Diakónussá szentelték Novák Teofil testvért a pasaréti Páduai Szent Antal-templomban. A II. Vatikáni Zsinat tanítása szerint az egyházi rend szentségének három fokozata van. A püspök a felszentelés által elnyeri a rend teljességét. A papokat a püspök munkatársaivá szentelik az Evangélium hirdetésére, a hívek lelkipásztori gondozására és az istentisztelet végzésére. A diakónusok pedig a püspök kézrátétele és imádsága által a szolgálatra kapnak küldetést: a liturgia, az ige és a szeretet szolgálatában dolgoznak Isten népéért. Feladatuk továbbá a keresztség kiszolgáltatása, a házasulandók megáldása, a betegek látogatása és szolgálata, valamint Isten népének tanítása és buzdítása.

A Jóisten valami nagy dologra hívta

Teofil testvér vallásos családban nőtt fel, és már gyermekkorától érezte, hogy a Jóisten valami nagy dologra hívja, amelyre komolyan készülni kell. E készületnek fontos állomásai voltak szegedi tanulmányai az iskolanővéreknél, majd a piarista gimnáziumban. A legmélyebb hatást mégis az alsóvárosi ferencesek gyakorolták rá: családjával oda járt misére, ministrált és rendszeresen segédkezett a szegénykonyhán. Talán éppen ez által az alázatos, szeretettel végzett szolgálat által került közel a ferencesség lelkületéhez. Egy korábbi interjúban így emlékezett vissza erre az időszakra: „Gyermekkoromban költöztünk Szegedre, ahol édesanyám hittantanárként állást kapott a helyi ferences közösségnél, így hamar kapcsolatba kerültem a renddel. Azóta is emlékszem, milyen meghatározó élmény volt találkozni azokkal a testvérekkel, akik ott szolgáltak – néhányukkal az évek alatt lakhattam egy rendházban is (…). Szeged egy különleges város, ahol több szerzetesrend is jelen van, de valamiért a ferencesek egyszerűsége és közvetlensége vonzott igazán: az alázatuk és az emberek iránti szeretetük mély hatással volt rám. Szerettem volna olyan lenni, mint ők.”

Teofil testvér 2019 szeptemberében kötelezte el magát Krisztus szorosabb követésére a Kisebb Testvérek Rendjében. A rendbe való jelentkezése után jelöltségét a pasaréti rendházban töltötte, majd a noviciátus után ide is tért vissza. „Amikor beléptem a noviciátusba, és megkaptam a rendi ruhát, már tudtam, hogy ezt nemcsak egy időre, hanem örökre szeretném. Az egyszerű fogadalmam letétele után is éreztem, hogy ez az út, amelyen végig szeretnék menni, de még szükségem volt időre, hogy a lelki elköteleződés mellett a szívem és az értelmem is megérjen erre a döntésre” – fogalmazott tavaly, örökfogadalmára készülve. Teofil testvér tanulmányait a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán végezte, örökfogadalmát pedig 2024 szeptemberében Szegeden tette le. A jelen tanévtől a rend zalaegerszegi kolostorában él és szolgál.

Az ünnepélyes szertartás előtt Lengyel Donát atya köszöntötte a vendégeket: családtagokat, ferences testvéreket és a helyi plébániai közösség tagjait. A szentmisét Martos Levente Balázs esztergom-budapesti segédpüspök celebrálta, aki mindenekelőtt megkérdezte Piusz tartományfőnök atyát, méltónak találja-e Teofil testvért a szerpapságra. „A keresztény nép megkérdezése és az illetékesek véleménye alapján tanúsítom, hogy méltónak találtatott” – hangzott a válasz.

Vágy mások szolgálatára

A püspök atya prédikációjában elmondta, Isten gondviselése és mindenhatósága képes arra, hogy szeretetével életünk bármely pillanatát különlegessé tegye. Mi azonban – emberi szemmel – sokszor úgy érezzük, hogy a dolgok ismétlődnek, vagy észre sem vesszük a sorozat egyes részeit, amelyekben élünk. „A papi szolgálatra való jelentkezés – amelynek első szentségi fokozata a diakónusszentelés – olykor megrendítően nagy vállalkozás. A felszentelt számára ez a saját életút egy kiemelkedő pillanata. Aztán ahogy telnek az évek, és egyre inkább otthon érezzük magunkat a papi közösségben, úgy látjuk meg: mindaz, ami velünk történik, Isten egyetlen nagy szeretetének apró, mégis jelenvaló jele” – fogalmazott.

