Június 13-án, Szent Antal ünnepén útnak indult a Magyarok Nagyasszonya Ferences Rendtartomány jubileumi zarándoklata Assisibe Kardos Csongor testvér lelki vezetésével, amelynek eseményeiről kolléganőnk naponta fotókkal és rövid személyes beszámolókkal jelentkezett.
„Örvendezzünk mindnyájan az Úrban, ünnepi napot ülvén Szent Antalnak tiszteletére”
Különleges ajándék, hogy zarándoklatunk első napját éppen Szent Antal ünnepén kezdhettük meg Padovában, akinek tiszteletére Csongor atya este szentmisét mutatott be a szalézi szerzetesrend által fenntartott szállásunk kápolnájában. A szertartás különleges pillanata volt, hogy a zarándoklatra magunkkal hozott, előre leírt imaszándékainkat az oltárra helyezhettük, így szeretteinket, közösségeinket és személyes kéréseinket is Isten elé vihettük. Ezzel kezdetét vette nyolcnapos zarándokutunk, amelyet a Pannon Pilgrim és a Ferences Rend szervezett a Szent Ferenc 800-as jubileumi évek méltó koronájaként és lezárásaként. Az előttünk álló napokban Assisi szentjének nyomdokain haladva felkeressük a hozzá kötődő legfontosabb helyszíneket, hogy hitben, közösségben és lelki elmélyülésben járjuk végig mi is ezt a különleges utat.
„Érettünk útközben született és jászolba tétetett”
A második napunk még mindig az úton levés jegyében telt. De mit is jelent úton lenni? Egy zarándokút sosem csak a megtett kilométerekről szól: miközben testben haladunk, lélekben is úton vagyunk Isten, önmagunk és egymás felé. Isten nem tökéletesnek teremtett bennünket, nem is ezt kívánja tőlünk; a szentek sem voltak azok. Úton vagyunk, mint a választott nép a pusztában vagy mint az emmauszi tanítványok. Úton vagyunk a megértésben, a megtisztulásban, a megbocsátásban. És Ő velünk jár ezen az úton: kiegészíti, ami töredékességünk vagy gyengeségeink miatt hiányzik belőlünk, és kegyelmet ad a növekedéshez.
Bolognai napunkat a híres „Hét Templom” épületegyüttesnél kezdtük. A Szent István vértanúról nevezett komplexum a város szívében, a Piazza Santo Stefano téren található. A különböző korokban épült templomok, kápolnák, kerengők és udvarok együttese Bologna egyik legjelentősebb szakrális emléke. Az együttes egyik legrégebbi része a Szent Kereszt-templom, amelynek altemplomában mutatta be Csongor atya a legszentebb áldozatot.
A hely története egyébként egészen az 5. századig nyúlik vissza. A hagyomány szerint Bologna nyolcadik püspöke, a később szentté avatott Petronius – a város védőszentje – a Szentföldön tett zarándoklata után olyan épületegyüttest álmodott meg, amely Jeruzsálem szent helyeit idézi fel. Ennek része a Szent Sír-templom, amely a jeruzsálemi Szent Sír-bazilika mintájára épült, valamint Pilátus udvara, amely Krisztus perének eseményeire emlékeztet. A hagyomány szerint Petronius ereklyéket is hozott a Szentföldről; ezek közül a legismertebb az az oszlop, amelyhez Jézust megostorozása előtt kötözték.
A komplexum része továbbá a két ókeresztény vértanú, Szent Vitale és Szent Agricola tiszteletére emelt templom is. A Szent Sír-templom központi kápolnája évszázadokon át Szent Petronius ereklyéinek őrzési helye volt, mielőtt azokat a tiszteletére emelt San Petronio-bazilikába vitték volna át. Délutánunkat már ebben a monumentális templomban folytattuk, amelynek építését a 14. század végén kezdték meg, és amely ma Bologna egyik legjelentősebb építészeti és vallási emléke.
„… hogy megtegyem a te szent és igaz parancsodat”
Megérkeztünk Assisibe, arra a helyre, ahol bő 800 évvel ezelőtt egy fiatalember annyira komolyan vette az Evangéliumot, hogy az egész életét új alapokra helyezte. Megérkezésünkkor az Angyalos Boldogasszony-bazilikában együtt imádkoztuk az esti zsolozsmát a helyi ferences testvérekkel.
