Nagyböjt 3. vasárnapja (A év)
Card. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése
(Jn 4,5–42)

Egy olyan részleten keresztül kapcsolódunk ahhoz az evangéliumi szakaszhoz, amely Jézus és egy samaritánus asszony találkozását beszéli el (Jn 4,5–42), amelyet a 6. versben találunk. Ott azt olvassuk, hogy Jézus elfáradt az úton léttől. Ezt a „fárad” kifejezést máshol is megtaláljuk, a szakasz végén, amikor Jézus a tanítványokhoz szól, és azt mondja nekik, hogy őket azt küldte learatni, amiért nem ők fáradoztak. Valaki más fáradozott, és ők az örökösei annak a fáradozásnak, amit mások végeztek (Jn 4,38).

A fáradozás, amiről Jézus beszél, a missziós tevékenységhez kapcsolódik. Ez a kifejezés gyakran visszatér ebben az értelemben a páli irodalomban, ahol Pál a szolgálatát olyan munkaként írja le, amelyben önmagát nem kímélve fáradozik (1Kor 15,10; Kol 1,29…).

Ez az utalás segít megértenünk, hogy János evangélista miféle fáradtságról beszél Jézussal kapcsolatban.

Jézus nem csak attól az úttól fáradt, amelyen Júdeából Galilea felé halad. Van egy másik út is, amelyet megtesz, ez pedig az Atya kebelén kezdődött, hogy közénk jöjjön (Jn 1,14). Hosszú és fáradságos út, mert az emberiség, akit Jézusnak keresnie kell útja során, elveszett és messzire ment.

Ma ezt az elveszett emberiséget szemléljük a samariai asszony alakjában. Ő is úton van.

Minden nap elmegy a kúthoz, hogy vizet merítsen anélkül, hogy ez az út valaha is megszüntetné végleg a szomjúságát. Ez az út szinte mindig ugyanúgy ismétlődik, egy fárasztó út, amelytől szeretne megszabadulni, amint azt Jézustól is kéri: „Add nekem azt a vizet, hogy ne szomjazzam többé, és ne járjak ide vizet meríteni” (Jn 4,15). Ez egy eredménytelen keresés, olyan cselekedet, amely ismétlődik anélkül, hogy valaha is betöltené szomját.

Ez a szomjúság életének a szimbóluma is. Jézus rögtön ez után a kérés után, látszólag logikátlan folytatásként egy személyesebb tárgyú beszélgetést kezd vele (Jn 4,16–17), amely a nő érzelmi életére, öt férjére vonatkozik. 

És észre kell vennünk, hogy érzelmi élete olyan, mint az az út, amely minden nap a kúthoz vezeti: egy ismétlődés, amely nem adott neki életet, egy folyamatos szerelemkeresés, anélkül, hogy valaha is igazán megtalálta volna, olyannyira, hogy most egy férfival él, aki nem a férje. Egy nő, aki feladta.

Ez az a végpont, ahová a gonoszság által megsebzett emberiség útja vezet: odáig jut, hogy megadja magát annak a gondolatnak, hogy többé már nem találja meg a vágyott szerelmet, kénytelen olyan tetteket ismételni, amelyekről tudja, hogy nem elegendőek az élethez.

És ez az a hely, amelyen Jézusnak, a szeretett Fiúnak át kell kelnie útja során: „Ezért át kellett kelnie Samarián.” (Jn 4,4) 

Jézus, miután odaért, ahol végre találkozhat elveszett teremtményével, nem tesz neki szemrehányást és nem ítéli el: nem emlékezteti, hogy ő egy rendezetlen szerelmi életű samariai nő. Ám nem elégszik meg annyival, hogy egy új tanítást kínáljon neki. Amikor pedig az asszony doktrínális kérdésekre tereli a beszélgetést, Jézus nem azzal időzik, hogy kiigazítsa vallási nézeteit, vagy hogy meggyőzze őt az igazságról.

Mindenekelőtt elmondja neki a rá vonatkozó igazságot (Jn 4,17–18): ám a szeretettel, együttérzéssel kimondott igazság nem bántja meg a nőt, hanem felszabadítja. Nem teszi ki megszégyenülésnek, de feltárja neki önmagát, azt, ami útját vezeti, azt a szomjúságot, ami benne lakozik, és amely olyan keresésre ösztönzi, amely mindeddig nem vezette el őt az élet forrásához.

A másodi lépés az, amikor az asszonyban megszülethet az alapvető kérdés, melyet a 20. versbe rejtve találunk: hol kell Istent imádni? Ezen a hegyen (Garizim hegyén) vagy Jeruzsálemben?

Ami azt jelenti: hol van az élet forrása, ahol ő is megtalálhatja az élő vizet? „Az asszony így válaszolt: »Uram, látom, hogy próféta vagy. A mi atyáink ezen a hegyen imádták Istent; ti pedig azt mondjátok, hogy Jeruzsálemben van a hely, ahol őt imádni kell.«” (Jn 4,19–20)

Sem Jeruzsálemben, sem ezen a hegyen, hanem ebben az emberben, aki útra kelt, hogy találkozzon az asszonnyal, aki megállt, hogy vele beszéljen, aki belépett az ő bonyolult és megsebzett életébe.

A forrás nem egy hely, hanem ez a felszabadító kapcsolat, amelynek köszönhetően a nő otthagyhatja a korsóját, amellyel minden nap visszatért a kúthoz, hogy vizet merítsen. Otthagyhatja azért, hogy tanúskodjon arról, hogy hallott egy új Igét, amely felszabadította őt és amely, mint egy forrás, sokak szomját olthatja: „Az asszony pedig otthagyta a korsóját, bement a városba, és azt mondta az embereknek: »Gyertek, lássátok azt az embert, aki elmondott nekem mindent, amit cselekedtem. Lehet, hogy ő a Krisztus?” (Jn 4,28–29).  

+ Pierbattista

(ford.: Szatmári Györgyi)