Nagyböjt 4. vasárnap (C év)
Card. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése
(Lk 15,1–3.11–32)
A mai liturgiában elbeszélt, az irgalmas Atya vagy a tékozló fiú példázataként ismert szakasz (Lk 15,1–3.11–32) középpontjában egy otthon áll, ahol egy apa él két fiával.
A szakaszhoz közeledve induljunk ki egy olyan mondatból, amelyet az elbeszélésnek csaknem a végén találunk, ahol a nagyobbik fiú „bosszús lett, és nem akart bemenni” (Lk 15,28).
Van tehát egy otthon, ahová az egyik fiúnak nehezére esik bemenni, és inkább kívül marad.
Felfedezzük továbbá, hogy nemcsak a nagyobb fiúnak, hanem a kisebbnek is problémát jelent ez az otthon: ő is házon kívül van. Elkérte atyjától az örökség rá eső részét és elment: „összeszedte mindenét, elment egy távoli országba” (Lk 15,13). Semmit nem tudunk arról, hogy hová ment, csak azt, hogy ez a hely távol volt az otthonától.
Azt is tudjuk, hogy egyszer, amikor távol járt, a kisebb fiú semmiféle otthonra nem talált: „elment és elszegődött egy ottani gazdához, aki kiküldte őt a földjeire, hogy őrizze a disznókat” (Lk 15,15).
A két, egymástól nagyon különböző fiúban legalább ez közös: nehezükre esik bemenni az otthonukba.
Az első, úgy tűnik, azért távolodik el, mert szeretne önállósodni, bilincsek és kötelékek nélküli függetlenséget keres. Végül azonban, amikor csak a kudarcával találja szemben magát, egy másik akadály bukkan fel, ami hazatérésében gátolja, és amit a benne élő gondolat jól összegez: „már nem vagyok méltó” (Lk 15,19.21). Többé nem vagyok méltó arra, hogy gyermeknek nevezzenek, nem vagyok méltó arra, hogy otthon legyek, legfeljebb csak mint fizetett szolga. A kisebbik fiú tehát úgy véli, hogy többé nem léphet be a házba, mert nem méltó rá.
Ezzel szemben a nagyobb méltónak érzi magát, hogy bemenjen, de nem akar olyan házban élni, ahol ott van az a testvér, akit ő is méltatlannak tart arra, hogy ott legyen: „ez a te fiad, aki elherdálta a vagyonodat parázna nőkkel, levágattad neki a hizlalt borjút” (Lk 15,30).
Van tehát egy szép, nagy, vendégszerető, gazdag ház, ám úgy tűnik, egyik fiú sem képes arra, hogy ott lakjon.
A problémát az apa oldja meg, aki, hogy fiait a házba vezesse, maga megy ki, hogy behívja őket, hogy könyörögjön nekik, hogy jöjjenek be.
Kimegy a kisebb fiúért, akit soha nem szűnt meg várni. Örömmel telve megy ki, olyan szeretettel, amely nem számítgat, nem mérlegeli az elkövetett hibákat, és nem kelt bűntudatot senkiben. Nem otthon, a házban várja őt, hanem elindul, odarohan hozzá, és azonnal újra abba a fiúi méltóságba öltözteti, amelyet a távollét ideje sem tudott eltörölni: „Még messze járt, amikor apja meglátta és megszánta őt, elébe futott, a nyakába borult és megcsókolta.” (15,20).
De a nagyobb fiúért is kimegy, és kitartóan kérleli, hogy csatlakozzon az ünnepléshez: „apja pedig kiment, hogy kérlelje őt” (15,28). Ám ez a fiú is messze van: messze attól, hogy megértse egy olyan szeretet szépségét, amely gazdaggá tette őt anélkül, hogy bármit is ki kellett volna harcolnia, anélkül, hogy bármit is ki kellett volna érdemelnie.
Két fiú, mindkettő kívül az otthonán, mindkettő meghívott, hogy térjen be. Ez egyszerűen a mi életünk képe, minden ember történetéé.
Mindnyájan gyermekek vagyunk. Így gyakran nehezünkre esik, hogy hagyjuk magunkat szeretni, hogy engedjük, hogy Isten és a testvéreink szeressenek bennünket nem azért, amit meg tudunk tenni, hanem egyszerűen azért, mert gyermekek vagyunk.
Ezért Isten elindul, útra kel, maga jön, hogy megkeressen és hazavezessen bennünket.
Ami konkrétan azt jelenti, hogy Isten vállalja, hogy belevész a mi távolságainkba azért, hogy ott érjen el bennünket, ahol vagyunk. Elküldi Fiát, Jézust, hogy útitársunk legyen, Ő pedig leszáll velünk a mi mélységeinkbe.
Isten abban a reményben teszi ezt, hogy ez a mérhetetlen szeretet meggyőz bennünket lerombolhatatlan gyermeki méltóságunkról, amely megkülönböztetés nélkül mindenkinek egyformán adatott, mint egy mindenki számára nyitott ünnep, egy menyegzői lakoma, ahová mindig visszatérhetünk.
+ Pierbattista