A hatalmas templom szívében megbújó Porciunkula-kápolnában talált otthonra Szent Ferenc és első testvérei, itt bontakozott ki az a közösség, amelynek középpontjában az Evangélium egyszerű és radikális megélése állt. Ugyanitt található a Tranzitus-kápolna is, amelyet azon a helyen emeltek, ahol pontosan 800 évvel ezelőtt Szent Ferenc átlépett ebből a földi életből az örök Atya házába. A „tranzitus” szó maga is átvonulást, átmenetet jelent. Ferenc számára a halál nem vereség volt, hanem beteljesedés: találkozás azzal az Úrral, akit egész életében szeretett és követett. Ez arra emlékeztethet bennünket, hogy a mi földi életünk is csak egy zarándokút, amelynek célja nem önmaga, hanem az Istennel való teljes közösség.
Másnap reggel felmentünk Assisi városába, ahol végigjártuk Ferenc életének meghatározó pontjait: láttuk szülőházának és keresztelésének helyszínét, valamint azt a kis cellát is, ahová édesapja bezárta, amikor fia mindenét eladta a szegények javára. Ezek a helyek kijózanítóan hatnak, mert ráébresztenek arra, hogy a szentté válás útja nem rendkívüli élményekkel kezdődik, hanem egymás után meghozott következetes döntésekkel. Olykor olyan döntésekkel, amelyeket a környezetünk sem ért meg. Ferenc és társai szegénysége nem öncélú nélkülözés volt, hanem szabadság: annak felismerése, hogy az ember igazi gazdagsága nem abban rejlik, amije van, hanem abban, akihez tartozik.
Délután az Erdélyből származó János testvér vezetésével megnéztük Giotto lenyűgöző freskóit a Szent Ferenc-bazilikában, amelyek ma is élő módon mesélik el Assisi szentjének életét. Imádkoztunk Szent Ferenc és Carlo Acutis sírjánál, valamint megnéztük Szent Klára szülőházát is, aki Ferenc nyomán ugyanazt a radikális Krisztus-követést választotta, mint Isten szegénykéje.
„Vigadj boldog Pannónia, mert Krisztus téged így szeret”
Zarándoklatunk negyedik napján az Assisitől mintegy 25 kilométerre fekvő Perugiába látogattunk, Umbria tartomány történelmi fővárosába. A hegytetőre épült településre a helyiek által is kedvelt minimetróval jutottunk fel. Ezen a napon csatlakozott hozzánk Ambrus testvér is, aki jelenleg gyakorlati évét tölti Assisiben és a perugiai egyetemen tanul. Perugia több szállal is kapcsolódik a ferences hagyományhoz: a város és környéke fontos szerepet játszott a rend obszerváns megújulásában, amely Szent Ferenc eredeti lelkületéhez, az evangéliumi egyszerűséghez és a hiteles élethez kívánt visszatérni. A megújulás mindig a forrásokhoz való visszatéréssel kezdődik. Ahogyan a ferences testvérek újra fel akarták fedezni alapítójuk örökségét, úgy nekünk is újra és újra fel kell tennünk a kérdést: mi maradt meg bennünk abból az első szeretetből, amellyel egykor igent mondtunk Krisztus követésére?
Perugiában járva azonban nemcsak a ferences hagyományhoz kerültünk közelebb, hanem egy olyan helyhez is, amely a magyar keresztény emlékezet számára különleges jelentőséggel bír. Itt avatták ugyanis szentté 1235-ben Árpád-házi Szent Erzsébetet, II. András király leányát, a ferences harmadrend egyik legismertebb alakját, aki rangját és gazdagságát nem önmaga szolgálatába állította, hanem a szegények és betegek javára fordította. Bár rövid életet élt, szeretetének és irgalmasságának emléke évszázadokon át fennmaradt. Ezen a napon az ő tiszteletére mutatta be a szentmisét Csongor atya a perugiai domonkos templomban.
