Kránitz Mihály teológus professzor, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanszékvezető egyetemi tanára búcsúztató beszédét adjuk közre, melyet Orbán Márk OFM temetésén, július 14-én Esztergomban mondott.

*

Kedves testvérek!

Márk atya búcsúztatására jöttünk össze, aki ferences pap, tanár, lelkivezető volt. Osztályommal szűk két hónapja ünnepeltük 45. érettségi találkozónkat, ahol megemlékeztünk róla is, mivel betegsége miatt május végén már nem tudott eljönni hozzánk. Tulajdonképpen 80 év van előttünk Márk atya személyében. Maga a Szentírás mondja: „éveink száma legföljebb hetven, s ha erősek vagyunk, eljutunk nyolcvanig” – hirdeti a zsoltáros (Zsolt 90,10). Márk atya tehát tulajdonképpen a teljességet élte meg, amit ember itt a földön megélhet. Nem volt tipikus paptanár, sokkal inkább érzéseire, meglátásaira hagyatkozott. Élettapasztalata viszont osztályfőnökké, később házfőnökké, majd pedig a ferences világi rend közösségvezetőjévé tette. Márk atya teljesen odaadta magát hivatásának, úgy élt a világban, mint aki felismerte a jót, és azt végérvényesen szolgálta. Nem túlzás róla azt állítani, amit Jézusról is megállapítottak: „Ahol csak járt, jót tett” (ApCsel 10,38). A lelki életben is a gyakorlat embere volt, tanácsai, prédikációi a hétköznapokból indultak ki, ami néha meghökkentően hatott, de emögött egy eltökélt Krisztus-követés húzódott meg, s akár a legegyszerűbben megfogalmazott gondolatok megmaradtak hallgatói fejében és szívében. Úgy járt a világban, mint aki nagyon otthonos a technikai, műszaki adottságok között, s mivel maga is a tettek embere volt, igyekezett mindennapjaiba, a látszólag külső megnyilvánulásokba is lelket vinni. Képességeivel tisztában volt, és tudta azt is, hogy neki valami mást kell adnia, mint a korban hozzá közel álló tudósabb ferences rendtársainak. Mivel ő mindenkivel megtalálta a hangot, ezért őt is könnyen meg lehetett találni és szólítani. Élete nyílegyenes volt. Ha a karmelita Kis Szent Terézhez lehetne hasonlítani, akkor ő is egy „kis utat” járt. Egy ügye volt: az Isten, s ezt az emberek szolgálatában tudta megmutatni. Jézus erről a lelkületről mondta, hogy „boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa” (Mt 5,3). A másik kijelentése is érvényesült Márk atya életében: „Ti elsősorban Isten országát és annak igazságát keressétek! Ne aggódjatok a holnap miatt, a holnap majd gondoskodik magáról” (Mt 6,33–34). A ferences rend egy nagy család. Ezt érzi meg az, aki kapcsolatba kerül ferencesekkel. Szüleim révén én már egészen kiskoromtól kezdve a Margit körúti rendház és templom rendszeres látogatója voltam, így Márk atyát is ismertem.

Négy éve volt még csak pap, amikor osztályt bíztak rá, és végső soron mi voltunk az egyetlen osztálya, amelyet végigvitt (1973–1977 között). A gimnáziumi négy év meghatározó minden ember életében, például a hangulatos osztályfőnöki órák miatt. Évenként az osztálykirándulások megszervezése a szülők tájékoztatásával történt, ami nem mindig volt zökkenőmentes, mert nem mindenki tudott Márk atya „nomád” elképzeléseivel azonosulni. A sátorállítást, az őrség megszervezését, a pakolásokat azonban mégiscsak megtanultuk. Rárospuszta, Kétújfalu, Porvacsesznek maradandó emlékek a rá bízott osztályközösség tagjaiban. Természetesen senki sem tökéletes, de ő éppen azáltal volt megközelíthető, hogy nem képzelte ezt magáról. Természetesen tudott határozott is lenni, ha fegyelemről volt szó. Nemcsak a vissza-visszatérő érettségi találkozók, de a vele kialakult baráti kapcsolat is hozzájárult a rendszeres találkozásokhoz. Végül így adódott, hogy 2019-ben én prédikálhattam dunabogdányi aranymiséje alkalmával, ami egyúttal azt is jelezte, hogy az ország több részén is baráti kapcsolatokat ápolt fiatalokkal, felnőttekkel és családokkal. Leginkább az fájt neki, amikor meg nem értéssel vagy hatalmi önteltséggel találkozott világi és egyházi részen egyaránt. Igazságérzete ilyenkor működésbe lépett, de egyúttal ferences lelkisége is, amelynek mintáját éppen Szent Ferenc adta Leó testvérrel való beszélgetéseiben, kijelentve, hogyha minket most ebbe a ferences rendházba nem fogadnak be, mivel nem ismernek, sőt bottal elkergetnek, írd fel, hogy ez az igazi boldogság. Rendtársai nagy szeretettel vették körül élete utolsó évében itt Esztergomban. Az „örökmozgó” Márk egyetlen bánata az volt, hogy ágyhoz kötve kellett élnie, s még a jogosítványát is bevonták. A Szentírás maga kéri, hogy „emlékezzetek meg elöljáróitokról” (Zsid 13,7), ezért most, mivel szüleink után tanáraink a legmeghatározóbb személyek életünk kibontakozásában, kérjük a mennyei Atyát, hogy ajándékozza meg Márk atyát a béke és a jóság örök megtapasztalásával, melyet azoknak tartogatott, akik vállalták a kisebb testvérek hivatását, mert „aki olyan lesz, mint egy gyermek, az a nagyobb a mennyek országában” (Mt 18,4).

