Vajon tényleg lemondás a szerzetesi élet – vagy inkább egy másfajta teljesség útja? Sokakban felmerül: lehet-e családja, párkapcsolata egy szerzetesnek? Nem hiányzik neki mindaz, amit mások a „teljes élet” részének tartanak? Berhidai Piusz OFM a Ferenciek tere újságban megjelent írását közöljük a tisztaság szerzetesi fogadalmáról.
Elkötelezett világi hívek talán a fentieknél szebben és mélyebben fogalmazzák meg kérdésüket, de általánosan igaz, hogy a tisztasági fogadalommal kapcsolatban felmerül nemcsak a „miért?”, hanem a „hogyan?” kérdése is.
A „miért?”-re – tudniillik arra a kérdésre, hogy miért lesz valaki szerzetes – mintha gyakrabban hallanánk vagy könnyebben mondanánk szép és hiteles válaszokat. Megérintő tanúságtételek szólnak meghívásról, a Jóisten megszólító hangjáról és vonzásáról, ahogy logikus teológiai gondolatmenetek írják le (ha nem is maradéktalanul) azt is, hogy mi az alapja és miért van értelme egy olyan elköteleződésnek, amelynek része az egész életre szóló „tisztaság”. Megjegyzem, van, akit már az elnevezés is bosszant: Mi az, hogy szerzetesi tisztaság? Talán a házasságban élők egész életre szóló kapcsolata nem lehet tiszta? Mintha a szerzetesek bűntelenek lennének… Valóban, a házastársi kapcsolat is tiszta és szent, a szerzetesek pedig valóban nem bűntelenek. Olyannyira, hogy a regulák és életszabályok többsége számol is a hibázás, a bűn vagy akár a botrány lehetőségével és meghagyásokat ad a kezelésükre, a bűnbánat és a büntetés módjára. De a tisztaság (castitas) evangéliumi tanácsa elsősorban nem morális kategória, hanem a szerzetesi életforma egész személyt átfogó velejárója, „az osztatlan szív jele”, „önmegtartóztató” és Isten kizárólagos szeretetében „átadott élet”.
Mindez persze nem válasz arra, hogy: hogyan lehet megélni? Márpedig ez a kérdés nem kerülhető meg, elsősorban akkor, ha szerzetesként gondolkodik róla valaki, de akkor sem, ha világi hívőként (hovatovább anyjaként, apjaként, édestestvéreként annak a fiatalnak, aki bejelenti, hogy szerzetes akar lenni). Ráadásul ma ez a „hogyan?” akár így is megfogalmazódik: Reálisan megélhető-e egész életen át tartó szexuális önmegtartóztatás egy erősen szexualizált kultúrában?
Ma azt látjuk, hogy folyamatosan ki vagyunk téve érzéki ingereknek – média, reklám, közösségi oldalak stb. –, hogy egy nagyjából rendezett életvitelű keresztény is napi szinten küzd azzal, hogy ne szóródjék szét az ideje és az energiája a felé irányuló elvárások közepette, a ráömlő információ- és ingeráradatban, ami eltömíti külső érzékeit, süketté teszi belső hallását és elfojtja legbelső, Istent éhező-szomjazó vágyát. Ha viszont azt állítjuk, hogy a szerzetesi tisztaság egy ma már nem élhető életforma, akkor ezzel együtt kimondtuk a házasságról, sőt, minden egyéb – alkalminál hosszabb – párkapcsolatról is, hogy lehetetlen.
Az evangélium szerint azonban Jézus éppen arra akarja felnyitni a szemünket, hogy lehetséges, sőt, az emberi személy csak önmaga odaajándékozásával képes kibontakozni (vö. Gaudium et spes, 24). Ennek befogadásához meg kell fordítani szemléletmódunkat, egész gondolkodásmódunkat és magatartásunkat a Teremtő szándéka szerint – erről tanítva Jézus egyértelműen és félreérthetetlenül idézi a Teremtés könyvét (a kettő egy testté lesz; vö. Mt 19,4–6). És még ha a tanítványok arra a szomorú következtetésre jutnak is, hogy ha így áll a dolog, akkor nem érdemes megházasodni (Mt 19,10), Jézus nem hagyja jóvá ezt a pesszimizmust. Nem véletlen, hogy – az evangélista szerint – a házas kapcsolat valódi értelméről szólva beszél arról a másik életállapotnak a lehetőségéről is, amelyben valaki a mennyek országáért önként lemond a házasságról.
