Kedves Paptestvérek, Ferences Testvéreim!
Kedves Gyászoló Rokonok és Barátok!
Mindannyian, Akik eljöttetek elkísérni Bertalan testvérünket utolsó útján, Krisztusban Kedves Testvéreim!

Mondtam már egyszer temetési beszédet Bertalan testvér fölött. Igaz, nem tudtam befejezni, mert a professzor úr a helyemre zavart. Igaza volt, mert az egész helyzet roppant nevetségessé vált. Úgy emlékszem, éppen Bertalan szocializmus idejére esett katonaságában szerzett érdemeinél tartottam, amikor végképp kitört a nevetés. Mivel ott ült előttem a harmadik sorban, láttam az örömöt az arcán, hogy Róla szól a temetési próbabeszéd.

Igen, akik ismertük őt, tudjuk, hogy szerette humorral feloldani, talán olykor eltakarni érdekes személyiségét. Akkor, húsz évvel ezelőtt, fiatalon, nem gondoltam, hogy élesre fordul a helyzet. Most így állunk itt. És bár semmiképpen nem vállalkoznék ennek a gazdag személyiségnek feltérképezésére, azt sem merném megtenni, hogy viccet csináljak belőle, ezért más irányt keresek.

A ferences képzésünk során találkoztunk azzal a gondolattal, hogy előbb legyünk emberek, utána keresztények, és még erre jöhet rá a szerzetességünk, ferencességünk. Értettük és értjük, mit akar kifejezni ez, mégis érezhetjük úgy, hogy valahogyan sántít a képlet. Mert mi van akkor, ha valaki az emberséghez nehezítést kapott; vagy ugyan kiváló az emberségben, de keveset kapott a kereszténységben, mégis vágyódik a szerzetesi életre? Lehet-e a szerzetességtől várni, hogy előrébb vigyen a kereszténységünkben, vagy akár az emberségünkben, vagy csak ezekre épülhet?

Mi van akkor, ha valaki „nehéz természetet” örökölt, és ezért veszekedős? Vagy mi van akkor, ha valaki olyan történelmi korban nevelkedett, ami nem kedvezett se emberségnek, se kereszténységnek, nem is beszélve a szerzetességről?

Bertalantól sokat hallottam ezekről: az örökölt, a látott dolgokról; a szocializmus idejéről.

Arról a fiatalkori vágyáról, ami ugyan vonzotta őt a szerzetesi életre, de – ahogyan mondta –  a világ zaja sokáig elnyomta ezt a hívást.

Arról a falusi életről, ami tele volt történettel és eseménnyel, mindennapi hittel, mégsem lehetett teljesen szabadon megélni sem kereszténységet, sem emberséget. Mindig szükségesnek látszott egy kis ügyeskedés

Így nézve Bertalan testvérünket, mintha megfordulna a képlet. Mert mit jelent az Ő esetében az ember?; mit jelent a keresztény?; és mit jelentett a ferencesség?

Az édesapa tragikus halála, így hiánya a kezdetektől meghatározta az emberi fejlődést: új lakóhely, új családi kötődések, ráadásul a múlt elhallgattatása. Mégis megmaradhatott ebben a világban a jézusi hit, a hagyományos Mária-tisztelet. A talán túlzottan is emberinek mondható hétköznapok megszakításában a templomi szolgálat, a búcsújárás hagyománya. Egyáltalán a hagyományokhoz való ragaszkodás legfőképpen az imádságok világában.

Ebben jelentkezett a szerzetesi, a ferences élet. Talán mostanra és számunkra örök homály fedi ennek indulását, de tény, hogy ráállt erre az útra, ami tulajdonképpen Szent Ferenc szándéka szerint a bűnbánó élet. Sokszor megrendített, vagy inkább megerősített, amikor láttam sírni. Ez egyre gyakoribb lett, ahogyan ment az idő. A szentgyónásokhoz, a búcsújáráshoz való viszonyának mélyülése valahogyan abba az irányba vitte, hogy még erősebben ragaszkodjon a keresztet értünk vállaló Jézushoz. Így a ferencessége erősítette megszokott kereszténységét, de emelte őt emberségében is, amikor kereste a kiengesztelődést a legkülönbözőbb emberekkel: rokonokkal, ismerősökkel, rendtársakkal.

Amióta meghalt, rengeteg emberrel beszélgettem róla. Érdekesek lettek számomra ezek a beszélgetések. Egyrészt azért, mert meglepően vidám hangulatúak voltak, bár kiérződött belőlük a megélt veszteség. Ugyanakkor azért, mert rendkívül átéreztem, hogy egy embert amennyiben megszeretünk, nem a könyvekben megfogalmazható, leírható jó tulajdonságai, erősségei miatt szeretünk meg, hanem mert valahogyan befogadtuk egymást a szíveink mélységébe.

Bertalan igazán testvérré tudott válni sokak számára, és mint testvér, tudta közelebb vinni sokakhoz a hitet, és vált szerethető emberré.

Amikor most itt vagyunk Isten színe előtt imádságban, először is hálát adunk Bertalan testvérért, mindazért a sok jóért, amit az Ő érdekes személyiségén keresztül kaptunk az ajándékozó Istentől. Ugyanakkor kérjük Istent, legyen irgalmas Bertalan testvérünkkel, ahogyan azt Ő is mindig vágyta; nagyon is emberi természetéből elkövetett bűneit törölje el, és csak a szerethetőre figyeljen!

Bertalan testvér fél évszázada járt először itt, Mátraverebély-Szentkúton. Erős kötődése ehhez a kegyhelyhez, pontosabban a szentkúti Szűzanyához arra indította, hogy végső nyugalmat is itt találjon. Ezért imádságainkban Máriát, a mi édesanyánkat is megkérjük: Bertalan sokat hajszolt, sok betegséget és szenvedést átjárt szívét ölelje magához. Közülünk úgyis Ő tudja legjobban, milyen ragaszkodó szeretettel kérlelte mindig az anyai pártfogást, kérte mindig a közbenjárást mindenféle bajban vagy nehézségben. A számtalan helyről, ahol életében megfordult, valahogyan mindig ide, Szentkútra vágyott vissza, ez a hely lett számára az igazi kapcsolódás a mennyek országával.

Mária, Jézus anyja! Vezesd bűnbánó fiadat az örök Irgalmassághoz, a Te Szent Fiadhoz, a mi Urunkhoz, Jézus Krisztushoz!

Ámen.

***

A prédikáció Kálmán Bertalan OFM gyászszertartásán hangzott el április 8-án Mátraverebély-Szentkút nemzeti kegyhelyünkön.
A gyászmise visszanézhető a Youtube-on. A fotógaléria itt érhető el.

***

Fotó: Kiss Didák
Ferences Média, 2025