunk a Naphimnusszal. A szóbeli áthagyományozódás – hiszen Ferenc megtanította a testvéreknek a dicséret szövegét – abban is segíthetett, hogy a szöveg egyre inkább kikristályosodjon, formálódjon a használat során akár szerzője számára is.
Kardos Csongor ismertette a Naphimnusz egyes szakaszait, majd előadásának második felében azok részletes elemzésére tért rá. A költemény első szakaszának középpontjában maga Isten áll: ebben az egyfajta teológiai bevezetőben Ferenc megszólítja a „legfölségesebb, mindenható, jó Urat”, keretbe foglalva a teljes költeményt: az itt olvasható motívumok a himnusz végén térnek vissza. Az ezt követő, kozmológiai jellegű szakaszban Ferenc a teremtményeket – az égi és a földi elemeket – szólítja fel Isten dicséretére. Ezt követően, az antropológiai jellegű szakaszban megjelenik az ember, majd az eszkatológiai jellegű szakaszban a második halál és az örök élet távlata nyílik meg az olvasó előtt. A költemény zárlatában visszatér Isten dicsérete, amellyel kapcsolatban azt tartják a kutatók, hogy refrénként működhetett, amelyet a testvérek prédikációjuk során megtanítottak énekelt formában a hallgatóságnak, és arra hívták őket, hogy az egyes strófák előéneklése után mintegy feleletként válaszolják.
A Naphimnusz szerzőjének tekintete Istentől, a magasságból halad lefelé, egészen az alvilágig. Ugyanez a logika egyfajta időbeliségben is megjelenik: a mű olvasható úgy is, mint amely a teremtéstől a beteljesedésig húzódik, s megjelenik benne az utolsó ítélet és az örök élet perspektívája.
Ferenc újfajta látásmódja érhető tetten a Naphimnuszban, ahol a sötétség húsvéti öröménekké válik. A himnusz keletkezésének éjszakáján Ferenc egyfajta húsvéti tapasztalatot él át: megpróbáltatásai közepette Isten vigasztalása mintegy megváltásként jelenik meg lelkének éjszakájában. Ez teszi lehetővé számára, hogy a szenvedéseket, a nehézségeket ne utasítsa el, ne átokként gondoljon rájuk, hanem mint áldásra, amelyet a kegyelem át tud alakítani.
Ez a változás megjelenik az emberi kapcsolatokban is: a megváltott ember képes a megbocsátásra, a szenvedések elviselésére. A Naphimnusz így a kiengesztelődés énekévé válik: Istennel, önmagunkkal, a másik emberrel és az egész teremtett világgal. Ennek a kiengesztelődésnek a következménye, megélésének módja pedig a testvériség. Így végül az ember is becsatlakozhat az egész teremtés Istent dicsérő liturgiájába.
Kardos Csongor OFM előadása teljes egészében meghallgatható a ferences rendtartomány honlapján és YouTube-csatornáján.
***
Kámán Veronika
Ferences Média, 2025
