Pünkösd (C év)

Card. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

(Jn 14,15–16.23–26)

A Szentlélek az üdvtörténet során mindig közeblép, különösen a legnehezebb pillanatokban, hogy üdvösséget vigyen, szabadítást munkáljon, megmutassa Isten közbeavatkozását a bonyolult emberi történésekben. Leszállt gyönge emberekre, és népe vezetőivé tette őket, szólt a próféták által, életet adott kiszáradt csontoknak. Dinamikus erő, amely mindig visszaadta az erőt és az életerőt.

Mindezekben az eseményekben valahányszor megjelent a Szentlélek, új kezdetet tett lehetővé.

Ott, ahol minden mozdulatlan volt, ahol minden megterheltnek, holtnak, megfáradtnak és kimerültnek tűnt, íme, eljött a Lélek, hogy új utat nyisson. Ezt pedig úgy tette meg, hogy egyre jobban belépett az emberi történelembe. Ahol a Lélek jelenléte bensőségesebb és mélyebb, ott az Istennel való kapcsolat élőbb, és egyre erősebb annak tudata, hogy ő jelen van a világ életében.

A mai evangéliumi szakaszban (Jn 14,15–16.23–26) látjuk, hogy Jézus a Lélek új eljövetelét hirdeti. Szeretné felkészíteni tanítványait erre a fontos eljövetelre, szeretné, ha megértenék, hogy továbbra is vele maradhatnak, de másképpen, éppen a Lélekben. Valóban olyan ajándék ez, amire készülnünk kell, ami hiába ér el minket, ha nem vártuk, ha nem ünnepeltük és hívtuk. Jézus tehát a Lélek eljövetelét hirdeti, és ezzel várakozást és reményt kelt elveszett tanítványai szívében.

A tanítványok számára ugyanis valami véget ér, és szükség van egy új kezdetre, egy olyan kezdetre, amelyet csak a Lélek tud munkálni. Jézus a szenvedése előtt áll, és szükség lesz arra, hogy a Lélek újra útra keljen ebből a drámai eseményből kiindulva, és folytassa az utat. Isten története az emberekkel ezúttal sem ér véget.

A Lélek eljövetelének jellemzői két kifejezésben mutatkoznak meg a mai evangéliumban: „mindig” („hogy a Paraklétosz veletek maradjon mindörökké” – Jn 14,16) és „minden” („emlékeztet majd titeket mindenre, amit mondtam nektek” – Jn 14,26).

A Lélek jelenléte a hívők életében nem valami különleges, alkalmi esemény lesz, hanem egy mindennapi és állandó jelenlét, élet az életükön belül. A Lélek nemcsak a sötét és nehéz pillanatokban, vagy a fontos pillanatokban lesz velünk és közöttünk, hanem mindig, és Krisztus életét élteti bennünk szüntelenül.

Ezért Jézus rögtön azután, hogy meghirdette, a Lélek mindörökké velünk marad, a ház, az otthon képét használja: „az én Atyám szeretni fogja, és hozzá megyünk, és lakóhelyet veszünk nála” (Jn 14,23).

A Lélek azért jön, hogy bennünk lakjon, otthont teremtsen bennünk, és ezzel egyidejűleg Isten lakóhelyévé tegyen minket, olyan hellyé, ahová Isten mindig eljön.

Ha a Lélek mindig eljön, akkor minden tele van élettel és értelemmel.

Életünket annyira átjárja a Szentlélek, hogy mindent átitat bennünk, anélkül, hogy bárki is képes lenne elválasztani minket jelenlététől és művétől.

A Paraklétosz műve ugyanis az, hogy tanítson és emlékeztessen mindarra, amit Jézus mondott, vagyis lehetővé tegye az élet húsvéti értelmezését, hogy az élet minden eseményét olyan hellyé tegye, ahol hagyjuk magunkat átformálni, visszavezetni az útra és újra tudjuk kezdeni.

Újrakezdeni, de mit?

A mai szakaszból kiviláglik, hogy a Lélek jelenléte által lehetségessé vált új kezdet az, hogy valaki mindig újra kezd szeretni: „Ha szerettek engem […]; ha valaki szeret engem […]Atyám szeretni fogja [… ]; aki nem szeret engem” (Jn 14,15.23.24). A Lélek mindig a szeretethez kapcsolódik, mert a Lélek szeretet, közösség. Ezért a Léleknek, vagyis Isten szívünkbe öntött szeretetének befogadásáról van szó (Róm 5,5), hogy új életet kezdjünk a szeretetben.

Mivel pedig a Lélek mindig velünk van, mindig lehetséges lesz az újrakezdés, anélkül, hogy bármi megtörhetné ezt a lehetőséget, anélkül, hogy bármi bezárhatna minket a bűn és a halál mozdulatlanságába. Ez egy olyan „mindig”, amelyet néha nehéz teljesen elhinni, különösen az élet legbonyolultabb pillanataiban. Csak a Lélek képes megnyitni bennünket egy új kezdet lehetőségébe vetett hitre és reményre, egy olyan életre, amely mindig újrakezdődhet.

+ Pierbattista

(ford. Szatmári Györgyi)