A ferences lelkiség két alapvető tapasztalatát tárják elénk Tokár János OFM, a szombathelyi Szent Erzsébet ferences templom plébánosának írásai írásai: az élet beteljesedésének misztériumát, amely a paradox módon a halálban válik nyilvánvalóvá, valamint a Legfölségesebbről éneklő teremtett világ szépségének és harmóniájának szemlélését. Az itt közölt első írás Szent Ferenc boldog halálának, tranzitusának eseményét idézi fel, amelyben bensőségesen összekapcsolódik a test és a lélek, a földi élet lezárulta és az örök életbe való átlépés. A második írás a teremtés hajnalának csodáját, a természet szépségének szemléléséből fakadó dicséretet tárja elénk. Tokár János atya írásai arra hívják az olvasót, hogy Szent Ferenc nyomán felfedezze: a napnyugta és a hajnal, a vég és a kezdet egyaránt Isten jelenlétének titkába von be minket.

A Naphimnuszról

„Gyere, nézzük meg együtt a napfelkeltét!” Hogy ez maga az ima! Ez történik, ha a Teremtőhöz fordulunk! A csend és a végtelen pompa. Felmagasztosulás és megsemmisülés. A teremtményi lét üressége és a megszentelés csodája. A hajnal szürkeségéből az alázattal lassan emelkedő nap ragyogó fényessége, amely visszaadja a tárgyak színét. 

És a Cantico delle creature. A éjszaka apró neszei, osonó léptek zaja, az avar finom, puha süppedése után egyszerre csak a titokra megnyíló csend, nyugodt és a biztos várakozásra felkészült mindent átitató csend – elnyújtva, megállítva minden mozgást, hangot és az időt – tompán és aléltan szétterpeszkedik. És ebbe a semmibe, a lét és a nem lét határán billegő homályba és pisszenést nem adó világába elárad a nyugalom, az időtlenség és a béke. Végtelennek tűnik. Álom és ébrenlét határa. 

És aztán honnan, honnan nem, a láthatatlan karmester int, és megszólalnak szépen sorban a madarak, előbb egy virtuóz, aztán erre a nyílt kihívásra mások és mások: összeáll a hatalmas szimfónia, és rázendítenek mind az állatok, megszólalnak a kolompok a legelőkön, a folyók és patakok csobogása, a szellők meg-megújuló fuvallata, a teremtett világ mámorító harmóniája. A színek ezernyi árnyalata és a harmatos reggel duzzadó virágaiból illatok zsongító, kábító hullámai töltik meg a világot

Ferenc minden testi-lelki fájdalmát elveszi ez a bátor himnusz – a teremtmények éneke, és velük áttüzesedve zengi: Áldott légy Urunk!

800 éves a dal, a Naphimnusz, a teremtmények dicsérete – de maga a csoda a Teremtés hajnalától szól, és majd belesimul az új ég és az új föld dicsőséges napjába. Ezt várjuk, erre készülünk, ezt ünnepeljük!

A Tranzitusról

Nővérének szólította, és így is várta a halált. Megbékélve betegségekkel, fizikai fájdalommal, a szív szüntelen szorongásával, hogy befogadást nyer-e az Ég Urától. A végtelen Jóság irgalmára bízta tehát magát, és ebben felemelkedett a lelke ahhoz, Aki kitárt karral várta őt. Ez a halál ünnep volt számára: nem félelemmel terhelt, hisz Üdvözítő Krisztusa már megnyitotta előtte kincsestárát, emberszerető jóságának, áldozatának jelét megadta a szent sebhelyekben. Már megmutatta a teremtmények szép dalában kezenyomának kozmikus énekét. És így azt is megérthette, mennyivel különb lesz az, ami rá vár, attól, amit most még csak tükör által homályosan szemlél.

Nem sürgette mégsem ezt az ölelést, mert élő ember úgysem futhat el előle, de boldogan várta, hogy így megadja magát a Fölséges szent akaratának. Füleiben a dicséret szent dala zengett: „Börtönéből szabadítsd ki lelkem, szent nevedet, Uram hadd dicsérjem! Velem együtt szentek mondják ott fenn: dicsőség neked, Istenem, ámen”

De mielőtt lelkét Teremtője kezébe ajánlotta volna, egy kis süteményre vágyott. A romlandó test, ami rövidesen az enyészetté lesz, megkapja a végső útravalót, hogy így az is áldást mondhasson, dicsőítést a vett jókért, amiért a mindenség hálát zeng az Alkotónak. Egy kis édességet, hogy a Menny Királyának túlcsorduló jóságát, élvezetes örömét ízlelgesse azzal az érzéki észleléssel, amibe mindig egészen jelen akart lenni: a test és a lélek elválaszthatatlan teljességében.

Halála ünnep volt: már nemcsak az ő számára, hanem az őt kísérő testvéreknek, nővéreknek, assisi polgároknak, tisztelőinek is. Azt a kinyilatkoztatást láthatták meg mindnyájan, hogy a halálunk, az életünk beteljesedése. Hogy többek leszünk, nem kevesebbek. Hogy a sallang elvész, és örök lesz mindaz, ami a Szentséghez tartozik. Hogy a természet vajúdása, amikor az újat megszüli, most megy végbe. Hogy mindaz, ami az emberhez tartozik, mindaz, amit Jézus Krisztus megváltott, a halálban sem vész el, még ott is a dicsőség és a szentség koronájával lesz ékes.

***
Tokár János OFM
Ferences Média 2025