Szerzetesi fenntartású intézmények mentálhigiénés munkatársainak találkozója

Április 8-án a szerzetesi fenntartású szociális intézmények mentálhigiénés munkatársai gyűltek össze Budapesten, a Szerzetesi Irodában egy rendhagyó szakmai és lelki napra. Az alkalmat nemcsak a témaválasztás tette különlegessé, hanem az is, hogy a találkozásra a nagyböjti időszakban került sor, amikor a befelé figyelés, az elcsendesedés és az elmélyülés különös hangsúlyt kap közösségeink életében. 

A mentálhigiénés munkatársak a szerzetesi szociális hálózat olyan lelkiismeretes háttéremberei, akik nap mint nap emberek szenvedéseiben, elakadásaiban, veszteségeiben állnak helyt – gyakran csendben, szinte láthatatlanul, de nélkülözhetetlen jelenléttel. A csoport tagjai évi rendszerességgel találkoznak. Fontosnak tartják, hogy szakmai és lelki kérdéseikről is nyíltan beszélhessenek, megosszák egymással a tapasztalataikat, és visszajelzést kapjanak egymástól. Ez a mostani alkalom azonban mélyebb rétegeket érintett: a meghívott előadók, Lengyel Donát atya és Tegzes Katalin segítőnővér közreműködésével a palliatív szemlélet, a személyre szabott élet végi kísérés és a gyász témái kerültek középpontba – olyan területek, amelyekkel ezek a szakemberek nap mint nap szembesülnek, mégis ritkán adatik meg számukra a közös reflexió lehetősége.

A nap bevezető gondolatait Formanek Tamás, a szerzetesi szociális intézmények koordinátora osztotta meg. Beszédében kiemelte azt a jelentős átalakulást, amely az elmúlt időszakban a bentlakásos intézmények ellátotti körében tapasztalható:

„Az ellátottak idősebbek és törékenyebbek lettek, és sokkal több egészségügyi probléma jelentkezik náluk, sokkal rövidebb időt töltenek velünk. Míg korábban évente két-három haláleset történt egy intézményben, ma már ez a szám tíz fölé emelkedett. A mentálhigiénés munkatársak száma azonban nem nőtt az otthonokban – így minden kollégára több gyász és veszteség jut.”

A szerzetesi fenntartású szociális intézmények ma holisztikus szemléletet képviselnek, és egyre tudatosabban keresik annak lehetőségét, hogy a palliatív megközelítést beépítsék a mindennapi gondozási gyakorlatba, A cél az, hogy „az élet befejezése emberhez méltó módon történjen. Csökkentsük a fájdalmat, és adjunk lehetőséget az ellátottaknak, hogy méltó módon tudják befejezni életüket.”

A szakmai nap a piarista kápolnában közös imádsággal kezdődött, amelyet Lengyel Donát atya vezetett. A pasaréti plébánia káplánja, a Gondviselés Háza és a Testvérkék Óvoda lelki vezetője, valamint a Korányi Intézet kórházlelkésze személyes hangvételű előadásában a segítői hivatás belső folyamatait tárta fel. 

Több évtizedes tapasztalattal hitelesen szólt a jelenlévőkhöz: előadása őszinte volt, szókimondó, amely megérintette a hallgatóságot. Történetein keresztül a segítői hivatás érzelmi megterheléssel járó kihívásait mutatta be, és hangsúlyt fektetett arra, mennyire fontos a lelki regenerálódás és az önreflexió. Mária alakját állította példaként – azt a csendes, imádságos jelenlétet, amellyel Jézust kísérte a keresztútján. „Mindent, amit elkezdünk, imádsággal kezdjük” – hangsúlyozta az atya, hiszen, ha ez hiányzik, szolgálatuk sem tud igazán termékennyé válni.

A közös szendvicsebéd nemcsak fizikai feltöltődés volt, hanem lehetőséget adott a személyes beszélgetésekre, kapcsolódásra is. A Szerzetesi Iroda vendéglátása alatt élénk eszmecsere alakult ki, amelyben a résztvevők az elmúlt időszak eseményeiről, kihívásairól és tapasztalatairól osztották meg gondolataikat. Ezek a találkozások különösen értékesek azok számára, akik földrajzilag távol, de hasonló hivatásban dolgoznak – a visszajelzések, a megértés és a közös tapasztalatok erősítik az összetartozás érzését.

A délutáni programban Tegzes Katalin segítőnővér osztotta meg tapasztalatait. A Tisztítótűzben Szenvedő Lelkeket Segítő Nővérek kongregációjának tagja, a Magyar Érdemrend lovagkeresztjével kitüntetett szakember tíz éven át szolgált az Országos Onkológiai Intézetben. Ahogy fogalmazott, ott „nagyon mély, alapvető kiképzést” kapott a haldoklók kísérésében. 

Katalin nővér előadása gyakorlati példákon keresztül mutatta be, hogy a gyászkísérés nem módszer vagy eljárás, hanem kapcsolat. Egy olyan folyamat, amelyben a segítő képes belehelyezkedni a másik élethelyzetébe, és hiteles jelenléttel segíteni őt útján. „Nem halhatunk meg a beteggel együtt – de a saját halálunkat végig kell gondolnunk, hogy valóban segíteni tudjunk” – fogalmazott. Előadása megrázó őszinteséggel szólt arról, milyen belső munkát igényel a veszteségek között való szolgálat. A segítő önismerete, lelki egészsége és belső stabilitása nemcsak önmaga védelmére szolgál, hanem annak is záloga, hogy valódi támaszt nyújthasson másoknak. Ebben pedig – ahogy a nővér fogalmazott – a hit adja meg az alapot.

A találkozó a résztvevők számára a szakmai eseményen túl valódi lelki töltekezést is jelentett. Egyértelművé vált: a segítő hivatásban dolgozóknak éppúgy szükségük van támogatásra, megértésre és belső újraépülésre, mint azoknak, akiket kísérnek. A halálról, gyászról és hitről való őszinte párbeszéd pedig segíthet abban, hogy a gondoskodás emberhez méltó lehessen – az élet utolsó pillanataiban is.

***
Ferences Média 2025
Fotók: Formanek Tamás