Van egy kérdés, amit gyakran felteszek magamnak: miért van az, hogy talán Szent Ferenc a Jézushoz legközelebb álló ember a történelem során? Úgy érzem, e kérdés megválaszolásának egyik kulcsa a Naphimnusz, amelyet mintegy lelki végrendeletként hagyott ránk. Egy rendkívüli élet tapasztalata és Istennel való mély kapcsolata érlelődött ebben az énekben.

Amikor Szent Ferenc megírta a Naphimnuszt, már úgy szemlélte a világot, hogy minden teremtmény Istenről beszél. Egyetlen falevél is a Teremtő nagyságát hirdeti. Az Úristen megszámlálhatatlan falevelet, fűszálat, csillagot és égitestet alkotott. Mi emberek képesek vagyunk a fából asztalt vagy széket készíteni, de életet adni nem tudunk. Ha mégis új élet születik – amikor például egy édesanya világra hozza gyermekét –, az mindig Isten ajándéka.

Szent Ferenc ezért csodálattal tekintett a Teremtőre. Azt kérdezte: „Ki vagy te, Uram, aki mindezt megteremtetted?” Látásmódjában ott ragyog Isten fölsége, mindenhatósága és szépsége. Ezért mondja a Naphimnuszban, hogy egyedül Istent illeti a dicsőség, a dicséret és a hála.

Azért tudott így tekinteni a világra, mert minden teremtményben Isten tükröződött vissza számára. Az élet maga egy csoda volt. Istent nem láthatjuk közvetlenül a maga teljességében, de a teremtményeken keresztül felismerhetjük őt. Ahogyan egy zeneszerző műve is elárul valamit alkotójáról, úgy beszélnek Istenről a teremtmények is. Mégis tudnunk kell, hogy Isten mindig végtelenül nagyobb annál, amit alkotott.

Ezért Szent Ferenc tekintetét a csodálkozás jellemezte. Hosszú időket töltött a természet csendjében, nem pusztán azért, hogy gyönyörködjön benne, hanem hogy a Teremtővel találkozzon, és egyre mélyebben megismerje őt. Tudta, hogy Isten szeretet, és ezért az ő kezéből nem származhat más, csak szeretet.

Ha valaki megkérdezte volna tőle, mi a szeretet, talán azt válaszolta volna: nézz körül, ez mind szeretet. Ha pedig azt kérdezték volna tőle, mit kell tennünk, egyszerűen csak ennyit mondott volna: szeress. Szeresd a teremtett világot, mert minden, ami létezik, Isten szeretetének jele, és minden teremtmény az ő hangját hordozza. A nap fénye, a virág illata, a madarak éneke – mind róla beszélnek.

Számomra különösen megható, hogy Szent Ferenc minden teremtményt testvérnek vagy nővérnek szólít. Nap testvér, Hold nővér, Víz húgunk, Földanya. Ennek mély oka van: ugyanaz az Atya teremtett engem, aki téged is, aki a fát, a madarat, a kiscicát és az egész világot megalkotta. Ha ugyanannak az Atyának a gyermekei vagyunk, akkor valóban testvérek vagyunk egymással és az egész teremtett világgal.

Amikor valakire úgy tekintek, mint a testvéremre, egészen másképpen kezdek viszonyulni hozzá. Könnyebb szeretni, tisztelni, vigyázni rá. Ez a szemlélet teszi lehetővé, hogy a szívünkben szeretet ébredjen minden teremtmény iránt. És amikor mindenkit szeretünk, lassan mi magunk is szeretetté válunk. Elveszítjük önmagunkat, hogy megtaláljuk a Teremtőt. Szent Ferencet valójában nem egyszerűen a szeretet jellemezte, hanem a szeretet teljesen megragadta. Elragadta, rabul ejtette. Nem tudott mást tenni, mint szeretni. Mintha maga Isten szeretete ragadta volna kézen, és vezette volna egész életében. Egyszerűen nem tudott nem szeretni. 

Úgy gondolom, hogy a Naphimnusz ma is utat mutat nekünk. Ugyanarra az útra hív, amelyre az Egyház is vezet bennünket: hogy megtanuljuk meglátni Istent a világban, felismerni jelenlétét a teremtett dolgokban.

Van még egy gondolat, amely számomra nagyon fontos. A Naphimnusz úgy kezdődik: „Áldott légy, Uram, minden alkotásodért.” Ahogyan Szent Ferenc sorra megszólítja Nap testvért, Hold nővért és a többi teremtményt, azt érzem, hogy ez a dicséret valójában soha nem ér véget. Mintha a szívében szüntelenül visszhangzott volna a hála éneke. Minden pillanatért hálát adott, mert tudta, hogy minden pillanat ajándék, és maga az élet is Isten ajándéka.

Ha valaki meghív bennünket egy reggelire, természetes, hogy megköszönjük. De vajon az élet ajándékát hányszor köszönjük meg? Milyen hála fakad a szívünkből azért, hogy létezhetünk? Talán ezért zárja a Naphimnuszt ezekkel a szavakkal: „Dicsérjétek és áldjátok az én Uramat, adjatok neki hálát, és szolgáljátok őt nagy alázattal.” Amikor felismerem, milyen végtelenül nagy az Isten, és milyen mérhetetlen szeretettel ajándékozott meg az élettel, akkor valóban nem tehetek mást, mint hogy dicsérem, hálát adok neki, és szolgálni szeretném őt.

Hiszen van-e nagyobb szeretet annál, hogy Isten megteremtett bennünket? Aki életet adott, az nem hagy el bennünket. Ezért bízhatunk benne. Ezért épülhet rá az egész életünk. Úgy gondolom, hogy Szent Ferenc rendíthetetlen hite is ebből a személyes tapasztalatból fakadt: abból a bizonyosságból, hogy Isten közel van hozzá, szereti őt, és soha nem hagyja magára.

Talán ez az egyik legnagyobb ajándék, amelyet Szent Ferenc a Naphimnuszban ránk hagyott. Nem csupán egy gyönyörű költeményt, hanem egy látásmódot. Megtanít bennünket arra, hogyan szemléljük a világot, hogyan fedezzük fel benne a Teremtőt, és hogyan válhat a szívünk állandó dicséretté és hálaadássá.

Különösen szépnek tartom, hogy a Naphimnuszban így szólítja meg Istent: „én Uram”. Mondhatnánk, hogy Isten mindenki Ura, és ez igaz is. Mégis, Szent Ferenc ezzel a megszólítással valami nagyon személyeset fejez ki. Azt a bensőséges kapcsolatot, amelyben Isten mintha ezt mondaná neki: „Gyere velem, és megmutatom neked magamat a teremtményeken keresztül.” Ez a meghívás pedig ma is mindannyiunknak szól: keressük őt, tanuljuk meg felismerni jelenlétét a világban, és engedjük, hogy a szívünk megteljen csodálkozással, hálával és szeretettel.

***

***

Szerkesztette: Ádám Rebeka Nóra
Fotók: Csorba Tatum
Ferences Média 2026