„Az életemet senki sem veszi el tőlem, én adom oda”
Mai zarándokutunk három különleges helyszínen vezetett végig bennünket. A napot Assisiben a Szent Klára-bazilikánál kezdtük, ahol Klára sírjánál emlékeztünk arra a radikális szeretetre és bizalomra, amellyel Szent Ferenc nyomán ő is mindent odaadva követte Krisztust. Ezután San Damianóba látogattunk, ahhoz a kis templomhoz, ahol a keresztről megszólaló Jézus elhívta Ferencet – ezen a kegyelmi helyszínen mutatott be szentmisét Csongor atya. Napunkat a Carceri remeteségben zártuk: azon a csendes hegyi helyen, ahová Szent Ferenc és testvérei gyakran visszavonultak imádkozni, elcsendesedni és újra megerősödni Isten jelenlétében.
„A teremtett dolgokban felismerhető nyomaiban mindenütt a Szeretetreméltót követte”
Zarándokutunk hatodik napját Gubbióban, a kiengesztelődés városában töltöttük. A hagyomány szerint ebben a különleges, középkori hangulatát mindmáig őrző umbriai városban talált egy időre otthonra Szent Ferenc egy barátjánál.
A legenda arról mesél, hogy a települést akkoriban rettegésben tartotta egy vérengző farkas. Az emberek féltek tőle, mert komoly károkat okozott a településen élőknek, ezért Szent Ferenc segítségét kérték, aki megszelídítette az állatot és kibékítette a város lakóival. A történet jól példázza, hogy ahol szeretettel és nyitott szívvel közeledünk a másikhoz, ott lehetőség nyílik a békére – még akkor is, ha első pillantásra minden reménytelennek tűnik.
Szent Ferenc különleges érzékenységgel szemlélte a teremtett világot. Nem csak a természet szépségét látta benne, hanem minden teremtményben Isten szeretetének nyomát fedezte fel. Ahogyan Celanói Tamás írja róla: „A teremtett dolgokban felismerhető nyomaiban mindenütt a Szeretetreméltót követte.” (CÉ 2, 165) Gubbióban járva mi is erre kaptunk meghívást: hogy más szemmel tekintsünk a minket körülvevő világra, egymásra és önmagunkra. Vajon az életünknek mely területén van szükségünk kiengesztelődésre?
Uram, hálásak vagyunk azért a békéért, amelyet újra és újra felkínálsz, és azért a szeretetért, amely képes hidat építeni ember és ember, ember és teremtmény, ember és Teremtő között!
„Minden jót a legfölségesebb Úristennek adjunk vissza”
Véget ért a Pannon Pilgrim és a Ferences Rendtartomány közös zarándoklata. Isten szegénykéjének nyomába szegődtünk a tranzitus 800. évfordulója alkalmából, s egyúttal lezártuk azt a négyéves jubileumi időszakot is, amely Szent Ferenc életének legfontosabb eseményeit idézte fel (regula és Greccio, stigmatizáció, Naphimnusz, tranzitus).
Utolsó napunkat Veronában töltöttük: közös városnézéssel, sétával, hálaadással; az estét pedig sokan az Arena di Veronában Verdi Aidájának megtekintésével zárták.
Közös utunk záró napjának lelki üzenete a visszaadás volt. Ahogyan Szent Ferenc tanítja: „Minden jót a legfölségesebb Úristennek adjunk vissza, és ismerjük el, hogy minden jó az övé, és mindenért neki adjunk hálát, akitől minden jó származik.” (RnB 17, 17)
Mindent visszaadni az Úrnak – ezt jelenti a ferences radikalitás és a szegénység mély értelme. Felismerni, hogy semmink sincs, amit ne ajándékba kaptunk volna. Ebből a felismerésből születik aztán a kiengesztelődés, a dicséret, a hálaadás és a szolgálat. A ferences élet végső soron meghívás arra, hogy egész életünket visszaadjuk annak, akitől minden jó származik.
Uram, hálát adunk az együtt megtett útért, a közös imádságokért, találkozásokért és a kapott kegyelmekért. Köszönjük minden zarándoknak, hogy részese volt ennek a különleges jubileumi útnak!
Laudato si’, mi Signore!
***
Ádám Rebeka Nóra
Fotók: Ádám Rebeka Nóra
Ferences Média 2026
