Szent Péter és Szent Pál apostolok ünnepe (C év)
(Mt 16,13–19)
Card. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése
A mai evangéliumi szakaszban (Mt 16,13–19) a Fülöp Cézáreájában játszódó epizód első részét olvassuk. Azt a részt, amelyben Jézus arra kéri tanítványait, számoljanak be neki arról, hogy mit gondolnak róla az emberek, és mit gondolnak ők maguk arról, hogy ki is az az „emberfia” (Mt 16,13), akihez hozzákötötték az életüket.
A sokaság és a tanítványok a múlt nagy prófétáira utalnak, hogy valamit mondjanak Jézusról: „Egyesek Keresztelő Jánosnak tartanak, mások Illésnek, mások meg Jeremiásnak, vagy egynek a próféták közül.” (Mt 16,14). Tehát úgy vélik, hogy egy nagyszerű, különleges személyről van szó, aki azonban nem különbözik másoktól, akik a bibliai történelemhez tartoztak. Nem vesznek észre semmi újat, nem mennek messzebbre, és ugyanazokat a gesztusokat, ugyanazt a viselkedést, ugyanazt a Szót látják benne, mint ami Isten minden más küldöttjén keresztül feltárult a népnek.
Ez részben igaz, de ez nem minden. Jézus folytonosságban van az Isten által mindaddig fenntartott egész történelemmel, ám ő nem csak ennyi. Ez a történelem benne találja meg végső kinyilatkoztatását.
A sokaság gondolkodása egyszerűen emberi, „testből és vérből” származik (vö. Mt 16,17: „mert nem a test és vér nyilatkoztatta ki neked, hanem az én Atyám, aki a mennyekben van”), vagyis elmélkedésük, érvelésük gyümölcse. A tanítványok viszont nem állhatnak meg Jézus ennyire korlátozott és felszínes ismereténél.
Péter válasza tehát messzebbre megy. Ami hiányzik abból, ahogyan a sokaság Jézusról gondolkodik, amit ők nem képesek meglátni, az megadatik a tanítványoknak a mennyei Atya sugalmazásának köszönhetően (Mt 16,17).
Nem testből és vérből származik, nem Péter megfigyeléséből vagy az ő gondolkodásából, tapasztalatából fakad.
Nem áll meg valami már ismert és megszokott dolognál, hanem megnyílik egy olyan kinyilatkoztatás, egy olyan világosság felé, amelyet sem Péter, sem a többi tanítvány nem adhat meg önmagának.
Jézus személyében van valami hallatlan és megbotránkoztató, amit önmagában test és vér nem érthet meg. Arról van szó, hogy meg kell térnünk egy olyan Isten elgondolásához, aki egy hozzánk hasonló ember testében és életében nyilatkoztatja ki magát. Ez a megértés pedig nem az értelem erőfeszítéséből fakad, hanem abból, hogy hagyjuk magunkat vonzani az Atya által, az ámulatból születik.
Aki elfogadja ezt az ajándékot, az nem jobb, mint mások, nem méltóbb rá. Aki elfogadja, az áldott: „Jézus így szólt hozzá: »Boldog vagy, Simon, Jónás fia«” (Mt 16,17); vagyis az emberiség legnagyobb gazdagságának hordozójává válik, ami egy teremtmény számára lehetséges, annak számára, aki felfedezi, hogy az ő szegényes és korlátozott történetében Isten jelen van.
Aki elfogadja ezt az ajándékot, végtelen dimenziókra, új kapcsolatokra tágítja ki életét, és így megszületik az Egyház: „mondom neked: te Péter vagy, és én majd erre a kősziklára építem egyházamat” (Mt 16,18); olyan személyek alkotta nép, akik rácsodálkoznak Isten kicsinyeknek szabadon kinyilatkoztatott titkára.
Az Egyházat pedig, mivel nem testből és vérből született, nem pusztíthatják el emberi hatalmak: „az alvilág hatalmai nem ártanak neki” (Mt 16,18); hadat üzenhetnek ellene, megpróbálhatják megsemmisíteni, de nem járnak sikerrel, mert magában hordozza Isten életét, amely nem halhat meg.
A ma olvasott szakasz folytatása azonban említ egy veszélyt, amely az Egyházat fenyegeti.
Nem kívülről, nem külső, az Egyházzal szemben támadóan fellépő ellenségektől érkező veszély. Az Egyházat fenyegető veszély belülről fakad, a tanítványokat fenyegető kísértésből, hogy olyan szemlélethez térjenek vissza, amely nem Krisztusé, amely nem húsvéti.
Valóban, közvetlenül ezután Jézus a szenvedéséről beszél („Ettől az időtől kezdte Jézus magyarázni tanítványainak, hogy Jeruzsálembe kell mennie és sokat kell szenvednie.” – Mt 16,21). És ugyanaz a Péter, aki nem sokkal korábban magasztos hitvallást tett, most olyasvalakinek mutatkozik, aki még mindig teljesen belevész egy emberi gondolkodásmódba, amely olyan hatalomvágyat és siker utáni szomjat vetít Istenre, amelyet Jézus Krisztus Istene semmiképpen sem tulajdoníthat magának.
Ez tehát az Egyház. Egy közösség, amely nem testben és vérben, hanem a Szentlélekben mindig egyre jobban felfedezi Isten igazi Arcát, majd pedig megismerteti azt a világgal.
+ Pierbattista
(ford.: Szatmári Györgyi)
