Nagyböjt 5. vasárnapja (A év)
Card. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése
(Jn 11,1–45)
Jézus és a samariai asszony találkozásában (Jn 4,5–42) láttuk, hogy Jézus az úttól fáradtan leül Szikar kútjánál. Elmondtuk, hogy nem fizikai fáradtságról van szó, hanem küldetésével kapcsolatos fáradtságról. Jézus nemcsak a Júdeából Galileába vezető úton léttől fáradt, hanem egy másik úttól is. Attól, amelyben az Atya kebelétől útra kel, hogy megkeresse az elveszett emberiséget és újra hazavezesse.
A mai szakaszban (Jn 11,1–45) látjuk, hogy hová tart Jézusnak ez a hosszú útja.
Jézus útja odáig vezet, hogy szembe kell néznie a halállal, amely János evangéliuma 11. fejezetének két főszereplője közül az egyik. Jézus ma e szembenállás, ezen küzdelem miatt nem csak fáradt: megindult és megrendült is (Jn 11,33).
A szembenézés a halállal szükségszerű és elkerülhetetlen: ha Jézus azért jött, hogy beteljesítse Isten teremtményével kötött szövetségét, akkor mindent meg kell váltani; ez a megváltás pedig semmit sem érne, ha a halál kimaradna belőle. Hiszen ha a halál nem lenne legyőzött, az azt jelentené, hogy van olyan pont az életünkben, ahol közösségünk Istennel megtörik, ahol az Őt velünk összekötő út megszakad.
Tehát ez a szembenézés, a halállal való szembesülés fogja igazán feltárni számunkra, hogy valójában kicsoda Jézus, hogy ő valóban az Atya küldötte-e, aki az üdvösség jó hírét hozza nekünk.
Mint már említettük, a halálon kívül van még egy főszereplő ebben a szakaszban, ez pedig a szeretet.
Ezt a kifejezést megtaláljuk rögtön a 3. versben, amikor Lázár nővérei üzennek Jézusnak: „akit szeretsz, beteg”. Kicsivel később elhangzik, hogy Jézus szerette Mártát, nővérét és Lázárt (Jn 11,5). Majd a 36. versben, amikor Jézus sírva fakad, a jelenlévők felkiáltanak: „Íme, mennyire szerette őt!”
Adott tehát ez a két elem: a halál és a szeretet. Úgy tűnhet, hogy ezek egymással összeegyeztethetetlenek. Úgy tűnhet, hogy ahol a halál bekövetkezik, a szeretetnek szükségszerűen át kell adnia a helyét, meg kell szűnnie.
Nos, nézzük meg, hogyan zajlik le az ütközet a szeretet és a halál között!
Az elbeszélés nem a sír előtt kezdődik, hanem a távolban, amikor Jézus hírt kap a beteg barátról.
Jézus nem siet oda azonnal: nem indul, hogy meggyógyítsa, ahogyan máskor más betegek esetében tette. Sokakat meggyógyított ugyanis, és közülük sokan ismeretlenek voltak. Jézus azonban beteg barátja kapcsán késlekedik, és hagyja, hogy a halál teljes erejében megjelenjen.
Jézus akkor indul el Betániába, amikor ez már megtörtént, amikor úgy tűnik, hogy többé már nincs mit tenni; és amikor odaér, Lázár már négy napja halott (Jn 11,17). Úgy tűnik, a halál győzött, és a szeretet hatástalannak bizonyult, képtelen volt megmenteni a haláltól.
Ezt gondolják a nővérek, akik Jézus elé mennek. Valóban, mindketten ugyanazt a mondatot ismétlik: „Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem.” (Jn 11,21.32). Ami a következőt jelenti: ha ott lettél volna, ahol a halál megjelent, ahol a halál eljött, hogy elvigye Lázárt, akkor ő nem lenne halott, akkor a szeretet győzött volna, nem a halál.
Jézus azonban nem csupán vigasztalja a nővéreket testvérük elvesztése miatt. Meg akarja mutatni, hogy szeretete képes eljutni hozzá még a halálban is. János evangélista elbeszélése sokat késlekedik azon az úton, amelyet Jézus megtesz, hogy eljusson Lázár sírjához (Jn 11,34–38): nem Lázár ágyához megy, hogy meggyógyítsa őt, hanem Lázár sírjához, hogy életre keltse.
Belép a halálba, leereszkedik abba a legsötétebb mélységbe, ahová az elveszett ember jutott, és onnan hozza ki őt.
Ez nem látványos csoda, nem csodálatos esemény: ez Isten utolsó és legfontosabb kinyilatkoztatása, amely szerint nincs olyan emberi hely, ahová Isten ne léphetne be.
A halál otthagyja prédáját, mert Jézus szava életet teremt. Nem csupán beszél az életről, ahogyan azt János evangéliumában gyakran hallhatjuk. Hanem életet teremt: amikor Isten szól, a halott képes lesz meghallani.
Íme, mit tesz a szeretet: nem egy hatalmi tettel győzi le a halált, hanem azáltal, hogy belép a halálba, hagyja, hogy megérintse, kimond egy szót, amely néven szólít, hogy kifejezzen egy olyan kapcsolatot, amely még a sírban sem szakad meg.
+ Pierbattista
(ford.: Szatmári Györgyi)