Ha viszont a szerzetesi tisztaság lehetséges, sőt, evangéliumi tanács és olyan életállapot, amire maga az Úr hív, akkor hogyan lehet megélni?
Testi mivoltunk, a vágyainkkal és az érzelmi életünkkel együtt, nem járulékos probléma, hanem személyiségünk része, amivel az Úrnak terve van. Ezért ahhoz, hogy szeretetből és szabadon oda tudjuk adni, előbb el kell fogadnunk – ezért kihagyhatatlan feladat az önismeret. Aludni, enni, inni, egy rendezett életvitelre törekedni az aktivitás és pihenés egészséges váltakozásával és általában is, a határainkat és testi-lelki korlátainkat kiismerni – mindez teremtett mivoltunkból következik. Ahogy az intimitásra való vágyunk és a szexualitásunk is. Ugyanakkor a szexualitásunkra is igaz, hogy ha emberek vagyunk, akkor nincs olyan, hogy „csak szex”, mert összefügg nemcsak testi, hanem szellemi és érzelmi életünkkel is, és szexualitásunk megélésének is több szintje van. Ahogy Jézus sem redukálta pl. a szexualitás helytelen megélésének egyik formáját, nevezetesen a házasságtörést csak a szexuális testi együttlétre, hanem összefüggésben látta a szívünk, vagyis személyiségünk motivációival (vö. Mt 5,28).
Ezenkívül emberi mivoltom nem egy lezárt, statikus valóság: alakulok, változom; nemcsak az idő múlásával, hanem új helyzetek, körülmények, különböző hatások és – ha hívőként tekintek magamra – a mindezeken át és mindezeken felül ható kegyelem révén. Ha viszont testi, szellemi és lelki valóságom nem változatlan, akkor a tisztaságom megélése sem statikus, nem lezárt, nem egy mozdulatlan szentképbe foglalható eszmény, ezért soha nem is tekinthetek rá úgy, mint egy „megoldott feladatra” – ahogy a házas ember sem tekinthet saját párkapcsolatára úgy, hogy „akkor ez most már kész”. Úton vagyunk, s ezen az úton a tisztaságunk megélésének is hol ez, hol az a szempontja lesz fontos, hol így, hol úgy érinti testi, szellemi vagy lelki világunkat, s mindig újra rá kell találnunk a tisztaság megélésének hogyanjára.
Isten személyesen nevén szólítja, akit meghív – lásd a próféták meghívástörténeteit. Jézus személyesen odafordult azokhoz, akiket szorosabb követésére hívott. A másikra nyitottan lettünk megteremtve, és ez a másik lehet az egyszerre immanens és transzcendens Szeretet-Isten is, aki ugyanakkor „nem más” (vö. Cusanus: De non aliud). Függetlenül attól, hogy ki milyen alkat, introvertált vagy extrovertált inkább, mindenképpen olyan személy, aki kapcsolatokban tud növekedni. Ezért a találkozás, a különböző közösségekben való jelenlét – szabadon vállalva és a tevékeny szeretetre törekedve – minden szerzetesi élet, s azon belül a tisztaság megtartásának feltétele. Aki valós találkozásokban megtapasztalja a másikat és önmagát, az kevésbé lesz kiszolgáltatva a fantáziáinak, illúzióinak, kevésbé válik önmaga mércéjévé. Márpedig ez utóbbiak egy olyan utat jelölnek ki, amelyen az ember kezd elszakadni a valóságtól, ez pedig az Istentől való elszakadást is jelenti. Nem véletlen, hogy még a remeteéletet fogadó krisztushívő is, aki nem közösségben él, püspökének fogad engedelmességet, előtte mondja ki igenjét Isten hívására. Enélkül félő, hogy megmaradna csak – egyébként tiszteletet érdemlő – spirituális keresőnek, aki saját maga számára bármikor felülírhatja saját maga szabályait (akár a tisztaság terén is). A szerzetesség elnevezése a keresztény hagyományban koinobion – ami a koinosz biosz („közös élet”) szavakból ered…
Ezért aki tisztaságot fogad, nem valamiféle hermetikusan elzárt és steril világot teremt magában vagy maga körül az emberi kapcsolataiban, megéli ugyanakkor, hogy miután tisztaságot fogadott, a másik emberhez való viszonyulását meghatározza és átszínezi az Istenhez tartozás. A családi vagy baráti kapcsolataiban és a szerzetesi közösségében éppúgy, mint az érzelmi világát megmozgató találkozásokban, amikor szimpátiát vagy akár szexuális vonzalmat, netán szerelmet érez egy másik ember iránt.
