A szentmisén sok paptestvér között koncelebrált a magyar ferences tartomány főnöke, Dobszay Benedek is.

A templomba lépő legerősebb benyomása az, hogy az egész közösség – a pasarétieké és a ferencesek nagy családjáé egyaránt, a női szerzetesrendeket is beleértve – ünnepelni akar, átélni a nagy pillanatot; ott áll a szentelendők mögött, és velük együtt álmélkodik az isteni gondviselés titkain.

A Jeremiás könyvéből vett olvasmány hangsúlyosan felhívja a figyelmet arra, mennyire ijedt lehet, és egyedül érezheti magát, akit mások, nemzetek szolgálatára rendel az Úr. Noha küldetése is közösségi, a hivatásbeli kiválasztottság bizonyos értelemben magányossá is teszi. Kiválasztotta, már születése előtt megáldotta és prófétává szentelte ugyanis az Úr, az ő szavait kell tolmácsolnia a többieknek. Nemcsak megtisztelő és boldogító, hanem kivételesen nehéz, embert próbáló is erre az óriási hivatásra igent mondani – de könnyebb, ha a közösség támogató jelenléte, helyeslése erősít meg.

Székely János is a jeremiási szavakból indul ki a prédikációjában, utalva az eredeti szöveg nyelvi finomságára, amely szerint az Úr szava megtörténik a prófétával, vagyis az nemcsak szó, hanem izzó, lángoló valóság. Hogyan történt meg az Úr szava Gábriel és Krisztián életében? Gábriel Nagykanizsán, az alsóvárosi templomban a gyerekkórus tagja volt, és eleven emléke az első letérdelés átváltoztatáskor: a felismerés öröme, hogy nagy titok részese lehet. Krisztiánnak egyszer éppen nagypénteken volt műtéte, aztán húsvétvasárnap mehetett haza a kórházból, ministránsvezető volt Pestújhelyen, és egy Emmausz-kurzusnak is jelentős szerepe volt a hivatásbeli döntésében, a műszaki tanulmányok után a teológia felé fordulásában.

„Már ismertelek, mielőtt megszülettél volna” – idézi a püspök Jeremiás könyvét, és hangsúlyozza: az, hogy ismer, az Ószövetségben nemcsak intellektuális, hanem egzisztenciális tudást és kapcsolat is jelent. Az, hogy Isten ismer bennünket, szerelemhez, barátsághoz hasonló kapcsolatunkat, neki való lefoglaltságunkat fejezi ki. Ő nem valamit akar tőlünk, hanem bennünket magunkat akar, szeretetszövetségre hív. Megszentel: ez azt jelenti, hogy kiszakít a hétköznapi világból, és lefoglal magának. Nem zavarja a gyöngeségünk, a kétségeink. Rossz kérdést teszek fel, ha ilyenkor azt tudakolom, fogom-e bírni, tudom-e teljesíteni, amire az Isten meghívott. A jó kérdés az, hogy bízom-e a kegyelmében. A gyenge láncszem én vagyok, az erős ő.

Krisztián jelmondata ez: „…kezébe vett(e), megáldott(a), megtört(e)…”, Gábrielé: „A te arcodat keresem, Uram!” Maga Jézus vesz benneteket a kezébe; benneteket, Isten képmásait, aki az ember – mondja a püspök.

Ahogy Pál apostol írja: Isten a jókedvű adakozót szereti. Minden reggel jókedvűen adjátok át neki az életeteket – kéri végül Krisztiántól és Gábrieltől.