Szentháromság vasárnapja (C év)
Card. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése
(Jn 16,12–15)
A mai evangéliumi szakaszban (Jn 16,12–15) azt halljuk, hogy Jézus, miközben a Szentlélekről beszél, kétszer megismétel egy kissé különös kifejezést. Azt mondja ugyanis, hogy a Lélek „abból vesz, ami az enyém, és kijelenti azt nektek” (Jn 16,14.15).
Hogy megértsük, mit akar Jézus mondani, tegyünk egy lépést hátrafelé az Ószövetség egy szakaszához, amelyben egy azzal ellentétes helyzetet látunk, mint amiről Jézus beszél.
A kérdéses szakasz a Ter 3,1–12. Isten éppen hogy megteremtette az embert, és párbeszédre lépett vele. A szakasz figyelemre méltó: Isten átadja az embernek az egész szépséges teremtett világot, amely épp csak, hogy kikerült a kezéből, és a jó és a rossz tudásának fájára vonatkozó paranccsal arra kéri, hogy maradjon szelíd, maradjon meg annak a magatartásában, aki semmit sem birtokol, hanem mindent ajándékként fogad. Ez annak a gyermeki magatartása, aki tudja, hogy nem ő az ura mindennek.
Egy adott ponton azonban megjelenik a kígyó, és az is párbeszédre lép az asszonnyal. Megismétli Isten szavait, de nem úgy, hogy tiszteletben tartaná Isten gondolkodását. Hozzáfűzi saját szavait: apró, alattomos szavakat, amelyek elegendőek ahhoz, hogy a nőben azt a gyanút keltsék, hogy Isten más, mint aminek a kertben mutatkozott.
Isten azt mondta az embernek, hogy a fa minden fájáról ehet egyetlen egy kivételével: „A kert minden fájáról ehetsz” (Ter 2,16–17). A kígyó azt kérdezi, hogy igaz-e, hogy a kert egyetlen fájáról sem ehetnek: „Igaz, hogy Isten azt mondta: »A kert egyetlen fájáról sem szabad ennetek«?” (Ter 3,1). A szavak csak kicsit változtak meg, a jelentés azonban teljesen.
A kígyó el akarja választani az emberiséget teremtőjétől, és ezt olyan szavakkal teszi, amelyek az ember szívében hazugságot, Isten eltorzított képét keltik. Azonban nem csak Isten eltorzított képéről van szó. Annak ugyanis az ember torzképe felel meg, aki megszűnik szeretett teremtmény lenni, és bűntudatban él, abban a tévhitben, hogy vissza kell nyernie Isten jóindulatát.
Ez a kép mélyen belevésődik az emberi emlékezetbe és gyorsan terjed, ahogyan csak a hazugságok tudnak. Ezért az ember képtelenné válik az igazság súlyának elviselésére („Még sok mondanivalóm van számotokra, de egyelőre nem vagytok képesek elviselni az igazság terhét” – Jn 16,12), és a hazugság rabjává válik, amelytől egyedül nem tud megszabadulni.
Mi vezetheti vissza az embert az önmagáról szóló igazsághoz, Isten igazságához? Ezt vázolja Jézus a mai evangéliumban.
A Lélek nem úgy cselekszik, mint a kígyó: nem tesz hozzá semmit Jézus szavaihoz, és nem vesz el belőlük semmit. Nem fűzi hozzájuk a saját szavait, mert ugyanabban a valóságban él, mint Jézus, mert tudja, hogy ezek igaz szavak, amelyek elegendőek az ember üdvösségéhez. Ezek a szavak az ő szavai is.
Tehát elveheti azokat, mert a Szentháromságban minden közös, és akkor dicsőítik meg egymást kölcsönösen, ha félelem nélkül vesz egyik a másiktól. Ha minden közös, akkor elvehetem, ami a másiké, és nem veszek el tőle semmit, sőt: így cselekedve megerősítem a minket egyesítő közösség igaz voltát.
Az ember számára ez az életmód teher, küzdelem: ha valaki elvesz tőlünk valamit, nélkülözőnek, becsapottnak érezzük magunkat.
A Szentháromságban éppen ellenkezőleg. Isten műve tehát az, hogy lassacskán bevezet minket ebbe az új élet- és gondolkodásmódba, a közösség élet- és gondolkodásmódjába.
Az emberiség, amely a kígyó hazug szavaira hallgat, végül elszigetelten, szegényen és elveszetten találja magát.
Az emberiség, amely befogadja Jézus szavait, amelyeket a Lélek elvesz és bennünk éltet, megtalálja önmaga igazságát és Isten igazságát. A közösség és kölcsönös szeretet igazságát, amely az emberiséget jóságban, kapcsolatokban, életben gazdaggá teszi.
Ez az a „jövendő dolog”, amelyről Jézus beszél: „az igazság Lelke elvezet majd titeket a teljes igazságra, mert nem magától fog szólni, hanem azt fogja mondani, amit hall, és az eljövendő dolgokat hirdeti nektek” (Jn 16,13). Kapjuk, de minden nap el kell fogadnunk, úgy van előttünk, mint az egyetlen el nem múló dolog, ami akkor is megmarad, amikor minden más kudarcot vall.
+ Pierbattista
(ford. Szatmári Györgyi)