Persze ha vannak is valós és éltető kapcsolataim és elméletben tudom, hogy mi a hivatásom, akkor sem vagyok megmentve a kísértésektől vagy a magam tisztátalan vágyaitól, bensőm rendezetlenségeitől. A sivatagi atyák bölcsessége szerint van a kísértésnek az a fajtája, amellyel nem szemtől szemben kell felvenni a lelki küzdelmet, hanem úgy, hogy (akár konkrétan) elfutunk – in fuga salus: a menekülésben az üdvösség. Ez érvényes minden olyan helyzetre, amelyben a bizalmassághoz kétértelműség társul beszédben, gesztusokban, ahol az érzelmi túlfűtöttség miatt az akarat és az értelem már nem oszt, nem szoroz vagy az olyan környezetre, ahol a vágyat tudatosan ingerlik, ilyen pl. a virtuális világ. Ilyenkor valóban jobb kiszállni, friss levegőt szívni, hideg zuhanyt venni vagy munka után nézni, szeretetszolgálatot végezni. Kijózanító lehet ilyen helyzetben tisztába tenni egy beteget vagy akár csak ételt osztani a rászorulóknak. Azonban bármennyire hatékony megoldás is bizonyos helyzetekben az „in fuga salus”, soha sem jelentheti a személy általános elszigetelődését, izolálódását.
Két fontos támpont mindig marad a tisztasági fogadalom megtartását illető kérdések, nehézségek vagy az egészen személyes tapasztalatok megéléséhez és megfontolásához: a rendszeres gyónás és szentáldozás, valamint a lelkivezetői kísérés. Ezek ugyanis megmentik a szerzetest saját magától.
A társadalmunkat aktivizmus határozza meg. Általában „nincs időnk”, mert folyton problémákat kell megoldanunk, ezért munkára és szabadidőre – újabban „énidőre” – osztjuk az életünket. Ez sajnos úgy is rögzül némelyekben, mint egy olyan illuzórikus életfelfogás, amely egyáltalán nem evangéliumi, és ha szerzetesről van szó, a tisztasági fogadalom megélésére is hatással van. Szükséges, hogy legyen olyan tevékenység az életemben, ami értelmes, amelyben legalább annyira szabad vagyok – minden kötöttsége ellenére –, mint az ún. énidőben. Ez utóbbira csak annyiban van szükségem, amennyiben a zajból való visszavonulást, az önreflexiót, a csend kegyelmének (!) megélését, a bensőm levegőhöz jutását jelenti a magányban – és nem Isten nélkül. Nem feltétlenül kell minden ilyen magányban istenes dolgokkal foglalkozni, de bármit teszek, tehessem Isten jelenlétében.
Van, hogy megadatik, hogy az adott szolgálatunk értelmes munka, amit lélekkel tudunk végezni és örömünket leljük benne, ám az is megtörténhet, hogy sem a hasznát, sem az értelmét nem látjuk. Ilyenkor a munka lelketlenné válik, és ha nem találom meg az értelmét, sőt, ha nincs más olyan pozitív tevékenység sem az életemben, amelyben hűséggel és odaadással tudok jelen lenni, akkor félő, hogy idő előtt kimerülök vagy olyan helyen keresem az értelmet és az örömöt, ami eltávolít önmagamtól és Istentől.
Mivel a tisztasági fogadalom létjogosultsága Istenben van, hit nélkül élhetetlen. A hit azonban szintén nem egy automatikus és változatlan adottság, ezért szükséges, hogy ápoljuk, tápláljuk.
