Nagyböjt 2. vasárnapja (A év)
Card. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése
(Mt 17,1–9)
Múlt vasárnap láttuk, hogy a kísértés az ember szívébe lopja be magát, mindig azt keresve, hogy redukáljon, vagyis az ember szemében kisebbé tegye azt, ami Isten műve teremtményei életében.
Ezt teszi a kígyó, amikor párbeszédre lép az asszonnyal, és azt sugallja, hogy Isten megtiltotta, hogy a kert összes fájáról egyenek (Ter 3,1). Valójában jól tudjuk, hogy ez nem így van: Isten megengedte, hogy a kert összes fájáról egyenek, egyet kivéve (Ter 2,16–17).
A Kísértő ugyanezt teszi Jézussal is. Mert míg a Jordánban való megkeresztelkedésekor az Atya szeretett Fiának nevezve szólt a Fiúhoz (Mt 3,17), a Kísértő a sivatagban egyszerűen csak „fiúnak” nevezi.
És éppen ezen a ponton kísérti meg őt: „Ha Fiú vagy…” (Mt 4,3.5).
Az ördög természetesen nem tagadhatja, hogy Jézus az Atya Fia: ezt nagyon jól tudja. Az evangéliumok elbeszélése során mindig ő az első, aki Jézus kilétét fel akarja fedni, olyannyira, hogy maga Jézus kényszeríti hallgatásra. Jézus tehát Fiú. Ám vajon szeretett Fiú? Isten gondoskodni fog róla, vagy hagyja őt a fájdalomnak, az emberek erőszakosságának és a halálnak kiszolgáltatva?
Jézus Fiú és szeretett Fiú. Fiú, aki biztos az Atya övéi iránti szeretetében. Egy olyan szeretetben, amely mindent megad neki, anélkül, hogy bármit is visszavenne: mindent megkapott Atyjától (vö. Mt 11,27).
Jézus a pusztában hűséges marad ehhez a Szóhoz, bízik az Atyában, nem esik abba a kísértésbe, hogy másutt, az Atyával való kapcsolaton kívül keresse az életet és a dicsőséget.
Mindez ma egészen ott ragyog a Színeváltozás hegyén (Mt 17,1–9).
Ott ugyanis újra hallatszik az a hang, amelyet Jézus nem veszített el a pusztában: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik” (Mt 17,5).
A fény, amelyik ott ragyog Jézus ruháján és arcán, nem hűségének jutalma, hanem egyszerűen annak kinyilatkoztatása, ami öröktől fogva van, és ami a kísértés rohamának is ellenállt: az Atya és a Fiú közösségének kinyilatkoztatása.
A keresztségtől kezdve a próbatétel idején át, Jézus egész életében nem tesz mást, csak ezt: az Atya szavára szeretetből megélt radikális engedelmességgel válaszol.
Ez létezésének szépsége, ami átalakítja és ragyogóvá teszi.
Ez a szépség azonban nem marad az Atya és a Fiú közé zárt, kizárólag kettejüknek fenntartott tapasztalat. A hegyen ugyanis más személyek is ott vannak.
Mindenekelőtt ott vannak a tanítványok, akiket Jézus „magával vitt” (Mt 17,1). Az evangélista ugyanezt a kifejezést használja a kísértések epizódjában (Mt 4,5.8): ott az ördög viszi magával Jézust, hogy megpróbálja elcsábítani. Jézus viszont a tanítványokat viszi magával, hogy feltárja előttük, hogy egy teljes élet útja az Atya iránti bizalommal teli engedelmességen át vezet, azon az engedelmességen át, amely a szeretett gyermekekre jellemző.
A hegyen ott van Mózes és Illés is, azok a férfiak, akik hallották Isten suttogó hangját (vö. Kiv 33,11; 1Kir 19,12), olykor elveszítették, majd mindig újrakezdtek bízni benne.
Ez a bizakodó engedelmesség útja, amely abból a tapasztalatból születik, hogy tudjuk, szeretett gyermekek vagyunk. Ez az út mindig újrakezdődik, és amely ránk vár ebben a nagyböjtben is.
Az utat az Atya hangja jelzi számunkra, elvégre hangja azokhoz a tanítványokhoz szól, akik Jézussal vannak a Tábor hegyén: „Őt hallgassátok!” (Mt 17,5).
Valóban bízhatunk Jézusban és hallgathatunk rá: ő volt az, aki először hallgatott az Atya hangjára, őrizte azt, még a megpróbáltatások közepette is. Amikor pedig mi hallgatjuk Jézust, biztosak lehetünk benne, hogy az Atya hangját halljuk, és hogy ugyanazokat a szavait halljuk, amelyek a mi életünkre is vonatkoznak: „Szeretett gyermekek vagytok”.
Az elbeszélés viszont azt mondja, hogy a tanítványok, amikor meghallották az Atya hangját, félelemmel telve arcra borultak: „ennek hallatán a tanítványok arcra borultak és nagy félelem kerítette őket hatalmába” (Mt 17,6).
Az első szavak pedig, amelyeket közvetlenül ezután hallaniuk kell, azok, amelyeket Jézus mond nekik, miközben megérinti őket: „Keljetek föl, és ne féljetek!” (Mt 17,7).
Aki hallgat a Fiúra, az minden alkalommal felkel, amikor elesik.
És megszabadul a félelemtől, nem érdemei és képességei miatt, hanem azért, mert Isten mindig újra Atyaként nyilatkoztatja ki magát, szeretett gyermekek Atyjaként.
+ Pierbattista
(ford.: Szatmári Györgyi)