Márk atyával ismét az a generáció fogyatkozott meg, amely az 1970-es, 1980-as években gimnazista korú fiatalok százait tanította és nevelte. Már korábban elbúcsúztunk Szabó Borbála tanárnőtől, Töhötöm atyától, Kolos atyától, Luchterhand Irén tanárnőtől és másoktól. Micsoda társaság lehet már odaát…! Márk atya is ezekhez a meghatározó személyiségekhez tartozott, és volt része a tantestületnek, és ugyanakkor a rábízottak barátja is tudott lenni, hűen ahhoz a régi magyar elnevezéshez, hogy a ferences szerzetes az ferences barát. Szent Pál azt tanítja, hogy bár „a lelki adományok különfélék, a Lélek ugyanaz” (1Kor 12,4), s ennek igazságát megtapasztalhattuk a ferences atyák között. Mindenkinek valami más volt az „erőssége”. Volt tudós ferences, mint Ernő atya, volt kiváló pedagógus, mint Szikra Ferenc atya, volt alapos biológus, mint Flórián atya vagy nagyszerű magyartanár, mint Ányos atya… és még sorolhatnám. Márk atya közvetlenségével, talpraesettségével derűs színfolt volt a tantestületben, melyet a hit és a nevelés szeretete fogott össze. Benne is érvényesült Pál apostol másik mondása, hogy „mindenki a saját ajándékát kapta Istentől, az egyik ilyet, a másik olyat” (1Kor 7,7).

Tanárainktól mindig kapunk valamilyen örökséget – kimondatlanul is. A kamaszkor kezdetétől vettek át minket az általános iskolából, és fiatal, érett felnőttként bocsátottak tovább minket az élet különböző területeire. Mondják, hogy a ferences nem tanító rend. És valóban, összevetve a piaristákkal, a bencésekkel vagy éppen az oktatásra szakosodott iskolanővérekkel, a ferencesek kilógtak a sorból a létező szocializmus idején, amikor két gimnáziumot is fenntartottak. Az 1950-től induló szentendrei koedukált gimnázium modernnek tűnt, mely már a nyolcadik évtizedét kezdte meg, és elmondhatjuk, hogy életképesnek bizonyult. Az identitását kereső fiatal a ferencesek által nyújtott közösségi szemléletben találhatott jó barátokra és lelki vezetőkre, a gimnáziumi társak, a minket oktató tanárok vagy pedig a rend különböző tagjai között. Egy több mint 800 éves rend evangéliumi példát hagyott maga után, melyet az élet és a társadalom különböző területein tudott kifejteni a Krisztushoz méltó egyszerűséggel, de az evangéliumhoz való mély hűséggel világszerte. Amit a ferencesektől és Márk atyától kaptunk, azért valamiképp felelősek vagyunk. Ezért akkor tudjuk hitelesen megköszönni a kapott örökséget, és akkor tudunk hitelesen elköszönni Márk atyától, ha tovább él bennünk valami mindabból, amit ő akár szavak nélkül is szeretett volna átadni.

Ezért most Szent Ferenc szellemében köszönjünk el szeretett tanárunktól:

Áldott légy, Uram, a testi halálért, a mi testvérünkért,
Akitől élő ember el nem futhat.
Akik halálos bűnben halnak meg, jaj azoknak!
És boldogok, kik magukat megadták
Te szent akaratodnak.
A másik halál nem fog fájni azoknak.

Dicsérjétek az Urat és áldjátok
És mondjatok hálát neki.
És nagy alázatosan szolgáljátok!

Márk atya! Nyugodj békében!