A hitben egész valónk kerül tudatos és szabad kapcsolatba Istennel, ezért a hitem táplálása az akarati, értelmi és érzelmi világomat is érinti. A szentségi élet rendszeres gyakorlásáról és a lelki kísérésről már szó esett. Ezek mellett az aszkézis az élet kihagyhatatlan része, mert a szabad akaratot edzi és hozza formába. Az az akarat, amelyik soha nincs megfeszítve, elernyed és meggyengül, az az akarat viszont, amelyik folyamatosan túlfeszített állapotban van, egyszer csak megtörik. Mai, aktivizmussal és ingeráradattal terhelt világunkban a szemünk előtt villódzó monitorok és kijelzők másodpercenként új igényeket generálnak az agyunkban, amelyekre az akaratunknak folyton válaszolnia kell (nem egyszer ellenállnia), így könnyen túlterheltté válik.
Ebben a helyzetben éppen annak gyakorlása válik fontossá, hogy pihenőt adjunk akaratunknak, megengedve pl. a csendet, az ingerszegény környezetet, a monoton tevékenységet (mint amilyen az egyszerű fizikai munka vagy a sport). A szabad akaratunk edzése – önmegtagadással, a munkához vagy az imádsághoz való hűséggel, a fizikai, szellemi és lelki próbatételek vállalásával, ugyanakkor a határaink kiismerésével és tiszteletben tartásával – része annak a formálódásnak, amely során egyre inkább képessé válunk osztatlan és tiszta szívvel élni.
Hasonlóképpen nem mellékes kérdés, hogy értelmi és érzelmi világomat mivel táplálom, mit engedek be érzékszerveimen keresztül a lelkembe. A tanulás, olvasás, gondolkodás, valamint a kultúra, a természeti vagy a művészeti szépre megnyíló figyelem művelése olyan szellemi aktivitás, amely belülről formál és megment attól, hogy az algoritmusoktól vezérelt termékek passzív fogyasztója legyek. A hitem tápláléka a teológia művelése is, adottságaim és lehetőségeim szerint. Nem véletlen, hogy a zsolozsma – főképp az olvasmányos imaóra – a Szentírásból és az egyházatyák tanításából vett részletekkel éppen azt szolgálja, hogy értelmem és szívem odaforduljon Isten felé.
A fenti sorokban igyekeztem gyakorlati oldalról megközelíteni a tisztasági fogadalmat. Szándékosan a végére hagytam azt a mozzanatot, ami bár a legfontosabb, túl könnyen elintézhető annyival, hogy „hát ez magától értetődik”. Az imádságról van szó. Valójában soha nem magától értetődő, és többet jelent, mint bizonyos idő ráfordítását vallásos szokásokra. A megszentelt életet élő ember kizárólagos kapcsolatban van Istennel. Ennek belső életére és külső megnyilvánulásaira is fontos vonatkozásai vannak. Az urát váró virrasztó szolga vagy a vőlegényt váró szüzek evangéliumi képe jól leírja azt az egész embert meghatározó helyzetet, ami a szerzetesé. Virraszt. Várakozik. És mint ilyen, létében mindig a Másikra utal, akit vár. Az imádság nem feltétlenül csak a begyakorolt imákat és imamódokat jelenti. Sokkal inkább egy pőre odaállást az Úr elé – lesz, ami lesz. Őszinteséget elsősorban Vele és önmagunkkal.
Assisi Szent Ferenc egy alkalommal, amikor télvíz idején küzdött a tisztaság elleni kísértésekkel, egyszer fogta magát, kiment a cellájából és ruhátlanul a hóba vetette magát, majd a hóból kis figurákat formázott, mondván: ez a nagyobb a feleséged, ezek a kisebbek a fiaitok és leányaitok, ezekről kell gondoskodnod, őket kell ruháznod, etetned és melegítened. Az egyszerre drámai és ironikus történet tanulsága többek között az, hogy az Isten színe előtti őszinteség valódi, szinte kíméletlen szembenézést jelent önmagunkkal, vágyainkkal, illetve az, hogy az imádságban, egyedül Istennel van esélyünk arra, hogy ne csak őszinték legyünk – megélve és kifejezve érzelmeinket –, hanem az őszinteségtől eljussunk az igazságig is: felismerjük és megéljük valódi identitásunkat és hivatásunkat.
***
Ha érdekelnek hasonló írások a témában, akkor az alábbi linken eléred a Ferenciek tere újság teljes idei első számát:
Ferenciek-tere_26_Punkosd.pdf
***
Berhidai Piusz OFM
Forrás: Ferenciek tere újság (2026. 1.szám)
Fotó: Ferences Média archív
Ferences Média 2026
