Nagyböjt 4. vasárnapja (A év)
Card. Pierbattista Pizzaballa elmélkedés
(Jn 9,1–41)
Azon a nagyböjti úton, amelyet az „A” liturgikus év kínál számunkra, a kísértések és a színeváltozás vasárnapjai után János evangéliumának három szakaszával találkozunk: a samariai asszony szakaszával, amelyet múlt vasárnap hallottunk; a vakon született epizódjával, amelyet ma olvasunk (Jn 9,1–41); és jövő vasárnap Lázár történetével.
Ma tehát e három vasárnap középpontjában vagyunk. Épp ez a vasárnap szolgálhat segítségül számunkra, hogy értelmezési kulcsot kapjunk a másik kettőhöz, együttesen pedig segítenek felkészülni arra, hogy belépjünk a nagyhétbe, felmenjünk Jézussal Jeruzsálembe.
A mai szakasz elmondja, hogy ahhoz, hogy a húsvétot megünnepeljük, szükségünk van arra, hogy nézzük, meglássuk azt, amit az Úr értük tesz.
Múlt vasárnap láttuk, hogy a samariai asszony segítséget kapott ahhoz, hogy szembenézzen saját történetével és elfogadja azt, valamint hogy meglássa, éppen ez a történet az a hely, ahol találkozhat az Úrral, ahol lélekben és igazságban imádhatja az Urat. Jézus új tekintettel néz erre a nőre, és ez a tekintet, amely ítélkezés nélkül elfogadja őt, a nő számára új kezdet lehetőségévé válik.
A mai evangélium is egy pillantással kezdődik: Jézus arra haladva meglát egy születése óta vak embert (Jn 9,1).
A vak nem láthatja Jézust, de Jézus látja őt. Így elkezdődik ennek az embernek a gyógyulástörténete, mert ahogyan a samariai asszonnyal történt, Jézus tekintete itt is felszabadító. Mivel ugyanis a tanítványok – amint azt a vallási közgondolkodás sugallta – hajlamosak voltak ennek az embernek a történetét bűn történeteként értelmezni („Ki vétkezett, ő vagy szülei…?” – Jn 9,2). Jézus viszont a fájdalom és az üdvösség történeteként értelmezi újra: „Sem ő nem vétkezett, sem szülei, hanem azért történt ez, hogy Isten tettei nyilvánuljanak meg benne” (Jn 9,3).
A bűn, a gonoszság témája többször is visszatér a szakasz során. A 34. versben a farizeusok a látását visszanyert vak embert kimerítő kihallgatása után a bűn történetébe akarják bezárni: „Te teljesen bűnben születtél, és minket akarsz tanítani?” (Jn 9,34). Ugyanez a téma visszatér Jézus ajkán is, a szakasz konklúziójaként. Jézus azokhoz a farizeusokhoz, akik mások bűneit meg akarták látni, de a sajátjukat nem, így szól: „Ha vakok lennétek, nem volna bűnötök. Mivel azonban azt mondjátok: »Látunk«, bűnötök megmarad” (Jn 9, 41).
A szakasz kétféle embertípust mutat be nekünk.
Egyrészről ott a vak, aki nem lát, és tudja, hogy nem lát. Másrészről ott vannak a farizeusok, akik nem látnak, és nem tudják, hogy nem látnak. A bűn nem az, hogy vakok vagyunk, hanem az, hogy azt bizonygatjuk, látunk. Vagyis megakadályozzuk az Urat, hogy megvilágosítson bennünket, hogy szóljon hozzánk, hogy meggyógyítson minket. A bűn az önelégültség, ami kirekeszti Istent történetünkből.
A vak, aki tudja, hogy nem lát, kész megengedni, hogy meggyógyítsák. Nem bizonygat, nem vár el semmit, nem magyarázkodik és nem vádol. Engedelmeskedik Jézus szavának, és útra kel, hogy meggyógyuljon. „Jézus azt mondta neki: »Eredj, mosakodj meg a Síloe-medencében« – ami küldöttet jelent. Az elment, megmosakodott, és látóként tért vissza.” (Jn 9,7) Csak azt ismeri el, ami vele történt: korábban nem látott, most pedig lát. „Egyet tudok: vak voltam, most pedig látok.” (Jn 9,25)
A farizeusok viszont, akik nem látját saját bűnüket, elzárkóznak Isten tettének megnyilvánulása elől, vakok maradnak. A jánosi nyelvezetben saját bűnünk felismerése nem azt jelenti, hogy listát készítünk hibáinkról vagy bűntudatunk van. János evangélista számára egyetlen bűn létezik, a hitetlenség, az, ha nem látjuk meg Jézusban a Messiást, aki azért jött, hogy az Atyáról beszéljen nekünk, ha nem látjuk meg benne a Bárányt, aki magára veszi a világ bűnét.
A vak meggyógyulásának megérkezési pontja ugyanis nem az, amikor visszanyeri látását, miután megmosakodott a Síloe-medencében, hanem amikor tekintetét az Úrra szegezheti, és azt mondhatja: „Hiszek.” („Ki az, Uram, hogy higgyek benne? Jézus azt mondta neki: »Láttad őt: ő az, aki veled beszél.« Ő pedig így szólt: »Hiszek, Uram!« És leborult előtte.” (Jn 9,37–38)
A húsvét ünnepléséhez tehát alázatos szívre van szükség, amely engedi magát megmentetni. Csak így lehet felmenni Jeruzsálembe, és meglátni Isten csodáját: azt a csodát, ami által Jézus magára veszi az ember gonoszságát, Istentől való távolságát. Ebben a gesztusban pedig láthatjuk azt az örök szeretetet, amellyel Isten szereti mindannyiunk történetét. Ő, aki előbb hisz az emberben és abban, hogy új életet kezdhet.
Mint a samaritánus asszony, mint a vakon született, mint Lázár.
+ Pierbattista
(ford.: Szatmári Györgyi)