Balázs atya elárulta, kissé zavarban van, hiszen először szentel valakit diakónussá. „Amikor néhány napja Teofil testvérrel találkoztam, megállapítottuk, hogy ebben bizony hasonlítunk: ő is első alkalommal és véglegesen kapja meg a papi rend első fokozatát” – jegyezte meg.

A szerzetesi közösséghez való csatlakozás és a fogadalomtétel pillanatában a szerzetes már megtapasztalja a kiválasztottság örömét, a nagyobb valaki iránti elköteleződés magasztosságát – azt a vágyat, hogy életét Istennek adja, akinek teljessége életet sugároz ránk. A diakónusszentelés egy ilyen életútban bizonyos értelemben inkább már a szolgálat hangsúlyát emeli ki: azt a kegyelmet, amelyet az Egyház imádságban kér a szentelendő számára. A püspök atya szerint a meghívásban kimondott igen – az a nagy, Istenre mondott igen – egy mélyen személyes döntés gyümölcse; idővel azonban megérik bennünk a vágy, hogy életünket mások szolgálatára adjuk.

„A mai szentírási szakaszok – advent első hetének olvasmányai – különösen szépen illeszkednek a diakónusszenteléshez. Jézus elküldi tanítványait, hogy hirdessék a mennyek országát. A diakónus szolgálatra kap meghívást, elsőrendű küldetése: hirdetni az örömhírt. Ez megmutatkozik a liturgiában, az evangélium sajátos szolgálatában, de akkor válik teljessé, ha életünkkel is képesek vagyunk egyszerű és átélhető jelekké formálni” – fogalmazott Balázs atya. Hozzátette: beavatottnak lenni azt is jelenti, hogy ráérzünk Jézus vágyára, aki szeretni kíván másokat – és minket is. „Ha Isten szavát közel engedjük magunkhoz, bennünk is élet fakad. A szárazság csökken, és lesz miből adnunk másoknak.”

Ez a mennyek országának jele

Prédikációja végén Balázs atya arra kérte az egybegyűlteket, imádkozzanak azért, hogy Teofil testvérben mindig Isten igéje visszhangozzon, és töltse el őt a Szentlélek, hogy nevéhez méltón Isten szeretetének hordozója lehessen – éppen úgy, ahogyan Lukács evangéliumának címzettje, Teofil is az volt. „Kedves Teofil testvér, szívből kívánom, hogy emberséged gazdagsága kivirágozzon a szolgálatban; hogy amikor megtapasztalod, milyen jó másokat szolgálni, akkor felragyogjon előtted: ez a mennyek országának jele. Nagy szükségünk van arra, hogy a szeretet kézzelfoghatóvá és átélhetővé váljék” – zárta beszédét.

A homíliát követően Teofil testvér ünnepélyes ígéretet tett arra, hogy szolgálatát engedelmesen, alázattal és szeretettel végzi a keresztény nép javára, megőrzi hitünk szent titkát, az Egyházért és az egész világért imádkozik, valamint példás, tiszta életet él. Ezt követően a legteljesebb önátadás jeleként arcra borult az oltár előtt, ezzel is jelezve, hogy meghal a világnak, és életét teljesen Istennek szenteli. Ebben az ünnepélyes pillanatban felhangzott a Mindenszentek litániája is, amely azt fejezte ki, hogy nemcsak a küzdő Egyház, hanem a megdicsőült Egyház, vagyis a szentek közössége is imádságban egyesül a jelenlévőkkel.

A litánia után a püspök atya Teofil fejére tette kezét, és elmondta a felszentelő imádságot. E két mozzanat alkotja a szentség érvényesítő lényegét. Majd Teofil testvért felöltöztették a diakónusok jellegzetes ruhájába, a dalmatikába; a stólát – vagyis a papi hatalom jelképét – viszont egyelőre még csak egyik vállán átvetve viselheti. A szertartás az evangéliumos könyv átadásával zárult. „Vedd Krisztus evangéliumát, amelynek hirdetője lettél! Ügyelj arra, hogy amit olvasol, hidd, amit hiszel, tanítsd, és amit tanítasz, kövesd is.” – mondta Balázs atya Teofil testvérnek.

Kérjük imádságban, hogy szolgálatát kísérje bőségesen Isten áldása!

***
Ádám Rebeka Nóra
Fotók: Andrei Ivanov/Ferences Média
Ferences Média 2025