Úrnapja (C év)

Card. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

(Lk 9,11–17)

Jézus számára az Eucharisztia nem csupán egy esemény, amely a tanítványaival elköltött utolsó vacsorán történt, amikor vette a kenyeret és a bort, és odaadott élete jeleként kínálta a tanítványoknak.

Jézus számára az Eucharisztia életstílus, egy mindennapi választás. Ez az ő létmódja, olyannyira, hogy az emmauszi tanítványok abban a pillanatban ismerik fel őt, amikor az Úr fogja a kenyeret és megtöri: akkor megnyílik a szemük, és ebből a gesztusból visszatekintenek rá, arra, hogy ki ő: „Akkor megnyílt a szemük, és felismerték őt […] a kenyértörésben ismerték fel őt.” (Lk 24,31.35)

Az Eucharisztia Jézus számára tehát nem egy alkalmi esemény, hanem egy történet, az ő története. Ha egyetlen szóval akarnánk elmondani Jézus történetét, akkor így fejezhetnénk ki: Eucharisztia.

Jézus magára veszi a mi emberségünket, kezébe veszi az életét, a testét. Felismeri, hogy az az Atya ajándéka, nem tartja meg önmagának létezésének egyetlen pillanatában sem, hanem mindig megtöri és odaadja, hogy mindenki jóllakhasson ezzel a felajánlott élettel.

Ezért az evangélisták az Eucharisztiáról nemcsak az utolsó vacsorával összefüggésben számolnak be, hanem eucharisztikus gesztusok találhatóak mindenütt az evangéliumban. Úrnapja ünnepén az evangéliumi szakasz egy ilyen gesztust mutat be nekünk.

Miután az apostolok visszatérnek küldetésükről (Lk 9,10), Jézus visszavonul övéivel egy elhagyatott helyre, de a tömeg, megérezve szándékát, azonnal követi őt. Jézus fogadja őket, Isten országáról beszél nekik, és meggyógyítja a betegeket: „Amikor a tömeg ezt megtudta, utánament. Ő fogadta őket, […] és azokat, akiknek gyógyulásra volt szükségük, meggyógyította.” (Lk 9,11). A szakasz egyértelműen hangsúlyozza a sokaság nélkülözését és szükséghelyzetét: a hely elhagyatott (Lk 9,12), az emberek sokan vannak (Lk 9,13–14), a rendelkezésre álló eszközök elégtelenek („Csak öt kenyerünk és két halunk van” – Lk 9,13), és kezd sötétedni (Lk 9,12). Hiányzik az élet, amit az ember önmagában nem tud pótolni.

A tanítványok által javasolt megoldás az, hogy bocsássák útjára a tömeget: „Bocsásd el a tömeget, hogy a környékbeli falvakba és tanyákra menjenek” (Lk 9,12).

Az apostolok által használt kifejezés, amellyel arra kérték Jézust, hogy bocsássa el a tömeget, magában hordozza a felold igét. Ez pedig az a kifejezés, amelyet a régi törvényben a férjek használtak, hogy elbocsássák feleségüket, hogy feloldják a köteléket, amely összekötötte őket. Ezeknek az embereknek az éhségével szembesülve úgy tűnik, az egyetlen lehetőség a kötelék felbontása, a szövetség megtörése, annak elismerése, hogy az ember képtelen életet adni mindenkinek.

Jézus ezzel szemben nemhogy nem bontja fel a köteléket, hanem mindenkit meghív arra, hogy álljanak meg, helyezzék kényelembe magukat, maradjanak: „Ültessétek le őket mintegy ötvenfős csoportokban!” ( Lk 9,14).

Jézus más úton jár, és ez olyan kifejezésekben követhető nyomon, amelyeket az utolsó vacsora estéjén is megtalálunk (Lk 22,19): Jézus veszi a kenyereket és a halakat, felemeli a szemét, hogy áldást mondjon, majd megtöri a kenyeret, és a tanítványoknak adja.

Négy olyan kifejezés, amelyeket kettesével kell tekintetbe venni, mert két mozdulatról, két magatartásról szólnak.

Először is, Jézus veszi és megáldja. Vagyis magára veszi a mi emberségünket, teljes mértékben emberré válik, megéli mindazt, amit az emberi élet jelent. Veszi az életét, vagyis ajándékként fogadja, nem önmagának adja, hanem kapja.

Azután megáldja: jónak találja ezt az életet, amiért hálát ad az Atyának, és jót mond róla.

Aztán ott van a másik két kifejezés.

Megtöri a kenyeret, hogy mindenkihez eljusson, hogy mindenki kapjon belőle valamit. Megtöri, hogy odaadhassa, mert ha a kenyeret nem törik meg, nem lakik jól senki. Nos, az Eucharisztia megvalósításához együtt kell tartani ezt a két fogalompárt. Nem elég csak venni és megáldani: az ajándék a kezünkben maradna, és nem jutna el senkihez. Az sem elég, ha csak megtörjük és odaadjuk: ha minden a saját erőnktől függ, akkor az ajándék hamarosan elfogy, és az éhség egyre nagyobb lesz, az emberek pedig kénytelenek lesznek máshol keresgélni.

Ha viszont az életet előbb veszik és megáldják, majd megtörik és odaadják, akkor az ajándék nem merül ki, és nagy bőség marad („Mindnyájan ettek és jóllaktak. Azután elvitték a megmaradt darabokat: tizenkét kosárnyit.” – Lk 9,17), mert a szeretet ilyen, olyasmi, ami nem fogy el, ami meghalad, ami túlmegy.

Minden, amit veszünk, megáldunk, megtörünk és odaadunk, életet teremt, teljességként tér vissza, megsokszorozódik.

És százszorosként tér vissza az adakozó kezébe, amit nem vesznek el tőle, és ami megmarad az örök életre.

+ Pierbattista

(ford.: Szatmári Györgyi)